Tribün - A Fradi Futballmúzeum lapja (1996-2003)
2003 / 3.
TRIBUN Négy tenor a Metropolitanben Albert, Farkas, Novák, Szűcs magyar fyartett a vtíágváCogatot etten Dumas magyar adaptációja: harmincnégy évvel ezelőtt három ferencvárosi, valamint egy angyalföldi muskétást láthatott a közönség a Brazília - Világválogatott bemutatón. (Zsolt István, a nemzeti Színház „örökös" főügyelője meg partjelzőként működött közre a nagy előadáson.) Albert Flórián, novák Dezső és Szűcs Lajos volt Athos, Porthos és Aramis, míg Farkas János D'Artagnan. Ők adták a Dream Team keretének negyedét a riói Maracanában a létező legnagyobb ellenféllel szemben, megannyi fut- ball-legenda között. Fokozni nem lehet, kicsit kibővíteni igen. A vendéglátó brazil együttes az 1968. november 6-án - az 1958-as vb-diadal tizedik évfordulója alkalmából - rendezett gála- mérkőzés után alig másfél esztendővel korszakosjátékkal hódította el (harmadszor) a világbajnoki címet. Az 1970-es döntőben az olaszokat 4- 1-re legyőző csodacsapat tagjai közül Carlos Alberto, Everaldo, Gerson, Rivellino, Jairzinho, Tostao és Pelé is szerepelt a ’68-as szuper show-n. Ami pedig az All Start illeti: Szűcs nem kevesebb, mint hat vb-érem között futballozott a középpályán, mivel Beckenbauer és Overath egyaránt nyert aranyat, ezüstöt, bronzot; Novák mögött az Aranylabdát is magához ölelő Jasin védett; Albert jobbszélsője az az Amancio volt, aki nyugodtan nevezhető a Di Stefano-, Puskás-féle korszak utáni Real Madrid leghíresebb játékosának; s Fárkas a négy világbajnokságon szerepelt Rochával kombinált a második félidőben. De szabad-e a névsorból bárkit is kiemelni?! S egyáltalán, nem volna-e helyesebb úgy fogalmazni, hogy a külföldi csillagok játszottak a magyarok mellett? (Elvégre abba a csapatba kizárólag az kerülhetett be, akinek nem kellett tolmács: „hét nyelven" volt perfekt.) Tessék csak figyelni Szűcs Lajosra: „Nézhettem előre, hátra, jobbra, balra, mindenütt szédítő labdarúgókat láttam. Ám ugyanez volt a helyzet akkoriban a magyar válogatottban is, Mátraival, Mészöllyel, Göröccsel, Vargával, Benével vagy éppen Flórival meg Jancsival" - mondta a „riói"időkre emlékezve. Meg a „mexikóiakra". Mert 1968 októberében, Novákkal együtt, olimpiai bajnoki címet nyert Mexikóvárosban - ahol a torna legjobbjának választották hogy a következő hónapban már világválogatott legyen. (Kettejüket az ötkarikásjátékokon szemelte ki Dettmar Cramer, a riói-hollywoodi színtársulat német szövetségi kapitánya, míg Albert és Farkas eleve kerettag volt.) Az obiigát kérdésre, hogy milyen érzés fogta el a Maracanában, Albert és Novák egymástól függetlenül, szó szerint ugyanazt válaszolta: „Mint az operaénekest a Metropolitanben. - Szűcs pedig így felelt: „Számoltam a perceket, s azt kívántam, az az este soha ne érjen véget. A világ legjobbjai között fellépni, méghozzá majdhogynem egy brazil-magyaron!” Albert hozzátette: „Abban az arénában, honfitársaimhoz hasonlóan, én is először futballoztam, mert egy évvel korábban, amikor jutalomjátékra hhrtak a Flamengóhoz, a klub stadionjában játszottam kétszer." S hogy a fantasztikus mezőnyből ki tette a magyarokra a legmélyebb benyomást? „Tőlünk Beckenbauer - vágta rá Albert. - Mintha Bozsik jelent volna meg: ő is perzsaszőnyegen játszott." (Egy Császár nem feledkezhet meg egy másik Császárról...) Novák szintén Beckenbauerra szavazott, de megjegyezte: „Az igazsághoz tartozik, hogy közelről csak a meccs előtt és után láttam. Hiába volt jobbfedezet, hátul nem mutatkozott..." De legalább a repülőn hátralátogatott. A németek és a magyarok ugyanis ugyanazon a gépen utaztak hazafelé, ám az előbbieknek az első, míg az utóbbiaknak a másodosztály jutott. Beckenbauer, Schulz, Overath és Cramer így átment a turistatraktusba a magyarokkal tölteni az időt meg a bort a pohárba... A brazilok? Novák ekképpen idézte fel a házigazdákat: „Úgy tűnt nekem, mintha tizenegy Pelé lenne a pályán." Albert: „Brillíroztak, ám rúgtam nekik egy Fradigólt; csak Fenyvesi Máté vagy Rákosi Gyula oldaláról Drágán Dzsajics adta be a labdát. Igaz, így is nyertek 2-1-re, de felejthetetlen élmény volt százharmincezer ember előtt, s éppen ellenük egyenlíteni." Szűcs: „Amikor itthon néztem őket 1970-ben - sajnos csak a tévében -, leestem a székről, noha láttam már egyet-mást. Képzelje el ugyanezt élőben!" Nem vetettem fel, lehet-e mindezt elfelejteni. Nem csupán azért nem, mert nyilvánvalóan nem lehet, hanem azért sem, mert harmincnégy év távlatából mindhárman hibátlanul felmondták a világválogatott kezdőcsapatát, valamint a cseréket. Ám hallgassuk csak Albertet: „Fel sem tudom sorolni, hogy az Aranylabdától kezdve mi mindent kaptam a futballtól. Ám az biztos, hogy ez a meghívás életem legnagyobb ajándékai közé tartozik." Novák: „Máig őrzöm azt az órát, amelynek hátlapján a Brazília - Világválogatott felirat olvasható. Az más kérdés, hogy itthon ez a négyes részvétel nem keltett különösebb feltűnést. Most vagy nem becsülték meg eléggé a szerintünk rendkívüli elismerést, vagy annyira jók voltunk, hogy mindenki szinte természetesnek vette a jelenlétünket." Végül a legszomorúbb részlet: Fárkas János, akit „Brazilnak" is becéztek az 1966-os világbajnokságon Gilmarnak bevágott fenomenális kapásgólja nyomán, már nem mesélhet a riói karneválról Szűcs Lajos viszont róla nem tudott beszélni. Amikor a Vasascsatár és emléke került szóba, Szűcs belekezdett, hogy „nagyszerű emb...", ám hirtelen zokogásban tört ki, s percekig sírt. Ilyenek ezek a „gascogne-i" legények. A hiányt azért valamelyest pótolhatja, hogy a „világ" dicsősége nem múlik el. Hegyi Iván (Népszabadság) 21
