Tolnavármegye, 1904 (14. évfolyam, 1-52. szám)
1904-04-10 / 15. szám
TOLNAVARMEGYE. 1904. április 10. Igen érdekes képeket mutatott be a régi pörös világból, amikor középkorias babonával és naivitással tárgyalták megyénk ítélő bírái a boszorkány párákét. Leírta pontosan az egész végtárgyalást, amint a bírák kihallgatták a tanukat és faggatták a vádlott boszorkányokat, kik közül ötöt halálbüntetésre : nyilvános elégetésre Ítéltek. Az újságírás eleme volt. Zsurnalisztikái működésében ritka rátermettséget tanúsított. Lényében joviális és igénytelen volt, mindenkivel szemben szolgálatkész, barátaihoz hű és ragaszkodó. Derűs kedélyével és előzékeny modorával sok jó barátot és jóakarót szerzett magának. Kötelességeit mindenkivel szemben nem mindennapos komolysággal, pedáns és szigorú lelkiismeretességgel telj esitette. Jellemzi az ő nagy kötelességtudását, .hogy közel Hz évi főlevéltárnoki működése alatt alig vett magának tiz napi szabadságot. Most azonban — hosszú pihenőre tért — ahol nem zavarja a sok munka és a sok gond, a sok irás és a sok betű. Rövid és zajtalan volt pályafutása, de tartalmas és összhangzatos. Kedves elköltözött jó barátunk, hűséges társunk és támaszunk a munkában, melyet annyi éven át együttérezve és egyetértve végeztünk, lelkes bajtársunk a harcokban, miket szent eszmék és komoly célok szolgálatában a köz érdekében együttesen megvívtunk, önzetlen, derék krónikásunk, ki föl- lebbentetted a múltak fátyolát és hétről-hétre segítettél megrajzolni a jelennek képét — Isten veled! Verőfényes, tiszta emlékedet szeretettel és őszinte kegyelettel fogjuk megőrizni. * * * Székely Ferenc a Szekszárdon mindenkor tiszteletben állott régi Séner család ivadéka, született Szekszárdon, 1859 február hó 25-én. Atyja: Séner Ferenc belvárosi tanitó és tanügyi iró, anyja, Gyi2. ________________ mó thy Klára volt. Középiskoláit Pécsett az ottani zirci kath. főgimnáziumban végezte, a hol tehetségével és szorgalmával csakhamar kitűnt tanuló- társai között és osztályában mindvégig az eminensek között is az első volt ; középiskolai tanulmányai alatt a Tulok-féle kanonoki ösztöndíjat élvezte. A pécsi főgimnáziumban Verbőcy István, a magyar nyelv és irodalom tanárának kitűnő vezetése alatt működő önképző körnek elnöke volt és több figyelemre méltó szépirodalmi dolgozatával akkor aratta első irodalmi sikereit, igy a Pécsi Casinó által kitűzött 4 aranyból álló Széchenyi-féle jutalmat ő nyerte el egy nagyobb elbeszélésével. Az érettségit kitűnő eredménynyel tette le és mikor a kitünően érett fiatalember a 200. forintos Mária Terézia-féle ösztöndíjért folyamodptt, őt a pécsi főgimnázium akkori igazgatója: Szalay Alfréd dr. mint a »kitűnők kitűnőjét* ajánlotta Trefort vallásügyi miniszter figyelmébe. — Az ösztöndíjat el is nyerte és egész egyetemi pályája alatt élvezte. — A budapesti egyetemen pár évig jogot hallgatott, de nem érezvén kedvet a jogi tudományok kultiválása iránt, a bölcsészeti szakra ment át, a hol letette a tanári alapvizsgát. Ebben az időben igen bajosan lehetett tanári álláshoz jutni, miért is exis- tenciát nyújtó uj pálya után nézett. A budapesti közalapitványi kir. ügyigazgatóságnál csakhamar mint irodatiszt nyert alkalmazást, ezen idő alatt a »Pesti Hírlap*-nak volt dolgozó társa, de irt más lapokba is. Szekszárdon a 80-as években az itteni közalapitv. ügyigazgatóságnál működött hasonló minőségben, mely idő alatt a »Szekszárd Vidékének « volt főmunkatársa. Innét ismét visszatért Budapestre, hol 1895-ig maradt. Ekkor megüresedett Tolnavármegye főlevéltárnoki állása, Simontsits Béla akkori alispán ajánlatára és szerkesztőnk biztatására letette a levéltárnoki vizsgát, mire főispánunk őt a vármegye főlevéltárnokává nevezte ki. Nagy ambícióval és munkakedvvel fogott uj hivatásához. A levéltárt csakhamar példás rendbe hozta és a régi, fakó foliánsok szorgos kutatásával Tol- navármegyé múltjából számos uj adatot hozott napvilágra. Az egybegyüjtött adatokból érdekes történelmi vázlatokat irt, melyeket lapunkban — melynek, mióta főlevéltárnokká kinevezték, segéd- szerkesztője volt —- tett közzé. Hivatalos teendőinek pontos és szakszerű elintézése mellett hirlap- irói tisztét is mindvégig nagy munka kedvvel és sohase lankadó passzióval töltötte be. Igazi zsurnaliszta tehetség volt, ki nem válogatott soha a tenni valókban, hanem amint a szükség kívánta, frankot is megkeresett naponta, amikor dolgozott 1 ? . . . Amikor neki tetszett. Neki pedig sohase tetszett, ha volt egy kis pálinkára valója. Hát nincs törvény, biró ur, hogy ezen segítsen? Hány szegény áldaná ezt a törvényt. Meg a gyerekek 1 ... Ha igy megy, tiz esztendő múlva nem lesz egy épkézláb gyermek arra mifelénk. Az ital méreg, hát árulják a patikában a többi méreggel együtt 1 Ne tessék zokon venni, ha bolondot mondok, de ha én biró volnék, megbüntetném azt, aki pálinkát árul. Annyi szent, az én leányom is csak úgy járt. Beköltözött a nyomorúság hozzájuk is. Se a pék, se a grájzler nem hitelezett már nekik egy esztendő múlva. Tessék úgy megélni 1 . . . A fiát meg szoptatta. De a tej! A ki szoptat, annak enni kell ám rendesen, különben elapad a teje. De a gyerek mégis szépen gyarapodott. Nem volt annak még ótvarja se ! . . . Nőtt szemlátomást, csak az, hogy nem járt. Nem akart lábra állni. Aztán vették észre, hogy egyik lába kurtább s a dereka puha volt szegénykének, mintha vajból lett volna. Hogy szerettem! Csak ránéztem, már nevetett. Próbálgattam én is^ hogy majd csak talpra állítom .-. . De nem. Semmire sem mentem vele. A tengerparton csücsülgettem egyszer, a mikor egy ur megszólít, valami párisi, nagyon finom u r. — Mi baja a kicsikének? kérdezte tőlem barátságosan. És úgy tapogatta, mint a ki jól ért az ilyesmihez. — Orvos talán az ur ? kérdeztem tőle én. — Az, — felelt nekem, barátságosan. De csak csóválta a fejét egyre. Valami nem tetszett neki. Kérdem: — Ugyan mi leli szegénykét? — Hereditás. — felelte. — És nagy baj az ? — Kérdeztem tőle. — Ugyan, hol kaphatta, mert mi nagyon vigyáztunk rá 1 Mosolygott. És azt kérdezte tőlem: — A gyerek apja iszik ? No már ilyent! — gondoltam én is, megkérdeztem szépen: — Hát azt honnan tetszik tudn i. — Láttam. És kivallatott. Elmondtam én neki mindent. Hogy az apám, meg az uram, meg a leányom ura, — mindent, de mindent. Csak csóválta a fejét egyre. — De tán meggyógyul szegényke? — kérdeztem tőle. Nem felelt, csak a fejét csóválta . . . r Es markomba nyomott egy tálért és elment. Nagyon finom ember volt és mindjárt tudtam, hogy a gyermeknek vége, csak azért nem szólt, hogy ne keserítsen meg jobban. — No most? — gondoltam, az én szegény leányom! Cipelheti, a vége csak az lesz, hogy mégis meghal. Éjszaka is az járt az eszemben mindegyre. Másnap aszondom neki : — Leányom, igy, meg igy ennek a gyereknek vége. Az ital. Nem a te hibád, de ugy-e jobb ha mindjárt vége, minthogy annyit szenvedjen ő is, meg mi is? — Már az igaz — felelt szegény. Iszen etetni is alig győzzük igy. — Ha akarod — mondtam neki — én eliga- zittom a többit vele. ■ mindenféle témát feldolgozott, gyorsan, alaposan, világos, egyszerű stylusban. Emellett a társadalmi téren is hasznos tevékenységet fejtett ki. A vármegyei Múzeum egyletnek alapitasa óta titkára volt, mely minőségében kifejtett fáradhatatlan munkásságával kiváló érdemeket szerzett magának. A szekszárd Kaszinónak néhány év óta ő volt a jegy. zője, mely tisztet szintén a nála megszokott buz- gósággal töltötte be. A múlt évben megindított »Vármegyei Hivatalos Lap * -nak ő lett a szerkesztője. Szakavatottabb kezekre nem lehetett volna ezt a tisztet bízni. Halála megdöbbentett mindenkit, mert váratlanul és rémületes gyorsasággal történt. Csütörtökön réggel rendes kis sétáját végezte még a városban, majd a fodrászműhelybe, onnét pedig fél 9 órakor hivatalába ment, hol, mint rendesen, leült íróasztalához és a napi teendők el- látásához fogott. Csakhamar rosszulletről panaszkodott és a hozzá segítségül siető Kováck Aladár alleváltárossal néhány szót váltva, alig 2—3 perc alatt barátjának karjai között kiszenvedett. A csakhamar megjelent orvosok : Dragics és Kramolin doktorok mar csak a beállott halait konstatálhatták. Székely Ferenc halála városszerte igaz mély részvétet keltett. Haláláról esaládja a következő gyászjelentést adta ki; Özv. Székely Ferencné szül. Kálmán Róza mint neje, Séner László és Olga mint testvérei és a többi rokonok mély fájdalommal tudatják, hogy a forrón szeretett férj, jó testvér és rokon, Székely Ferenc Tolnavármegye főlevéltárnoka, folyó évi április hó 7-én reggel 9 órakor, életének 45-ik és boldog házasságának 16-ik évében szivszélhüdés folytán elhunyt. A boldogultnak hült teteme folyó évi április hó 8-án délután 5 órakor fog a gyászházban végbemenő szertartás után az alsóvárosi sirkertben örök nyugalomra tétetni, az engesztelő szentmise-áldozat pedig folyó évi április hó 8-án reggel fél 8 órakor fog a belvárosi róm. kath. templomban a Mindenhatónak bemutattatni. Szekszárd, 1904. évi április hó 7-én. Legyen áldott emléke 1 A kiváló képzettséggel biró, szerény és szelid- lelkü embert mindazok, kik közelebbről ismerték, nagyon megszerették. Elhunytát özvegye; Kálmán Róza és két testvére siratják, de gyászolják nagyszámú barátai, jóakarói és tisztelői. Temetése pénteken délután 5 órakor óriási részvét mellett ment végbe. Jelen volt a város egész intelligencziája. Tiszttársai Dóry Pál alispán és Simontsits Elemér főjegyző vezetéŐ asszondta: —Nekem nincs szivem hozzá, de ha te azt gondolod . . . Talán jobb is lesz úgy. — Gondolhatja biró ur, könyörgöm, hogy mennyit sírunk mind a ketten. Éppen négy óra volt. Két óra múlva jön a tenger, addigra éppen elkészülhettem vele.sSzépen bepólyáztam. Hogy nevetett rám, ha azt tetszett volna látni. Még a leányom mondta: — Talán tudja szegényke, hogy azt akarjuk, hogy ne szenvedjen az életben, azért nevet úgy I Csókoltuk mindegyre, ő is, én is. Aztán levittük a szapulót a sziklák közé, a tengerpartra. Leányom a kis ezüsíkeresztet is a nyakába akasztotta, amit bérmáláskor kapott. A pólyába beletettük a Szűz Mária képét az imádsá- gos könyvből. A kicsit én vittem. Nevetet az egyre. Csúnya szél volt. Egy lélek se látott benőnket. A tenger már tagadt. Nagyon féltem, kogy elesik szegénykével ott a sziklák közt, a csúszós hínáron . . . A szapulót én kötöttem le a sziklák közé s kicsit belefektettük 1 mint a kis Jézuska a jászolban, olyan szép volt. Megcsókoltuk sokszor. Aztán rákötöttem a szapulóra födőt. — Legalább nem szenved többet biztattam az anyját, mert most nem akartak jönni, pedig a tenger már mosta a szapuló alját. Tessék elhinni, biró ur, olyan szent igaz, mlindhogy itt vagyok: meg se mukkant kicsi, sze- kényke, nemhogy szólt volna. Az anyja sirt, meg en. Mire fölértünk a partra, a siapuló már nem is látszstt ki a vízből. így volt, biró ur. Isten látja lelkünket, igy volt.
