Torontói Tükör, 1986 (2-3. évfolyam, 23-30. szám)
1986-11-01 / 30. szám
6 oldal TORONTÓI TÜKÖR 1986 NOVEMBER ELMENT EGY NAGY SZÍNÉSZNŐ Sok mindenhez hozzá lehetett edződni, meglehetett szokni itt az emigrációban. Néha már azon kapjuk magunkat, hogy az óhaza iránti érdeklődésünk is lankad. Egy-egy halálhír azonban megdöbbent bennünket. A múlt hónap már-már sokkot okozott. Kellér Dezső, Fényes Szabolcs, Joviczky József, Koródy András és Ruttkai Éva halt meg. A magyar művészvilág nagy egyéniségei. Nekem Ruttkai Éva halála volt a legmegrázóbb. RUTTKAIÉVA. Első és utolsó emlékeimet keresem. Az ötvenes évek elején találom magam a moziban, az Egy pikoló világos —szocialista realista — nézem Ruttkai Évával, Bicskei Tiborral természetesen Swing Tónival azaz Pongrácz Imrével. A fiatal berobbanó tehetségű Ruttkai megmozgatja teenager fantáziámat, elkezdem gyűjteni a fényképeit. Utolsó emlékem a Hotel Plazában a Vígszínházban ahol három férjet „fogyasztott” el, Básti Lajost, Darvas Ivánt és Feleki Kamillt. A millió színű színésznő felvonultatta tehetsége minden árnyalatát. Csodálatos volt. De a két emlék közé rengeteg személyes találkozás gyönyörű emléke tolakodik. Koós Jani show műsorát forgatjuk a margitszigeti Dózsa tenisz-stadionban, Szitányi Andris rendezi, én vagyok az asszisztense. Két vendég van a műsorban Hofi Géza és Ruttkai Éva. Nézem a forgatókönyvet és azon gondolkodom, vajon mit keres Ruttkai ebben a műsorban? Aztán jönnek a próbák és a „hangnélküli”, színésznőből próbáról-próbára formálódik a sanzonénekesnő. Ülök a házban. A házban, mert Latinovits Zoli csak így hívta, nyomatékkai: a ház. A filmgyár egyik díszlettervezőjével közösen tervezték és építették a Rózsadomb-i villát. Egy költemény volt a maga egyszerűségével. Zolit várom, megyünk Tóalmásra a Nagy kék jelzés című filmet forgatni. Éva jön köntösben: „Pufikám adok egy kávét maguknak mielőtt kimennek, de ne tegyen bele sok cukrot, mert az nagyon hizlal.” Az Angliai Erzsébet, a Karenina Anna, a Julia szolgálja fel a kávémat. Zolival száguldozunk Tóalmás felé; „tudod utálom ezt a filmet, de úgy fogom fel, hogy cementpénz. A gatyámat elviszi ez a ház.” A IV.-es stúdióban vesszük fel a szilveszteri műsort. Ruttkai és Psota két bohócot alakítanak. Rakoncátlan komédiázó kedvel élik a minden színészek álmát a bohócot. Éva „náthás" bohóca emlékezetes remekmű. Felsorolhatatlan mennyiségű közös TV. Végszavazok neki smikelés közben, valamire rábeszélem, valamiről lebeszélem. A kezdő színésznők áhítatával fogad minden ötletet, instrukciót. Gyönyörű szemeivel néha huncutul, néha kacéran visszakérdez, ha valamivel nem ért egyet. Tisztelettel visszaidézi Gábor Miklóst, előző férjét, de a Rómeó és Julia beli találkozása után már Latinovits tölti ki az életét. Privát életében, szerelmében is magas hőfokon él. Magas hőfokon még akkor is ha Zoli mellett vannak nagyon nehéz, megpróbáltatásokkal teli napok is. De Latinovits halálával Évából sok minden meghal. Nehezen áll talpra. Közben korunk gyógyíthatatlan betegsége egyre erősebben teszi próbára, mig mára legyőzi. Nekem ő volt a csodám. Nála találkoztam először életemben azzal a színházi csodával, hogy a tehetség szépít. A színész-újságíró foci-mecs kapcsán, amit évente megrendeznek nagyszabású műsorral. Ehhez a műsorhoz próbáltunk egy esős napon. Éva mint egy ázott veréb érkezett a próbára. Összetörve, inkább a nagymamájára hasonlítva leült a Kamara Varieté nézőterén és amikor Latinovits megérkezett felmentek a színpadra próbálni. Éva levette a fejkendójét s a harmadik taktussal már együtt élt és elkezdett kinyílni, megszépülni. A szám végére ott állt Ruttkai Éva a nagy művésznő. Amig írom ezt a kis visszaemlékezést arra gondolok, hogy Marton Lászlónak, a Vígszínház főrendezőjének nincs könnyű dolga. Ruttkai helyére, szerepköreire legalább három színésznőt kell keresnie. Egy óriását temette a budapesti szinészvilág, talán Bajor Gizi óta a legnagyobbat. Jómagam rendezem emlékeimet és búcsúzom a művésztől, az embertől, a drága, az örökké kedves munkatárstól. Isten veled Éva! (Kosaras Vilmos Evek óla tudtuk, hogy súlyos beteg. Gyakran érkeztek hozzánk afféle kósza hírek is: nem éli meg a következő előadást. De Ruttkai Évát kemény fából faragták, vagy inkább két évtizeddel ezelőtt elhangzott Cleopátrájának végső mondatát idézzük: „Talpig szilárd márvány vagyok ...” Egész lénye megtestesült csodából szövődött. Amikor tavasszal fent a hegyen, a régi villa kertjében utoljára beszélgettem vele. magam se tudtam, hogyan kerekedik ebből interjú. Sem a betegségét, sem gyötrelmes gondjait nem takargatta, nem bánta volna azt sem, ha mindezt megírom De erre semmiképp sem vetemedtem. Akkortájt még javában ragyogtatta színészi bravúrját Az öreg hölgy látogatásában. Bizony elkomorodtam, amikor a nézőtérről fölfigyeltem béna jobb kezére-karjára és színpadi botorkálására. Rendkívülisége mégis magával ragadott, megrendített. Jobb keze bénaságára beszélgetésünk közben ő maga terelte a szót. Amikor azt feleltem neki, ne túlozz, hiszen az öreghölgy szerepében ezzel a kezeddel mutatsz a magasba, azt válaszolta: „Nézz ide, mi volt ennek a trükkje: bal kezemmel emeltem föl a jobbomat.” Pillanatok egy felejthetetlen szereppanorámából. Ruttkai Éva sok nagy alakításából Hubay Miklós Római karneváljában; Amikor betegség kínozta, akkor is hősiesen kapaszkodott a színpadba, a játékba. De gondolhatnánk arra is, ez őrizte-segítette a máig ívelő életbenmaradását. Egyik régi-régi interjúnkban azt mondta: „Egy aforizmát fabrikáltam neked. Én az életet szeretem, nem a színházat. De az igazi élet számomra csak a színpad ...” Igen ám, de nem titkolta azt sem, hogy fizetéséből nem él meg, fontosnak bizonyultak számára a mellékes keresetek. Még betegen is. Elmondta, hogy már nem tudja egyedül vezetni a kocsiját, segítségre szorul. És loholt, próbált, játszott. Többet, mint amenynyi fizikai erejéből tellett. Tavasszal még mekkora örömmel készült a vígszínházi Ördögökre, habár sokan kételkedtek abban, hogy megéli a premiert. Ö maga hitt az erejében, hitt az orvosaiban. A sors nagyon is megedzette. Kétéves korában már föllépett Lakner bácsi színházában. (Erre való emlékezését a mindig nagyon szeretett édesanyja elevenítette föl számára.) Jóformán a színpadon nevelkedett, ott vált gyerekből felnőtté. „Tizenhét éves korom óta vagyok felnőtt színésznő — magyarázta egyik alkalommal —. Szerzők, korok, stílusok, érzelmek a darabok mondandóiból jutottak el hozzám ...” önálló estéin sok mindent fölkápráztatott önmagából. Ahogy ő mondta: „Nyolc évig bolyongtam ezzel a műsorommal az országban. De most már megelégeltem a vándorlást...” Mégis ezeket a különleges estéit afféle erőpróbának is vélte, „önálló estéim nélkül sosem barátkoztarn volna meg Peter Hacks monodrámájával, Lotte szörnyűségesen megviselő színpadi egyedüllétével.” Ezt a Lotte Pesti Színházi bemutatója után mondta. Charlotte von Stein megformálásában izgalmasan tárulkozott ki: „Segített abban, hogy kitörjek, kitomboljam magamból vívódásaimat, gyötrelmeimet.” A Lotte számára önéletrajzi megnyilatkozásnak bizonyult. Abban az időszakban Bagó, ma Latinovits irodalmi nevezetességű kutyája nemcsak a kertben meg bent a házban ült a lábánál és vigyázott rá, hanem a színház öltözőjében is. Éva mindenhová magával vitte. Az utóbbi negyven év egyik legnagyobb színpadi egyénisége volt. Életrekeltett figurái fölsorolhatatlanok. Ahogy belibbent a Sirályban, akárha lebegett-szállt volna. És Júliája — Latinovits Zoltán Rómeójával — ennek a szerelmes kislányból lassanlassan szenvedő asszonnyá alakuló alakjából megint mást, szokatlanságot csiszolt ki önmagából. Ziliájában a humor, a huncutság, a dráma és az erotika sistergett. És a filmalakításai! Még legutolsó beszélgetésünkben is arról szólt, hogy sok más kollégájával ellentétben nem tagadja meg régi filmjeiben való játékát sem. A Butaságom történetét nemrég ismét megnézte, és örült neki, hogy őt magát is nevetésre fakasztotta. De hát szerepeinek sokfélesége, színészi formálásainak mindenkor meglepetést keltő tűzijátéka sehogy se zsúfolható ebbe a búcsúba. Az elmélyült elemzés feladata lesz, hiszen több nemzedék élte meg Ruttkai Éva korszakát. Emlékszem, amikor Cleopatrára készült, és Bajor Gizi egykori alakításáért rajongott. Sokat olvasott Márkus Emíliáéról meg Jászai Mariéról. „Mi, magyar színészek mind valamiféle nagy folyamat részesei vagyunk, egymástól tanulunk, jót is, rosszat is, még azoktól is, akiket sosem láttunk ...” Gondolatai mindig telibe találtak és kiválóan fogalmazódtak meg. Őszintesége pedig imponálóan hatott. Ahogy az évek múltak, lényében mind több és érdekesebb szín sűrűsödött. Ha szerencséről szólhatunk ezekben a tragikus percekben, akkor ez az ő találkozása volt a . Találkozással. Vagyis Nádas Péter kétszemélyes drámájának Mária-alakjával. Ennek az előadását nem csupán színészi feladatnak, hanem misssziónak' érezte. Évekig készült rá. „ÉLTEM a figurát, nem játszottam.” És beszélt arról is az infúziók reggelét követő délután, hogy vígjátékra vágyik. „Nevetni, nevetni és nevettetni, van-e ennél nagyobb öröm?” Tündérhangján még kacagott is ezen. Akadtak percek, amikor mintha megfeledkezett volna kínjairól. Életébe jó néhány évtized óta az öröm és a szenvedés kuszálódott. Meg a félelem. Ez a fajta különös végletes összetettség ritka adomány, és elviselése nemegyszer fájdalmas teher. Sziporkázó tehetsége hétköznapi beszélgetésekben is megejtett. Szerettem a versmondását is. Erről egyszer így szólt: ......Verssé válni mind nehezebb. Ez Latinovits Zoltán mondása. Ö mindig azzá a verssé vált, amelyet éppen életre keltett...” Utolsó találkozásunkkor búcsúzóul azt kérdezte: „Tudod-e, hogy új nagylemezem készült el? Címe: .Hogy volt?’ Karácsonytájt jelenik meg. Énekelek rajta, régi dalokat, sanzonokat. Mindet nemrégiben rögzítettük lemezre. Kivéve azt a számot, amelyet Zolival énekelek ...” Sírnivalón gyönyörű karácsonyi ajándékunkká válik az ő utolsó lemeze. De legalább holtában is elevenen szól a hangja. Gách Marianne Az egyik rendezője egyszer örömteremtőnek nevezte. Valamiféle csodának, akinek egész életét áthatja a játékosság, a színház szeretete. Hároméves korában állt először a közönség elé, Lakner bácsi ma már legendás gyermekszínházában. Sikeres gyermekszínészből ritkán lesz igazi művész. Ruttkai Éva a kivételek közé tartozott. 1945-ben Tolnay Klári helyett be kellett ugrania a Hattyú főszerepébe, s ez a beugrás egyben a kiugrást, a felfedezést, a sikert jelentette. A színpadon tanulta meg a mesterséget, olyan színészóriások mellett, mint Somlay, Rátkai, Bajor Gizi. Az elmúlt évtizedek során ezer és ezer alakban lépett elénk; ő volt Shakespeare Júliája, ő volt Kleopátra, Natasa, Zilia, Nyina, Roxan, Osztrigás Mici és Dürrenmatt démoni öreg hölgye. Sztár volt. A szó jó értelmében, mert a sztár csillagot jelent, s Ruttkai Éva ritka, ragyogó fényű csillaga volt színjátszásunknak. Ez a csillag most lehullt, fénye a néma éjbe veszett. De ha nem is láthatjuk, emlékeinkben mégis ott ragyog. Örökre, fényéből sosem veszítve ...
