Tolnavármegye, 1906 (16. évfolyam, 1-53. szám)
1906-12-23 / 52. szám
TOLNAVÁRMEGYE. 906 december 23 Szabó Károly képviselőházi beszéde. Szabó Károly, kerületünk képviselője f. hó 14 én mondotta el a képviselőházban szűzbe- szedét, amelyről a napi lapok alig 1—2 sort közöltek. Lapunk tere nem engedi, hogy a beszédet egész terjedeemben közöljük, de bő kivonatban ide iktatjuk belőle a következőket, íme a bevezetés : T. képviselőház! (Halljuk! Halljuk !) Nagy kiváncsisággal és meleg érdeklődéssel tekintettünk a magyar közoktatásügy jelenlegi vezetőjének tárgyalás alatt lévő költségvetése elé, mert — bár immár kétizben tett le költségvetést a ház asztalára, t. i. az 1905. és 1906. évekről szólót, — mindenki tudta, hogy az nem az övé, az elsőt illetőleg immár fait accompli.al állván szemben, a másodikat illetőleg pedig sokkal rö- videbb fizikai idő állván rendelkezésre, semhogy ez alatt érvényesülhetett volna az a szellem, áz az irány, az a törekvés, mely a kultusz- és kultúrpolitika tekintetében a nemzeti kormány programmjában kifejtetett. A nagy és őszinte érdeklődésnek, melylyel a kultusztárca költség- vetése elé tekintettünk, magyarázatát adja egyfelől személyisége a magyar közoktatásügy jelenlegi zászlótartójának, aki 35 esztendő óta egyik kimagasló alakja a magyar politikai közéletnek, (Igaz ! Úgy van!) aki tiszta, nemes ideálizmusával mindig magasan fentszárnyalt a politika sokszor ádáz, gyűlöletes párttusáinak küzdőtere felett s a harci zajt tulkiáltó szavával irányított, vezetett, világított, lelkesitett, szivének és agyának egész gazdag fegyvertárát felajánlva nemzete javára. Avagy kérdezem ; nem vártuk-e mindnyájan vágyakozva minden esztendőben a napot, amleyen megzendül a jászberényi kürt, amelynek szava nemcsak a magyar nemzet szivét hozta sebesebb dobogásba, hanem annak szava mint riadó áthallatszott a szomszédba, a Lajtán- tulra is? (Igaz! Úgy van!) De az általános, nagy érdeklődést indokolttá teszi másfelől azon körülmény is, hogy ma már tisztában vagyunk mindnyájan azzal, hogy a nemzetnek versenyében a jövőben — ami alatt, sajnos, nem a közel jövőt érthetem — csak azok vehetnek részt s számíthatnak arra, hogy szavuk, fellépésük • sulylyal bir, amelyek a kultúra, a közművelődés terén a haladó korral lépést tartanak s a melyek e cél elérhetése érdekében minden áldozatra készek. Sajnos, hogy még ez idő szerint a kard, az ágyú — mint soha kinem elégíthető Moloch — a maga részére foglalja le a népek pénzáldozatának legnagyobb részét, de én feltétlenül hiszem, hogy eljön az idő, mikor ezeket a kultúra fegyverei váltják fel a nemzetek kezében és amelyik legjobban tudja ezen fegyvereket forgatni s hazája javára értékesiteni, az szerzi meg a jogot arra, hogy a népek versenyében részt vegyen. A közoktatásügyi tárca 1907-iki költségvetése kétségtelen bizonyságot szolgáltat a mellett, hogy a haladás utján vágyunk, egyszerre kerekszámban 6 millió koronával több irányo.z- tatván elő e tárca költségeinek fedezésére, mint a mennyi az 1906 iki költségvetésben szerepelt, (Igaz! Úgy van!) Elismerem, hogy ennek dacára a költségvetés nem vált be sok reményt, nem elégít ki sok jogos igényt, amely ezzel szemben támasztatott, de ennek aztán nem a tárcát kezelő miniszter ur az oka, hanem az az ország pénzügyi helyzete, amellyel számolnia kell neki is, (Igaz! Úgy van!) számolnia kell mindenkinek, aki tudja, hogy pénzügyi tekintetben is mily óriási feladat várakozik a nemzeti kormányra, nem csak az lévén kötelessége, hogy a minden téren és irányban felmerülő és kielégítést követelő igényeknek megfeleljen, hanem kötelezve lévén arra is, hogy Magyarország pénzügyi mérlegének egyensúlya biztosittassék, sőt napról-napra szilárdabbá tétessék, ezzel is dokumentálván a világ előtt, hogy a nemzeti önállóságra való törekvés jogosult, indokolt és nem kockázatos vállalkozás, amely kudarc esetén, ha nem is egyszer s mindenkorra, de hosszú időre tönkretenné Magyar- ország politikai és pénzügyi hitelét. (Úgy van !) Ezután a nemzetiségi kérdésről beszélt, hangsúlyozván annak szükségét, hogy a nemzetiségi vidékeken minél több állami iskola állittassék fel és hogy a magyar nyelv és történelem tanulásából a magyar állam alkotmányát és a magyarság küzdelmeit megismerjék. Szeretné a kormányférfiakat báró Bánffy Dezső sovinizmusával beoltani, mert Bánffy nem dédelgette, hanem energiával és bátorsággal tanította meg a nemzetiségeket arra, hogy ez a föld Magyar- ország és hogy ebben az országban a magyar az ur. Nem akar irtóháborut a nemzetisegek ellen, de azt kívánja, hogy a saját nyelvök ápolása mellett ne gyűlöljék a magyar szót. Majd a tanítói fizetésrendezésre tért át, hogy ezen régi baj és igazságtalanság végre orvosol- tassék. Az állami és nem állami tanítók fizetése között tervezett különbözeiét megszüntetni kívánja, hisz á nem állami tanítók ugyanazt a munkát végzik, mint az államiak. Végül a református és evangélikus egyházak számára az 1848: XX. t.-c. értelmében kilátásba helyezett 3 millió koronáról szólt, melynek első részlete, 1 millió korona az 1907 évi költség- vetésbe beállittatott. Nem mint kálvinista pap, hanem mint felekezetiségszerüségtől mentes magyar országgyűlési képviselő a legnagyobb elismeréssel honorálja a miniszter jóakaratát, mert az egyházak az állami támogatást megérdemelik, ha ezt részükre a többség nem is biztosítaná, hisz ezek az egyházak létezésük első pillanatától fogva a lelkiismereti és politikai szabadságnak voltak zászlóhordozói. Végül annak a meggyőződésemnek adok kifejezést, hogy a liberálizmus, amelynek zászlója mind magasabban és magasabban lobog, a melynek égjük alkotása az 1848: XX. t.-cikk, nem fog megállani hóditó utján és azt a tért, a melyet elfoglalt, retrögrád irányú törekvéseknek nem engedi át. Én — úgymond — a liberalizmus zászlaját biztos helyen látom annak a nemzeti kormánynak kezében, amelynek élén az egyházpolitikai liberális reformok diadalmas bajnoka, Wekerle Sándor áll, amint közelebbről biztos, erős, igaz magyar kézben látom gróf Apponyi Albert kezében a közoktatásügy zászlóját is és e . bizalom alapján a költségvetést elfogadom. (Élénk helyeslés a szélsőbaloldalon.) A jegyzők állami pótléka. A tolnamegyei községi jegyzők f. évi fize- téskiegészitésének kiszolgáltatására vonatkozólag a pénzügyminiszter rendelete és kimutatása beérkezett a vármegyékhez, melyet alább közlünk. Ezzel kapcsolatban megemlitjük, hogy a tamási járási jegyzők egyesülete kérelmet intézett az alispánhoz, melyben intézkedést kérnek oly irányban, hogy ez illetmények ne az eddig tapasztalt késedelmes utón folyósitassanak a jegyzőknek, akiknek e jól megérdemelt fizetésre — a rossz megélhetési viszonyok között sürgős szükségük van, hanem a jegyzői fizetés- kiegészítések összegei a községi pénztárakba utaleányoztassanak be és onnan rendes fizetésük módjára havonként szolgáltassanak ki az illetőknek. Ez az eljárás minden esetre kényelmesebb lenne az eddiginél és kívánatos, hogy megvalósuljon. A föntebb említett kimutatás a következő : Kardos István alsónánai jegyzőnek 514'— K Mező László alsónyéki » 240-— » Purth Adolf bátai 2 — Sörös Gyula » » 776’» Hebrong Mihály » » 200-» Erdős Gábor bataszéki 65-50 » Öllé Mihály » » 340.50 » Taffner Zuárd » 860.Virth István s. > 270- — » Simon Lajos decsi * 468 33 » Simon Ferenc s. » 200.— Zsigmond Elemér harci » 500 — » Pápay István mözsi 666-— » Huszár Pál őcsényi 760-* Spehár Adorján őcsénjü s. 200-* Virányi Károly sióagárdi » 420 — Csóry Ferenc » s. * 230-^ i* Kliegl Béla tolnai 3+0 —-» Roboz János ,» 700-— • > Molnár Dezső » s. » 45-— Tőzsór Miklós » s. 157-50 Molnár Dezső várdombi 491-07 , Pfaff Henrik apari s. 83-34 » • Helfen bein Dániel bátaapátii » 583 — » Koch József bonyhádi » 400-— Erdős Pál bonyhádi 200-— > Gáspár Endre s. » 200-Till Lajos kisvejkei s. 108-— » Ugrósdy Jenő kakasdi s. » 360-— KL —- Nos, Tóni, mit akar ? — kérdeztem. — Egy ur vár odakünn, aki minden áron beszélni akar a nagyságos úrral. Átadott egy névjegyet. Igen előkelő név volt rajta, nagyon sok praedikatummal. Személyesen nem ismertem. Mit akarhat tőlem ez az ember olyan sürgősen ? Tóni odakészitette otthonkámat és házi cipőmet. Aztán kiizentem vele az én előkelő látogatómnak, hogy várom a szalonban. Alig telt bele egy perc, egy idegen ur lépett be igen előkel' -, sőt szigorú magatartással. Nem volt éppen fiatal. Francia szakálla már őszbe vegyült. A szemén monoklit viselt. Egy fejbiccentéssel köszöntött, a nevét csak éppen, hogy elmorogta, aztán egészen közel lépett hozzám és egy újságot tartva elém, meglehetős brüszk hangon rivallt reám : — Ön irta ezt ? Rápillantottam az újságra és arra a helyre, melyet látogatóm az ujjával bökdösött. Egy tárcám volt, mely aznap látott napvilágot. Ki • nem tudtam képzelni, mi az isten csudája érdekli ezt az előkelő urat az én ártatlan kis elbeszélésem ? Leolvasta az arcomról, hogy nem értem az összefüggést, mert kíméletlen hangon ordított: — Látja az aláhúzott sorokat ? Amik vörös ceruzával vannak aláhúzva ? Olvassa el! Ez a parancsoló hang sebogysem volt ínyemre, de a kíváncsiság ánnyira erőt vett rajtam, hogy önkénytelenül engedelmeskedtem neki. Fennhangon kezdtem olvasni. — -.»Minden látcső a proscenium páholy elé volt irányozva. Egy feltűnő szép asszony ült az előtérben. Sötétpiros crépe de chine ruhát viselt, mely drága chantillycsipkéből készült rüssel. Hajában, melyet dús tömegben halántékon félig arcába fésült le, gyémántok szikráztak. Gyönyörű klasszikus fejét a széles me- dicii gallér pompásan emelte ki. Anatole a szomszédos páholyban ült és szinte érezte a Peau d’ Espangne illatát, melyet árasztott, lilaszinü ju- ponjának zsizsegese pedig kellemesen csiklandozta a fülét. Szinte irigyelte azt a bárgyú férfiút, aki e mondaine mellett ült és aki a gyönyörök e hamis virágát a magának mondhatta.« A vörös aláhúzás eddig tartott. Mikor elolvastam, kérdő pillantást vetettem látogatómra. Ennek a szemei villámokat szóttak felém. — Jól leírta a feleségem toalettejét, mondhatom. Piros crépe de Chine . . . Chantilly csipkék . . . Medicigallér . . . És hogy a szemtelenségnek határa ne legyen, még a juponját is leírja . . . Lilaszinü jupon . . . — De én nem értem, uram ? Biztosíthatom, hogy — — Ah, tudjuk, tudjuk, ilyenkor tagadni szeretünk. Hát tudja meg. Anatole ur, az a bárgyú férfiú a proscenium-páholyban — én voltam. Némi kis világosság kezdett derengeni az agyamban. A novellámban leírtam képzelet után egy hölgyet egy színházi páholyban és egy toalettet, ha jól emlékszem Gabriele d’Annunzio után és a szerencsétlen véletlen úgy akarta, hogy a leírásom eleven modellre találjon. A nőt magát még csak letagadhattam volna, de ha a toilette annyira hűségesen volt leírva . . . akkor hiába volna minden tagadás.-- Igen sajnálom, uram, szóltam megzavarodva, de biztosíthatom, hogy — Nem engedte, hogy mentségemet előadjam. — Gentleman az ur ? kiáltott reám. Uram, szóltam, mint egy igazi novellahős. — Akkor hát rendben vagyunk. Félóra múlva itt lesznek a segédeim. Majd adok én magának lilaszinü jupont. És eltávozott. A helyzetet pompásnak találtam, bár nevetségesnek tartottam, hogy megverekedjem egy úrral, aki azt hiszi, hogy én a felesége jupon- jához állok közel viszonyban, holott én ő méltóságát soha életemben sem láttam. És bizony nem volt más mód, mint két jó barátot keresni, - akik a lovagias ügyet kezükbe veszik. A párbajt —- szent meggyőződéséin szerint — Gabriele d'Annunzionak kellett volna ugyanis megvívnia, mert hiszen ő creáltu a mél- töságos asszony toilettejét, de én segédeimnek ezt el nem árulhattam, ha csak azt nem akartam, hogy elárulva inspirációm forrását, a dicsőség piedestáljáról ledöntsenek. J ___
