Ferencz József: Párhuzam hazánk és egyházunk története között (Kolozsvár, 1896)

í)

a tatárok vad csordái?! Másfélszáz éven át nem kellett-e éjjel és nappal fegyverben állani nemzetünknek a törökök miatt? Ölelő karok helyett hányszor nyújtották ki felénk a szomszéd népek is zsákmányra kezeiket? Hányszor volt fenyegetve alkotmányunk, szabadságunk, függetlenségünk onnan is, a honnan azoknak legerősebb védelmezését joggal megvárhattuk volna? És hányszor dobták a nemzet kebelébe a pártoskodás üszkét saját fiai is, önkezűleg gyújtva fel így annak békés kunyhóit és palotáit ?! Oh, bizony nem adhatunk elég hálát Istennek, hogy annyi vész és vihar között, melyek hazánkat ezer éven át érték, azt nekünk s minket e hazának megtartott; mert hogy e hont ma is a mienknek, a magyarok hazájának mondhatjuk, ezt őseink vitézsége, bölcsesége és lángoló hazaszeretete mellett csak az Istennek köszönhetjük.

Éppen így kijutott nekünk, k. ai! mint vallásfelekezetnek is a küzdelem egyházunk fenntartásáért. Hiszen alig hogy vallásunk legalább az akkori Erdélyben törvényesen elismertetett s ezáltal a többi vallásokkal egyenjogúvá tétetett, a kinek első sorban köszönhetjük vallásunk eme diadalát, János Zsigmond elhunyt s a korona fénye többé senkit sem vonzott hozzánk. Ellenkezőleg, a kik csak ezt a fényt keresték, miután azt egyházunkban nem találták meg, a hogy jöttek, el is mentek. Nemsokára Dávid Ferencz is elesett a Krisztus nem-imádásának századokat megelőző merész tanáért, melyet követői is a legújabb időkig kénytelenek voltak szivökbe rejteni. S betölt rajtunk is az irás szava: Megverem a pásztort és el=

2