Tolnavármegye, 1905 (15. évfolyam, 2-52. szám)
1905-06-11 / 24. szám
1905. junius 11. r Adam és Eva. Elhangzott a szó az ég m agasárul — Az Eden kertje mindörökre zárul. Előtte áll Adóm, mellette Éva A döbbenéstöl szinte elalélva. Segélyt keresve révedez szemük: Vad sivatag, kopár hegy mindenütt Fejük felett irdatlan szürkeség, Lábuk alatt a homok tűzben éy. Nem szól madár, nem nyűik fa, virág, Nem cserg patak a rét füvein át. Eltűnt a fény, a szin, az illatár, Merő sivárság az egész határ. S egymás mellé lerogynak ott a ketten Tehetetlen búval, kétségbeesetten. S ott kuporognak hosszan, szótlanul Ijesztő rémek martalékaid.------Eg yszerre Éva igy szól: „Éh’ vagyok, ügy érzem, egyre job' an zsibbadok!“ Es újra szólal, mint a lázbeteg: „A szomjúságtól már elepedek!“ S Ádám szivét e percben tettre rázza A szánalomnak, dacnak nyilalása. Felugrik mint a megdühödt oroszlán, Zsákmányt loholván, forrást áhítozván. Majd visszaszágidd sebzetten, zihálva — Mi boldogan mosolyg reá a párja! Hogy Ízlik nékik most a nyers falat, Mit uj erő, mit a fris ital ad! Az Édenkertek összes csemegéje Nem kelté őket ilyen csodakéjre! S a lakomának, hogy véget vetettek Mond Adóim: „Éva! Még jobban szeretlek!" S a csók, miben most ajkuk összeért, Az Eden minden üdvivei felért. S hogy lehevertek a zord sziklaágyra, Mit száraz gallyal Éva tön puhábbra, Köröttük bá)'ha száz veszély léselgett, S ezernyi gonddal várhatók a reggelt — Pihentek békén, bizton, édesen, Mint a paradicsomba sohasem. Lenkei Henrik. Nemesek. Irta: Gyarmathy Zsigáné. I. Az apa, az öreg nemes, abból a fajtából való volt, akit nem zavart semminemű munkavágy és csendes tétlenségben éldegélt régi udvarházában. Az udvarház háta mögött nagy kiterjedésű kert terült el egész az erdős hegység aljáig. Szavabevehető öregek állitják, hogy hajdan a kertet és az udvart kerítés is köritette. Most nem lenne arra semmi szükség, mert a majorság és a koca úgy sem távoznak az udvarról ; tapasztalásból tudják, hogy itt jobb, mert enni kapnak minden reggel. Délelőttönként, mig az asszony készítette az árva levest, a zöldséget és a majorság sültet (néha a majorság került elő tyukleves alakjában s ilyenkor a harmadik tál étel vagy palacsinta vagy rétes volt) bedecsi Bedecs Mihály rágyújtott megfeketült tajtékpipájára és úgy kisérte lomha figyelemmel, hogy felesége és a cseléd mit főz: vájjon sült lesz-e ma vagy tyukleves ? Délután újból pipára gyújtott s ha nyár volt, kiült az «ambitus»-ra s mikor az asszony rendbe rakott mindent, vette a kötését és mellé ; ült; ha tél volt, épen igy telepedtek a zöld kályha elé, a kályha ajtót kinyitották és Bedecs belemerült a tüzbe, mig körülötte akkora füst ' gomolygott, mint egy sűrű felhő. Aztán mig odakinn hullott a hó és járhatatlanná tette az 1 utat a félreeső kis falucskához, néha még beszélgetett is a nyugalmas házaspár. Korosak voltak már, r*időn azon vágyuk teljesült, hogy az ősi kúriára egy fiút hozzon a gólya. A fin immár kamaszkorban van és az anya, ha megszólal, csak azért cselekszi, hogy az elkényeztetett Misikéről beszéljen. Misiké, mióta odahagyta a kollégiumot, I vagy henyél valamelyik vedlett díványon, vagy a papnál, kántornál mulat; néha hazavisz magával valami mutatványszámot egy-egy lapból i és a regény részt elolvassa belőle, ha elvégzi, ' elől kezdi és folytatásnak tekinti a más lapban i levőt is, ha ugyan rajta van, hogy «folytatás» I és nem jön más véleményre olvasás közbensem. — Bizony Mihály — mondogatja gyakran j a férjének az asszony — most mind a semmi- S bői lesznek valamik . . . Rossz világ van ! Csak , éppen ennek a mi fiunknak kapnánk égy ma- j gunkhoz való feleséget; még a síromban is megfordulnék, ha valami közönséges házból ; talál nősülni. Az öreg nemes csak fújta a füstöt és hallgatva nézte a málló szén vörös fényű tömegét. Nyárban többen megfordultak a faluban, s ezek között akadtak olyan nyughatatlan természetű urak is — már amennyiben urnák ne- ; vezhető a munkája után élő ember 1 — akik ! azzal zaklatták az öreg nemest, hogy vágassa ki azt a töméntelen elvénült gyümölcsfát és ültettessen helyette termőfákat: a finom gyümölcsből három-négy év alatt sok pénzt bekap. Volt, aki méhészetet ajánlott, mert azt a széltől védett nagy kertet az isten is erre a célra teremtette, aztán emlegettek lóhert és még több hiábavalóságot, amikre idősb Bedecs Mihály csak mosolygott, mert hát ő bizonyosan tudta, hogy ilyesmiket a forradalom előtt sem csinált | a nemes ember és mégis jól meg volt. Igaz, I hogy most rosszabb világ van és a birtokos ! osztálynak nem telik semmire ... de hát neki | nincs is sokra szüksége. S a nemes házaspárt ily csendes tétlenségben érte csendes halála. II. A fiúból már nem az a fajta ember lett, ! mint az apja, mert az öreg ha tétlen volt, de i megtetszett rajta, hogy hajdan tanult és ha nem is szerzett, de el sem is prédáit semmit az ősi birtokocskából és igazi nemes ember maradt mindvégig. Misiké szeretett volna hencegni, az urfit adni, de nem volt hozzá való vagyona, s még j kevesebb világjártassága. Ripők módra dőzsölt, ! aztán házasodni indult, s mikor sorjába kapta a kosarakat, akkor eszébe jutott, hogy édes- alkjának mit ígért : Csak magához való leányt 'fog elvenni. Ennek okán a szomszéd faluból, í egy az övéhez hasonló romladozó udvarházból, ! megkérte a nagyobb leányt és ezután szörnyen lenézte^ akik nem ilyen házakból nősülnek. Szegények, tétlenek és tudatlanok voltak mind a ketten s nehány- év múlva oly nyomorba sülyedtek, hogy a végén — ha nem akart éhen | halni — Mihály urfiból erdővéd lett s ettől kezdve gyakran láttam s néha még szóba se álltam vele. Hála Istennek, kihalóban már az e fajta ember; de amig tart belőle, érdemes a megfigyelésre. Úgy képzelem őket, mint a már rég nem termő fákon a fagyöngyöt: száradó galy csúcson egy-egy beteges zöld csombót. Rügy és virág sohasem fakad már azon a fán ; de a gyökből jövő hajtást, ha beoltják, egész- 1 séges gyümölcsöt fog teremni. TOLNA VARMEGYE. 5. Egy illatos májusi délután künn ültem a nyílásban levő orgonabokrok alatt és Shakes- pearet olvastam — mert az már úgy van, hogy Shakespearet mindig akkor olvasom, mikor az orgona nyíl; el sem tudom egymás nélkül képzelni ezt a kettőt, ha már bizonyos megszokás folytán igy összeolvadtak, miért is választanám szét ? A gránit törmelék-nyisszant, arra tekintettem és láttam, hogy tempós kanyargós léptekkel közeleg Bedecs Mihály. Tudtam, hogy jelenteni jött valamit; de az uram nem volt itthon : megszólítottam. Lekapta zöld tollas kalapját s miután köszönt, olyan állásba csapta magát, ami körülbelül ezt tette, ur vagyok én most is, tudom, hogy a háziasszonnyal miképen illő társalogni. Naptól pirult gömbölyű arcát megtörülgette rücskös sötét zsebbelijével s aztán nem tudta, hogy mitevő legyen veres kezeivel : rántott kettőt-hármat a nyakkendőjén, mely egy régi félkendőből állt, egy bogra volt kötve és a végei mint két szál madzag, úgy csüngtek alá azon a piszkos vászonmellényén. Olyan anyagú és állapotú volt a nadrágja is, a kaputja pedig durva szürke posztóból való; a termete izmos, de lomhaságot kifejező, különben becsületes arcú férfi. — Ugy-e bár, szép most odafent a havason ? — Nagyszerű 1 Csókolom a kezét . . . nézze meg instálom, nézze meg 1 — s amint igy biztatott, felébredt benne, hogy neki most mulattatni kell a — nőt és ebbeli célját el is érte egész teljességében. — Instálom alássan, a havasból kifolyólag van két anekdotám, ha méltóztat megengedni, el is mondom. — Kérem. — Köhécselt, gürözdölt, aztán kezdte : — Instálom, a Szamos mentén, ahol legmélyebb a viz és legnagyobb a pisztráng, mert van instálom ekkora is — és mutatta könyökétől a keze fejéig — valami vankujok levágtak egy nagy halom fenyőfát és ott hagyták veszendőbe . . . Elhallgatott és én vártam, hogy mi következik már, nem következett semmi, azaz mégis következett a — második anekdota, jelesebb az elsőnél is. — Hát ha az Isten megsegít és egy pár garast összezsugorithatok, a jövő tavasszal megfedetem a házamat desztilált zsindellyel, mert mi tűrés-tagadás, az őseim házába már csupor kell, ha esik . . . — Minek kell. a csupor, ha esik.? — Azért, instálom alássan, hogy a. be- csurgó viz abba hulljon, mert különben tócsa lesz a pádimentumon. Az öregeim olyan régi módi úriemberek voltak, mindent elhanyagoltak, de én már oda devalválódtam, hogy a család régi fényét kisuvikszoljam ? — Vájjon nem lenne-e ♦ üdvösebb ezt a szándékot a sáros csizmára irányítani, hátha ugv nagyobb eredményre vezetne a dolog ? — Gondoltam. Nem akart unalmas lenni és változatossá tette társalgását. — Mit olvas, instálom ? — s kezébe vette a kőasztalra tett könyvet. — Shakespearet. — Sekszpir, Sekszpir 1 Oh igen, tudom már. Ez volt a nagyatyja Tisza Kálmánnak. — Ne mondja? Igen, instálom, aztán ez is negyven esztendeig volt miniszter . . . — Hol? Ha jól emlékszem vagy Bécsben, vagv Pozsonyban, de mindenesetre a németeknél. III. A következő télen történt, hogy a jó feleség meghalt és mintha a régi udvarház csak a temetésre várt volna, mert azután nyomban összeroskadt a nagy hó alatt, nem segíthetett már azon a desztilált zsindely sem ! Három gyermek maradt, két leány s egy hu. A falubeliek kidolgoztatták a kocsiszint s a család oda húzta magát. Pár év múlva az apa is
