Ferencz József: Egyházszertartási dolgozatok (Agenda) (Budapest, 1878)
Első rész: Keresztelésiek
31 álmait; itt vagyunk, hogy szivünk vidáman köszöntse az öröm közt megérkezett vendéget, az új polgárt és embertársunkat, kire oly epedve vártunk. Ne ítéljetek el Keresztény Atyámfiái! hogy én titeket örömre a szomorúság útján vezetlek; ne Ítéljetek el, hogy a jelen pillanat vidámságát a múlt keserű emlékeivel zavarom; azt hiszem, e fájdalmas megemlékezés örömünk értékét emeli: mint a sötéten tornyosoló fellegek megtermékenyítik a mezőket, midőn áldásos csepp hull alá belőlük. Aztán ha én nem is szólanék, szólana bizonyára a ti szivetek, szólana az a nagy ür, melyet magatok körül láttok, hiába keresve már nem egyet azok közül, a kikkel Isten megörvendeztetett volt s a kik jelenlétükkel örömteljesebbé tennék ez órát, fokoznák ünnepélyünk lélekemelő hatását. Igen; mert bármilyen legyen is egj^énileg kedélyünk hangulata, bár lelkünket különböző érzelmek töltsék be: e gyülekezetre e nap egyetemes hatása csak örvendetes és felemelő lehet. Legyen hát feledve e pillanatban minden egyéb, legyen egyedül a mi bölcsőben ringó kisdedünk a közfigyelem és közöröm tárgya. S vájjon miért örülünk egy kis gyermek születésének? Ne kívánjátok Keresztény Atyámfiái! hogy e kérdést bővebben fejtegessem ; legyen elég annyit mondanom, hogy e tényt mi emberek és keresztények úgy kaptuk s bizonyára igy is liagyandjuk. Ez a természet törvénye, beírva már a teremtéskor szivünkbe; nyilatkozik ez az oktalan állatoknál is, melyek haragos morgással állnak őrt barlangjaiknál, hol kölykeik vannak, vagy örömmel repesik körül a fészket, melyből fiacskáik első csipegése kihallszik. S ha mégis vannak szülők, kik öröm helyett kedvetlenséggel fogadják azt, mit Isten adott nekik, ha vannak anyák, kik nem a boldogságra, hanem az álmatlanul töltendő éjszakákra gondolnak akkor, midőn anyákká lesznek; ha vannak apák, kik inkább óhajtják nyájaik mint családjuk szaporodását: oh azok az isteni végezés ellen kelnek ki, a természet örök törvényeit vetik meg, azok pénzes zacskóikat inkább szeretik mint az emberiséget, inkább imádják mint Istent, a baromaklokat szívesebben gyarapítják mint a mennyei Atya országát. De hová vezetnek gondolatim ? Miért e kitérés most, midőn oly szülők gyermekét kívánom üdvözölni, kiknek apai és anyai •érzelméről már nem egyszer volt alkalmam meggyőződni; kiknek
