Tribün - A Fradi Futballmúzeum lapja (1996-2003)
2000 / 8.
TRIBUN 9 bíic sírzu^rit... E ltáv ozott közülünk ismét egy patinás fradista, életútjának végére ért Magdics Laci, a közkedvelt sportfotós. A célfotót immár nem ő abszolválta, az égi hatalom döntött úgy, hogy egy vaku utolsót villanjon. Évtizedeken át fényképezte a fradisták fergeteges vagy elhaló támadásait, ott állt a kapu mögött futball-, kézilabda, -jégkorong-mérkőzéseken százszámra. Vajon hány gólt örökített meg, hány sporttörténeti pillanat részese volt? A rohanó hétköznapok alatt ilyenekkel nem foglalkozik az ember, bár Laci még ebben is kivétel volt, hiszen éveken át katalógust vezetett felvételeinek sokaságáról. És nemcsak a labdajátékok érdekelték. Apai hagyatékként az atlétika szerelmese is volt, de szinte minden sportág jeles eseményeinél ott láthattuk, amint alkotó kezével irányította sportolóinkra fotós masináit. Fényképezőgépeivel, objektívjeivel, mint apa gyermekével oly szoros kapcsolatban állt, neki ezek tényleg az életét jelentették. Egy évtizeddel ezelőtt, amikor fényképkiállítását megnyitottam, a dicsérő mondatok elhangzása után büszkén vallotta: ezek a fotók életem nagy tettei - ők a gyermekeim... És a képek sokasága készült tovább, úgy ahogy azt A Nemzeti Sportban megjelent meghatóan szép hangvételű nekrológhoz illik az utolsó fénykép. Igen, Laciról ez volt az utolsó felvétel - napokkal később már nem dobbant többé fotós szíve, sejtjeit vörös felhők robbantották szét. Az utolsó felvételeket ott az Üllői úti stadionban készítette, ott, ahol három évtizeden át szinte a pálya tartozékának számított. Az utolsó felvételeket megcsinálta - előhívásukra, elkészítésükre már nem maradt ideje. Egy fotósnak ennél tragi- kusabb kín nem létezik. Csak a halál kínja, és ez érte utol az örökké exponáló kezet. Ezerszámra készítette képeit, újságok tucatjaiban publikálták a szerkesztők. 2000-től már nem számíthatunk a borítékba rendezett Magdics-fotókra. Az ő nagy mérkőzése immár véget ért, az utolsó kép immár gyászba merevedett. 0 elment, de fényképei kiadványokban, kiállításokon, archívumokban hirdetik, hogy volt a XX. század végén egy lelkes és hozzáértő sportfotós, aki megörökítette életünket. Mi is megörökítjük emlékét és a most készülő Halhatatlan Fradisták kézzel írt aranykönyvébe Magdics László neve is bekerül. Sportolóink, szurkolóink pedig szívükben őrizhetik Magdicsot, a fotóst, a „művész urat", a pályák örök vándorát. Nagy Béla anyagi erői megengedték. Nem spórolt a fotózáson - ezért igazi életművet hagyhatott az utókorra. 0 is megkapta mindazokat a kitüntetéseket, amelyet a Fradi-tábor jeles tagjai ünnepélyesen átvehettek. Róla még ezeken az ünnepélyes pillanatokban is csak kevés felvétel készült... Pedig szerette, ha a róla szóló képeket a Fradi-újság- ban megtekinthette - de mindennél jobban örült annak, ha az ő felvételei mutattak be a Fradi egy-egy nagy eseményének a pillanatát. Magdics Laci az FTC centenáriumát még megélhette. És megélte a Fradi 2500. bajnoki meccsét is. A találkozó előtt kérte, hogy róla is készüljön egy kép a nevezetes labdával, sportbarátaival. Azt mondta - hátha beteszitek a Fradi-újságba... Nem tudhatta, hogy ez a vágya milyen tragikus körülmények között teljesül... A Ferencvárosi Torna Club nevében fájdalmas búcsút veszünk régi játékosunktól, Láng Károlytól. 1954-től 1958-ig futballozott a Fradiban, 153 mérkőzésen viselte előbb a piros-fehér, majd a zöld-fehér mezt. 45 góllal gazdagította a klub futballtörténetét, és tagja volt az FTC 1958-as Magyar Kupát nyert csapatának. Láng Károly még egy sporttörténeti tettel is beírta nevét a Fradi fut- ballkrónikába. Csapatunk a Kinizsikorszak után, 1957 márciusában szerepelt először Ferencváros néven a Népstadionban. A stadionban az első "Fradi-gólt" az akkor 26 éves középcsatárunk, Láng Karcsi szerezte! És sok kedves percet szerzett pályafutása során a Fradi publikumnak, a korabeli labdarúgó társadalomnak. Mindezen merengésünkből most felébredve állunk itt a gyász perceiben, és egy utolsó Istenhozzádot mondunk a régi sportembernek. Láng Karcsi - utadon kísérjen az FTC zöld szalagos koszorúja is! Nagy Béla búcsúbeszédéből