Tolnavármegye, 1908 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1908-12-13 / 50. szám
XVIII. évfolyam ________50. szám________ Szekszárd, 1908 december 13. TO LNAVÁRMEGYE POLITIKAI ÉS VEGYES TARTALMÚ HETILAP. Mejjjelen minden vasárnap. Szerkesztőség és kiaJóhivatal: Szekszárdon. Vármegye utca 130. sz. Szerkesztőségi telefon - szám 18. - Kiadóhivatali telefon-szám II. Felelős szerkesztő é? laptulajdonos : Fómunkatars : Dr. LEOPOLD KORNÉL FÖLDVÁRI MIHÁLY. Kéziratok «UAtUZk A lap szellemi részét illető közlemények, valamint az előnzetések és a hirdetések is a szerkesztőséghez intézendők. HirJ.té.ek ni.rmék.Ueli m#<álUpi:olt árazabilj szsriDt •zánloatmftk. Előfizetési ár: Egész évre ... 12 korona, j Fél évre . . . 6 > Negyed évre . . 3 > Egy szám ára . . 24 fillér. Előfizetéseket és hirdetéseket a kiadé- j hivatalon kirfil elfogad a Molnár-féle könyvnyomda él papirkereskedés r.-t. Szekszárdon. Egy.« számok ugysnot kaphatok. Az annexióról. Nem tudji’k, mily közjogi szőrszál haso- gatások fognak elhangzani az annexiós törvényjavaslat tárgyalására kiküldött bizottságban. Az bizonyos, hogy az annexió befejezett tényén legfeljebb egy szerencsétlenül végződő háború változtathat — a magyar országgyűlés semmi esetre. Mert nem képzelhető az, hogy a büszke fejedelmi szózat: «Elhatároztam, hogy szuverén jogaimat Boszniára és Hercegovinára kiterjesztem» — -bárki kedvéért revokáltassék. Nem arról esik most szó, szükséges és hasznos volt e az annexió, hanem arról, miképp vált befejezett ténnyé. Az annexió az uralkodó személyes elhatározása és ténykedése folytán jött létre; ez máskép annyit tesz, hogy a király szuverén hatalmát korlátlanul gyakorolta. Különös, hogy a magyar közvéleményben és sajtóban alig hangzott el közjogi gravamen. Mintha a büszke fejedelmi szózat zavarba hozta volna őket. Igaz másrészről, hogy az annexió tudomásul vétele céljából törvényjavaslat is be van terjesztve, igy hát mégis csak mód van adva, hogy a nemzet befolyása is érvényesüljön. Azonban tegyük fel, hogy az országgyűlés nem venné tudó- másul az annexiót, mi volna ennek a következménye ? Semmi. A tudomásvétel megtagadása az annexió tényén mit sem változtatna. Ezért mondtuk és mondjuk, hogy az annexió a király személyes ténye volt. Az a kérdés, hogy ez igy helyes-e ? A király szuverén jogaira hivatkozik. Mikor szuverénitásról beszélünk, két dolgot élesen el kell választanunk egymástól, u. m. a szuverenitást, mint az állam legfőbb, leglényegesebb életnyilváuulását és a szuverenitás gyakorlását. Csak az államnak lehet szuverenitása, ami azt jelenti, hogy önön akarata fölött maga uralkodik, más államok irányában független, a hozzátartozók fölött áll. Monarchikus államformában a szuveré- nitásban rejlő jogot a király vagy egyedül gyakorolja, vagy a szuverén funkciókat nem egyedül végzi. Ez utóbbi áll az alkotmányos monarchiákra, hol a törvényhozásra, a végrehajtó és igazságszolgáltatásra vonatkozó szuverén hatalom gyakorlásának megvannak a maguk szervei. A mi közjogunk szerint az állami hatalomnak területi tekintetben való kiterjesztése vagy megszorítása törvényhozási funkció nélkül nem lehetséges. Az annexió ilyen hatalmi kiterjesztést jelent. Ezt elvégezte az uralkodó. A törvényhozásra maradt egy minden jelentőség nélkül való jog: a tudomásul vétel vagy nem vétel; akármelyik irányban gyakorolja ezt a jogot, — a megtörténten nem változtathat. Ha az annexiós bizottság közjogászai abban a véleményben vannak, hogy a törvényhozási funkció az annexió becikkelyezésével ki van merítve, úgy- a dolog rendben van, ha ellenben azt hiszik, fiogy íz állam területének megváltoztatásához törvényt kell hozni, a befejezett ténnyel szemben ennek csakis elméleti jelentősége van. Nem lesz érdektelen itt megemlíteni, hogy annak idején az okkupációval is az országgyűlést már csak a bevégzett tények elé állították. Mikor az országgyűlés 1879-ben az okkupációra nemzetközi mandátumot adó berlini szerződés becikkelyezését tárgyalta, az okkupáció már régen végre volt hajtva. Az akkori mérsékelt ellenzék, íóleg ennek vezére, Szilágyi Dezső a legélesebb, a legszenvedélyesebb hangon bírálta a kormánynak (a miniszterelnök Tisza Kálmán volt) azon eljárását, hogy a magyar kormány az okkupációnak a törvényhozás jóváhagyása nélkül történt végrehajtásához hozzájárult és határozati javaslatot terjesztettek elő, melyben az utólagos jóváhagyás megtagadását, egyúttal a kormány eljárásának a helytelenítését indítványozták. E határozati javaslatot Szilágyi Dezsőn kívül nem kisebb emberek írták alá, mint gróf Apponyi Albert, Bittó István, báró Simányi Lajos, Horváth Lajos, Chorin Ferenc, Bessenyei Ernő, Hoffmann Pál, Pulszky Ágost, Hodossy Imre, Beniczky Ferenc, Szontagh Pál (gömöri), Scitovszky János és még igen sok előkelő politikus. Látjuk ebből, hogy az akkori mérsékelt ellenzék, nem is szólva a szélsőbalról, milyen éber figyelemmel aggódott a törvényhozás jogai fölött, pedig akkor nem is annexióról, tehát az állam területének kiterjesztéséről, hanem csak inegstállásról volt szó. Nem érdektelen az sem, hogy Szilágyi \ Dezső azért is ellenezte a berlini szerződés becikkelyezését, mert ezáltal törvény alapján államjogi kapcsolatba jövünk egy idegen területtel, melyet ezután felbontani csak a törvényhozás összes tényezőinek beleegyezésével lehet csak. Tisza Kálmán azzal iparkodott Szilágyit megnyugtatni, hogy ha annak idején az annexióról lesz szó, sohasem fogja mondani, hogy a berlini szerződés becikkelyezése folytán a törvényhozásnak ezt meg kell tennie és nem fogja megengedni, hogy az ó helyén ha más ül, ilyeneket mondjon. Mire Szilágyi azt felelte, hogy ók nagyon jól tudják, hogy ahhoz, hogy annexió leTÁRCA. Egy asszony. Mielőtt elszánta magát, hogy megrántja a csengőt a saját {háza kapuján, a félelmes izgatottság néhány percig a kapu előtt marasztotta. Lelkiismeretében a vad féltékenység mindinkább megszelídült arra a gondolatra, hogy hátha nevetségessé válik. Most már elhitette magával, hogy eddigi gyanúi is alaptalanok voltak. Igen csúfos fölsülés volna, ha sikertelenül rendezte volna ezt a meglepetést. Otthon azt mondani, hogy elutazik “s a pályaháztol lopva, titkon hazajönni: csakugyan nevetséges ! És ha csakugyan találna valakit a felesegénél, mit tenne ? Ha pedig nem talál, mit mondjon a feleségének ? Most már őszintén sajnálta, hogy ezt a badar utazást olyan együgyü észszel kitervelte, legjobban szeretne csakugyan elutazni, ezzel az átkozott bőrönddel együtt, mely mázsás súllyal huzza le karját és vállát, szünetlenül az utazás ostoba tervére emlékeztetve. De már nem utazhatik el, mert hátha meglátta egyik cseléd a lebocsátott ablakredőnyön át. Ej, megrántotta hát a csengőt! A következő pillanatban egy szolgáló kinyitotta az ajtót és olyan feltűnően fejezte ki a gazdája váratlan hazatérte miatt való meglepetését, hogy a férjet ismét megszálta a gyanú ördöge, j Igen gyanús, mesterkélt ez az álmélkodás. Lelkendezve az izgatottságtól, sápadtan rohant föl a lépcsőn : kalapját kiejtette a kezéből : a bőröndöt elfeledte letenni s cipelte magával a nehéz terket. Berontott az asszony hálószobájába. Az asszony egyedül volt s a divánon feküdt. A szőnyegen nyitott könyv hevert, a szép asszony bizonyára olvasás közben aludt el. | A neszre az asszony fölvetette szemeit; kissé fölemelkedett s csodálkozva kérdezte; — Itthon vagy ? Mi történt ? — Semmi! — felelte a férj zavartan és sápadt arcát szégyenpir borította el. A zavart- sága oly kinos volt, hogy e pillanatban jobb szerette volna, ha feleségét tetten éri vala. — Nos, mi történt? — kérdezte újra az asszony és vizsga, fürkésző tekintettel nézett férjére. — Lekéstem a vonat. . . . Istenem, hát csak értesz . . . — Lekéstél a vonatról ? Ez nem igaz ! — Hogyan ? . — Nen) igaz! A szolga, aki kikisért a vonathoz, hazajött s azt mondta, hogy jókor érkeztetek, ő maga megváltotta a jegyedet s bekísért a váróterembe. A férj összeiezent. Agyát hirtelen újabb gyanú járta át. — Ah . . . a szolga mindezt elmondta ? Ez azt bizonyítja, hogy kérdezted. — Természetes. Kérdeztem, mert a dolog érdekelt, — felelte az asszony kegyetlen guny| nyal — tehát csak rajta: mond meg röviden, | nyíltan: miért nem utaztál el ? — Majd megmondom ... Én . . . Én itthon felejttetem . . . — Mit ? — A fontos iratokat . . . — Hazugság. A fontos iratokat én magam tettem a tárcába. — Igen figyelmes, óvatos voltál ! — Nina! . . . Nina ! ... ez rossz tréfa! — Nincs tréfáló kedvem ! Te se tréfáltál, mikor elhatároztad, hogy »meg fogsz lepni« — se szavaknál a szőke asszony külömben szende szemei vadul villogtak. — Beszéljünk nyíltan Francesco, ismét féltékenységi rohamod volt, sőt mi több, rut gyanú szállott meg. No, j köszönöm szépen. Nem azt, hogy házasság- törőnek tartasz, dehogy. Hanem azt, hogy azt hitted rólam, a saját házadban, közvetlenül elutazásod után fogadni fogom szeretőmet. Ah, édesem, a színlelt elutazások nagyon is gyakran fordulnak elő az asszonyi hűtlenségek évkönyveiben . . . — Nina! — Ej, semmi Nina! Hazajöttél, hogy rám bizonyítsd, hogy házasságtörő és ostoba vagyok. Legalább az utóbbit kikérem magamnak . . .
