Tolnavármegye, 1906 (16. évfolyam, 1-53. szám)
1906-06-17 / 25. szám
Előfizetési ár: Egész évre ... 12 korona. Fél évre ... 6 » Negyed évre . . 3 » Egy szám ára . . 24 fillér. Előfizetéseket és hirdetéseket a kiadó- kivatí.lon kivül elfogad Molnár Mór könyvnyomdája és papirkereskedése Szekszárdon. Egyes számok ugyanott kaphatók. ■ULBH.U- ».aBBMBrattasaaBr POLITIKAI ÉS VEGYES TARTALMÚ HETILAP. Meg-jelen minden vasárnap. Szerkesztőség és kia.Jóhivatal: Szekszárdon, Vár-utca 130. sz. Szerkesztőségi telefon-szám 18. — Kiadóhivatali telefon-szám II. Felelős szerkesztő és laptulajdonos: “ Főrounkatárs: Dr. LEOPOLD KORNÉL. FÖLDVÁRI MIHÁLY. Kéziratok vissza nem adatnak? A lap szellemi részét illető közlemények, valamint az előfizetések és a hirdetések is a szerkesztőséghez intézendők. Hirdetések mérsékelten megállapított árszabály szerint számíttatnak. A középosztály baja. Azok a sebek, amelyek az egyre növekvő drágaság csapásai alatt egyre kiújulnak, voltaképen a középosztály sebei. A hús uzsorát, a kóla-trösztöt és az élet természetes drágulását legjobban azok érzik meg, akiknek nincs annyi jövedelmük, hogy gazdagok módjára élhetnének, — viszont azonban a társadalmi állásuk nem engedi meg, hogy szegények módjára éljenek. A drágaság idején a gazdagok legfölebb többet költenek el a jövedelmükből, vagy a legtragikusabb esetben, olykor-olykor a tőkéhez nyúlnak. A munkásosztály sziikebbre vonja igényeit; ez is szomorú, de nem elviselhetetlen. A középosztály azonban a legnagyobb drágaság idején is kénytelen azokat az igényeket megtartani, amelyeket a táisadalom reá ró, hintés takaróval íödni az intelligens emberek nyomorát. ,S mivel ez többe kerül, mint a mennyit a szegény «társadalmi ember» anyagi helyzete megenged, — kezdődik a háztartási egyenleg őrült ide oda himbálása, az adósság-nyarga- lás, amely a gazdasági összeomláshoz vezet. Ez az úgynevezett lateinerek helyzete, azoké, akik az eszükkel, a fejükkel keresik a kenyerüket. A bőrkötényes munkás között és közöttük az a különbség, hogy ezek vasárnap is annyit dolgozna1*, mint a munkás hétköznap és hétköznap is annyit költenek, mint a munkás vasárnap. Ennélfogva erszényük könnyű, gondjuk nehéz. Az élet oly követelő, hogy alig lehet kielégíteni vágyait. Az úri sor terhei igen nagyok. Legzsarno- kabb adóztató szörnyeteg az intelligencia, mely mig létre jön s miután érvényesülni akar, egyaránt áldozatot követel, hogy elégedetlenséggel jutalmazzon. Vitázni lehet azon, hogy az élet drágult-e meg, vagy a tőle való követelésünk nőtt. Valóság azonban, hogy akik a vagyontalan értelmiség sorában küzdenek, ifjúkorban már elégedetlenek, férfikorban fáradtak és szivszorongva néznek az aggság tehetetlen napjai elé. Az élet mégis csak drága; igen, a városi nyomorultaknak igen drága az. Tizennégy évi iskolázás és tiz évi pályatörés után ott vannak, hogy fizetésüket felemésztette a lakbér és a piac. Munkabírásuk delén remegve kell vigyázniok, hogy munkájuk dija fedezze családjuk testi szükségletét. Olykor kistájgerolják s költöznek tovább-tovább, a nélkül, hogy .otthonuk lenne. Vájjon az intelligencia otthontalanságának nagy lelki nyomorán segit-e a jövő társadalma? A mikor a kőmives munkások ezrei állottak munka nélkül s a háziurak panasza az egekig nyult, ezalatt jövedelme egy harmadát áldozta az ilyen ember azért, hogy három szobácskábán megvonulhassor]. A mikor a búza ára a termelési költség színvonalára szállott, az állattenyésztés alig jövedelmezett, a borok a pincében rekedtek s a termelő gazdák feje fölött megszólalt a dob, azért a bor, hujl és kenyér az ő számára még sem volt olcsó. Ezeren kérdezik, vájjon hol tornyosulnak íel a modern társadalmi munka végső eredményei. S némán nézik, a mint közülök mind többen a szegénység homályában tűnnek el; mig a homályból ismeretlenek lépnek elő, egyszerre a jólét legmagasabb tokára; a spekuláció, a vállalkozási szellem rudján egyszerre százakat ugranak át. A drágaság, a mely mind jobban rikító színekben áll elébünk, s orvoslásért kiabál, egy lépést jelent a középosztály katasztrófája felé, a melyben tömegével hullanak el azok az existenciák, a kik ma a társadalom gerincét alkotják. A földbirtokosok hatalmas szervezetei — igen helyesen — résen állanak, mihelyest valamely rést ütnek az ő jövedelmeiken, keresetükön. Mihelyt a német árpavám lehetetlenné teszi nekik az árpakivitelt, rögtön a kormány elé állanak, s a behozatali jegyek révén járó tekintélyes milliókban kérik a kárpótlást. A föld szegény népén is itt-ott segítenek. Parcellázással, telepítéssel adnak uj keresetet a kezébe. Vájjon a középosztálynak elijesztő helyzete nem érdemelne meg egy kis figyelmet,. kis ankétet, okos segítő- akciót? — Sic transit .... Micsoda feneketlen zendülés és égiháboru lett volna a parlamentben, ha a magyar delegáció ellen Becsben végbement alávaló és gyalázatos tüntetés véletlenül Tisza István vagy Széli Kálmán miniszter- elnöksége idejében történik. Hány napirendelőtti menydörgéses felszólalásban, interpellációban és zárt ülésben követelték volna a magyar nemzet szuverénitásán ejtett sérelem erélyes megtorlását, a sajtóban is hetekig napirenden maradt volna ez a kérdés és azonfelül utcai zavargásokkal fűszerezték volna meg a közfelháborodás megnyilatkozását. Ezerszeresen elhangzott volna a vád, hogy a kormány meghunyászkodott Bécs előtt, hogy nem tudja megvédelmezni a nemzeti becsületet, hogy a delegáció hazafisága azt követeli, hogy többet ne tartson Bécsben ülést, hogy a legkisebb elégtétel a bécsi otromba tüntetésnek: Lueger főpolgármesternek állásából való elmozdítása, stb. . . . A Wekerle — Kossuth-kormány idejében azonban a képviselőházban egy árva szó sem esett az egész dologról, a sajtó 24 óra alatt napirendre tért fölötte és egyik függetlenségi delegátus csupán annyit konstatált, hogy az egész tüntetés rendészeti kérdés és nem tartozik a dele TA RC A. Falusi temetés. Irta: Szabó Géza Hármas harangszóval kire harangoznak Olyan mélabúsan ? Egész falu — vénje, ifja miről beszél Olyan búgva-súgva ? . . . Meghalt a tanitó : ki van téve már a Deszka koporsóba, Most emeli kezét a pap — utoljára Végső bucsuzóra. A koporsó körül ott áll talpig gyászba A meghalt családja — — — Egész falu eljött, — ott van s szánakozva Tekint oda rája. S amint a nagy fájdalomtól összeesve Leborulnak térdre, Sir a pap is — és zokogva sir vele az Egész falu népe. De mikor a legkisebbik, a megholtnak Hatodik árvája — Kacagva akart felmászni édes apja Bús koporsójára ; Ez a kis vidámság bár oly feltűnő volt E gyászos esetben — Akkor sirt csak mégis egész falu népe Legkeservesebben. A kenyér. Irta: Gabriele D Annunzie. Alighogy meghallotta Lola a mankók zaját, tágra nyitotta szemeit és égő, zavaros tekintetét merően az ajtóra szegezve, várta, hogy a bátyja alakja a küszöbön megjelenjen. A leány szenvedéstől lefogyott, láztól elváltozott, vör- henyes foltokkal teleszórt szeplős arca keménységet, szinte haragot fejezett ki. — Kergesd el! Kergesd el ! Nem akarom látni. Érted ? Nem akarom látni többé soha. Érted ? A szavak fojtogatták. Erősen megszorította az anyja kezeit, nehezen köhögve, mialatt inge a mellén hevesen mozgott s minden megerőlte- tésnéh egy kissé kinyílott. Dagadt volt a szája s az álián a kiszáradt foltok forradást képeztek, amely minden megerőltetésnél felfakadt és vérzett. Az anyja' megkísértette, hogy megnyugtassa. — Igen, igen gyermekem. Nem fogod többé látni. IJgy lesz, ahogy akarod. Elkergetem, elkergetem. — Most mindjárt! — mondá Lola vadul felemelkedve az ágyon s anyját az ajtó felé lökve. — Igen, gyermekem. Most mindjárt. Liro megjelent a köszöbön, mankójára támaszkodva. Vézna fiú volt, nagy, nehéz fejjel. A haja olyan szőke, hogy csaknem fehérnek látszott; a szemei szelidek voltak, mint egy bárányéi és kékek a világos pillák között. Mikor belépett, nem szólt semmit, a paralizis következtében megnémult, de látva a beteg szemeit, melyek figyelmesen és§ kegyetlenül néztek rá, megállóit a szoba közepén, határozatlanul és nem mert közeledni. Görbe, élettelen jobb lábán látható remegés futott végig. — Mit akar itten az a nyomorék ? Kergesd el. Akarom, hogy elkergesd. Érted ? Mindjárt! — mondá Lola az anyjának. Liró hallotta s a mostohájára nézett, ki már fel akart kelni. Olyan esdő szemekkel nézett rá, hogy annak nem volt szive kidobni a szegény nyomorékot. Azután az álla alá támasztva az egyik mankót, a szabad kezével egy elkeseredett mozdulatot tett. És egy borzasztó tekintetet vetett a ládára a sarokban. Azt akarta mondani: — Éhes vagyok. — Nem, ne adj neki semmit! — kezdett Lola kiabálni. — Semmit. Küldd el. Liró a melléreTiaj tóttá nehéz fejét remegve, könnyes szemekkel. Mikor a mostoha egyik 4
