Az unitáriusok háromszázados zsinati ünnepélyének emléke, az 1868-ik év augusztus 29, 30 és 31-ik napjain Tordán tartott könyörgésekben és egyházi beszédekben (Kolozsvár, 1868)
VII. Kríza János: Új papok felszentelésekor püspöki beszéd
105 szellem ébresztése s a testi nyomorok enyhítésére is folyatok be, mint Jézus az ő csudatettei által. Legyetek áldva Istentől úgy, a mint ti is áldani fogjátok az Isten népét lelki javainak előmozdítása által. Zsinati szent gyűlés! oh lelkész és nem lelkész tagjai anyaszentegyházunknak! Ti mindnyájan királyi papság, szent nép vagytok, az apostol szerint. Protestánsok, unitáriusok, a vallásjavitás örökösei között nem lehet, elvileg nem állhat fenn érvényesen különszinü és természetű renddé felkenetett papság, mint a hajdani zsidó népnél volt s mint mai napig létezik még némely kér. felekezetnél. Őseink, kegyes és bátor lelkű, őszinte elődeink szellemei ez ünnepély óráiban mintha a lélekre mélyebben ható szavakkal sugallanák a jelen ivadéknak: Előre, szakadatlan törekvéssel előre a keresztényi jobbulás és jobbítás utján! Ha elismeritek, hogy lelki, erkölcsi javakat örököltetek tőlük, bírjátok örökségül azt a szilárdságot s bátor eltökéltséget is, mely által azokat megtarthatni. Nagy felelősség Ai! a dicsőség, mit az elődök kivívtak s nekünk hátrahagynak, s a sokat tűrésnek, még pedig a legmagasb eszmék, legszentebb érdekekért tanúsított tűrés és szenvedésnek dicsőségét nem fogja unitárius hitüektől a világ megtagadhatni! — és ez kötelezzen bennünket az őseinket megkülömböztető erények további megtartására is: minők az egyszerűség vallásunkban és erkölcseinkben, jámborság, becsületesség, szigorú önmegtagadás, hosszutűrés és nyugodt várása az igazság győzedelmének s minden körülmények közt az atyaíiságos egyetértés, összetartás. Atyámfiái, egységhivő férfiak és nők! számunk nem oly tetemes e hazában, mint többi keresztény testvéreinké; a mi vallásunk köztudat szerint Angolhonba s az észak-amerikai Unióba ment elterjedni és hóditni; más országokban is nagyban teszi rá a készületeket a hitszabadság napjának folytonosan fentebb emelkedtével; azonban valameddig és valamennyien leszünk e földön és saját nevünket viseljük, legyen legalább valami saját megkülönböztető jellemvonásunk, csakhogy a legjavából, a mivel külön egyházi lételünk jogosultságát igazolhatjuk. Legyünk a szabadságnak, a világosságnak nem rajongó, de csendes, higgadt, elhatározott barátai; minden polgártársainknak jó testvérei; — vagy engedjünk helyet újabb, valódibb egyházalakulásoknak, a melyek fejlődhetnek egykor a közönséges kér. anyaszentegyházból! Minden körülmények közt soha sem kell felednünk, hogy a szabadság — legyen vallási vagy polgári — mindig áldozattal jár, s már a római nagy iró megmondotta, hogy „inkább szereti a veszélylyel járó szabadságot, mint a csendességben fekvő szolgaságot!‘(