Tolnavármegye, 1904 (14. évfolyam, 1-52. szám)

1904-06-26 / 26. szám

TOLNA VÁRMEGYE.

Mint ifjú az iskoláit épp ily csapongva járja; belemegy s elhagyja, cseréli keresi és kerüli, diákéletének majdnem értékesebb, mindeneseire kima- tozóbb része az, a mit az iskolán kivül tóit el, semmint az iskola falain belül való tartózkodása.

Mint férfi újra, mintha gyermekjátékai' ját- szaná • nincs nyugta egy helyen, városról városra vándorol; vidékkel vidéket cserél; nincs maradása sem a neki szánt foglalkozásban, sem abban, amit maga választ magának s végig vándorol egy változatos életen, külön-külön foglalkozásokba belefogva, egyikben sem maradva tartósan.

Könnyűnek látszik e csapongás okát kitalálni; bohém hivatása ragadta a maga szeszélyes utján; zaklatta elméjét, oldalaiba verte vérserkentő sarkantyúját és nem hagyta megpihenni polgári nyugalomban.

De csodás dolog: hivatása alkotásaiban is ez a nyughatatlanság, a rapszodikus, szakgatott, csapongó természet érvényesül.

Regényíró, elbeszélő volt, még pedig vérbeli. De sem az elbeszélés művészi szerkezete, érdekfeszitő szövése, izgató bonyodalma nem vala erénye. Alaktól alakhoz csapong, epizódok tömegében bujkál, fonalát fölveszi, elejti, keresi, megszaggatja, elfelejti s olvasóját művei keretében épp úgy meghordozza- százfelé, mint a hogy gyermekjátékait űzte e mezőkön, iskoláit csereberébe a Dunántúl városaiban s végül a városokat és foglalkozásait az egész országban, az életen át.

Világos, hogy az, ami másban talán esetleges, vagy egy-egy mellékes vonás, az Vas Gerebenben törvény, a mely kérlelheietlenül tartja őt paragrafusai közt fogva, anyagiakban, erkölcsiekben, szellemiekben és művészi dolgokban egyaránt.

A Múzsa csókja, a mely itt e házban illette homlokát, mint a keresztvíz egy karakter indelebi- lét, elenyészthetetlen jelleget süt egész mivoltára: a hazafira, az emberre, a polgárra, a költőre.

Egy proteuszi természet az ő öröké a gondviseléstől, az ő sorsa formálója mint emberé s mint iróé egyaránt.

Diák maradt teljes életében, de nem az isko lába járó diák, hanem a vakációzó diák.

Napijáró földeket járt be, súlyos imputáció alá eső csínyre vetemedett, hogy biztosítsa magának az iskolázást s mikor benne volt, mindig kivül tartózkodott rajta.

Ebből a szögből kell őt megítélnünk egész életén át, a mikor mind g másra vállalkozott, mint a mit tervezett s mindig mást csinált, mint a mire vállalkozott.

Mikor ;— hogy magánéletét és viszonyait ne bolygassam — mikor korrajzot vagy töriénelmet akar irni, adomagyüjtemény lesz be öle, mikor regénynek készül, korrajz kerül ki a kezéből.

De mindenben, korrajzban, regényben, adomában az ő életkedve, optimizmusa nevet felénk, könnyűsége, vigsága, szeretetreméliósága és csodás, tuladunai magyarsága.

3.

Nem hiába eredt más fajból. Két nemzedékben nem cserélhetett lelket! De itt termett, itt érett meg és él, merném mondani, hogy csak ebben az egyben, a magyarságában egy atyafi ő ezzel a földdel és többi nagy szülötteivel. Mert ez más magyarság, mint a többi, különösen a tiszai magyarság.

Az ott, az Arany János, Tompa Mihály csöndes humoru, méla, szótalan, mélróságos magyarsága az egyik végleten, a Kossuth és Petőfi szilaj, vulkánikus magyarsága a másik végleten: a tiszai magyarság képe békében és harczban, nyugalomban és izgalomban, — soha sem azonos a Dunántúl állandó, jóízű, adomás, szüretes, kedves, virágos magyarságával, a melynek nincsenek végletességei, mint a hogy nincsenek éghajlatának.

A Deák Ferencznek szivében gyökerező böl- csesége és adomás kedve a teteje ennek a dunántúli magyarságnak. Ennek a zamatjában gyönyör, ködik a mi nemzedékünk Eötvös Károly írásaiból és beszédeiből; ez a magyarság csendül meg az innen elszakadt Csokonaiban, a ki vándorutján itt bolyongott legtöbbet és a két magyarság elegye az itt született s a másik magyarság hatása alat. fejlődött Jókai Mór.

Ez a dunántúli magyarság szólalt meg ellenállhatatlan bájjal és jókedvvel Vas Gerebenben, — vele, általa lépett be a magyar irodalomba, eddig is felül nem múlt őszinteséggel, természetességgel és gazdagsággal.

Föllépett nem csak nyelve szerkezetében és szavaiban, hanem szellemében, kedvében, eszejárá- sában, vérmérsékletében, elmésségeiben, kedvteléseiben, adomáiban, történetében és alakjaiban egyaránt.

Fogékony lelke iszonyú hatalommal szíttá föl magába ifjúságában környezetétől nyert benyomásait s ez voh az a kiapadhatatlan tárház, a melyből egész életén keresztül ki nem fogyott. S legifjabb be - nyomásai, a gyermeklélek tükiében fölfogott képek a leghívebbek, legragyogóbbak: a paraszt, a jobbágy, a cseléd, a gazdatiszt

Következik a diák, a jurátus; azután a hono- rácior, a városi polgár, a vármegye, végül az arisztokráczia.

Mindebből oly galéria van műveiben, ha festve és nem irva volnának, világraszóló elsőrendű kép- tárral-Völna nemzetünk gazdagabb.

Rákosi beszédét a közönség viharos éljenzéssel és tetszésnyilvánításokkal fogadta, mely után Píim József a Peiöfi társaság üdvözletét tolmácsolta. Végül Pékár Gyula az 0. I. Sz titkára mondotta el szép záróbeszédét. Ezután Pékár lerántotta a leplet az emléktábláról és a dalárda elénekelvén a Szózatot, az ünnep véget ért. Az ünnep után Rátkay a kerület képviselője, engedve a felhívásnak, hazafias szavakat intézett a közönséghez.

fogatot olvastak Össze) az ünnep színhelyére, a fürgedi kastélyhoz hajtattak.

A kastély kertjénél fölállított diadalkapunál Lamm Mór nagybérlő, mnint házigazda üdvözölte a vendégeket és hivta meg dejeunem*, mely a kastély nagy ebédlőj ében folyt le, hol a család hölgy tagjai szives vendégszeretettel halmozták el a megjelenteket 12 óra után a tiszti lak előtt,, hol Vas Gereben született, kezdődött a szép és emlékezetes ünnep. A nemzeti szi nü lepellel bevont ■emléktábla előtt állott az ünneplő nagy közönség. Az ünnepet a székesfejérvári dalárdának szép éneke nyitotta meg. Utána Vértessy József a székesfejérvári Vörösmarty kör érdemes elnökigazgatója ismertette az emléktábla történetét. Vértessy után Földes Imre a fiatal költő lépett a szószékre és elszavalta tárcarovatunkban olvasható szép ódáját. Az ünnep fénypontja: Rákosi Jenő hatalmas emlékbeszéde következett ezután. A hivatalos emlékbeszed elmondása e^őtt Rákosi látva, hogy ezen ■első sorban irodalmi ünnep iránt mennyire érdeklődik a föld népe, kiment a nép tömegének közepébe és ott népies nyelven külön beszédet rögtönzött, melyben megértette a néppel a nap jelentőségét és ismertette Vas Gereben népies irói működését. A lelkes éljenzéssel - fogadott szavak után Rákosi a pódiumra lépett és onnét mondotta el hatásos, remek emlékbeszédét. Az emlékbeszéd ragyogóan szép volt, stílusa, eszméi kápráztatok, tőleg az a rész, a melyben a Dunántúl földjét, erényeit, erkölcseit, báját jellemezte. Sajnáljuk, hogy lapunk tere nem engedi, hogy Rákosi beszédét egész terjedelemben közöljük, de ide iktatjuk belőle a következő részletet;

Előrebocsájtotta, hogy az Akadémia, Kisfaludy- Társaság, Arany János-Társaság, a Dunántúli Köz- művelődési Egyesület és az Otthon irók és hírlapírók körének megbízásából beszél, hogy e testületek kegyeletét nyilvánítsa. Majd a Dunántúlról és annak földjéről szól.

A földje nem terméketlen — mondotta — de nem is ontja az Alföld gazdagságát, sem nem szenvedi a rossz esztendő katasztrófáit, mint az Alföld. Emberei a Széchényiek, Deákok, Vörösmartyak, Berzsenyiek, Kisfaludiak, — nem szilaj, csapongó, excentrikus lelkek, hanem alkotó elmék, harmonikus pozitív férfiak, a férfiúi elme magasságával, a férfiúi szív mélységeivel, a férfi jellem szilárdságával.

Ez a föld adta Magyarországnak Vas Gerebent is. Itt járt, itt futkosott, itt csapongott mint gyermek. Látom az apai házban nyughatatlanságait, az erdőn, a mezőn, kir pajtásai körében vállalkozó, merész, változatos, szilaj játékait s nekem úgy tetszik, ez a mozgalmas vagy tán mozgékony kép ismé lődik meg élete minden szakában.

1904. junius 26.

iszik egy kicsit, — mert nálunk vadászat után mindig isznak, — akkor még haragosabb lesz és mindig körülnéz, hogy elég bátornak tartja-e mindenki az asztalnál. Ilyenkor az urak nagyon szoktak vigyázni, hogy véletlenül olyat ne mondjanak, amit rossz néven vehetne Kempelen bácsi. És azt is mondják, hogy mindig töltött revolver van a zsebében.

Én Dúsának mindent elmondtam, amit Kempelen bácsiról tudtam, hogy agyonlőtte Suskovics bácsit és hogy Suskovics néni is meghalt és hogy milyen bátor ember, — ebédnél az ián mindig csak Kempelen bácsit nézte. Végül Kempelen bácsinak feltűnt, hogy Dúsa le nem veszi róla a szemét és igy szólt hozzá:

— Tetszem magának, kisleány ?

Dúsa mindig megszokta mondani, amit gondol és igy felelt:

— Bizony nem tetszik nekem.

És ekkor kiköpött.

— Hát akkor miért néz folyton ?

— Mert szeretnék magatói valamit kérdezni.

Édes mama már akkor rosszat sejtett, apa .pedig vasvilla szemekkel nézett Dúsára. Kempelen bácsi azonban biztatta Dúsát, hogy csak kérdezzen tőle akármit, ő válaszolni fog. Dúsa ekkor össze- ránczolta fekete szemöldökét és a fénylő macskaszemével olyan erősen nézett a rozmárbajszu bá- -csira, hogy magam is megijedtem. — Csendesen mondta:

— Megjelent magának álmában már Sukovics

néni ?

Erre nagy ijedtség támadt a szobában és én -azt hittem, Kempelen bácsi mindjárt kiveszi a töltött revolvert és agyonlövi Dúsát. Édesmama azonban kivezette Dúsát és büntetésül nem adott nek gyümölcsöt, pedig Dúsa vendégünk volt. Engem is kikergetett apa, de ez nagy igazságtalanság volt, mert én meg se mukkantam, sőt aznap véletlenül igen jól viseltem magamat. Dúsa azonban igen dühös volt, hogy nem kapott gyümölcsöt és egyre azt mondta nekem, hogy ezt nem viszi el szárazon Kempelen bácsi. Két napig dühös volt, mert nem eresztették az ebédlőbe, hanem külön terítettek neki a gyerekszobában, akkor aztán kész volt a bosszúállás terve. Estére végre is hajtotta és én segítettem neki, bár nagyon féltem és ellenkeztem, mégis segítettem neki, mert amit ő akart, azt mindig megtettem.

Az urak egész estig vadásztak és künn a tarlókon zsiványpecsenyét sütöttek, úgy, hogy mikor hétkor hazajöttek, majd leragadt a szemük a nagy fáradtságtól meg a bortól és tüstént ágyba feküdtek. Édesmama a húgaimmal odaát volt Szom- bathyéknál teán, de Dúsát és engem nem mertek magukkal vinni. És ekkor hajtottuk végre a tervünket. Dúsa kibontotta a haját, az arczát befehé- ritette lisztporral és korommal nagy fekete karikát csinált a szeme köré, aztán egy fehér lepedőt vett magára, mint a kisértetek Szokták. A fekete kandúrt bepólyázta egy gyerekpólyába, de a farkát künn hagyta, hogy megfoghassa a kezével. Én pedig magamhoz vettem a varázslámpámat, melyet laterna magica-nak hívnak, s amelyet az édes Jézuska hozott nekem 4 frt 50 kn-ért, mert karácsonykor elég jó bizonyítványom volt és akkor még senki sem merte volna remélni, hogy év végén megbukom két tantárgyból. Én sem.

Mikor a vendégszoba előtt hallgatództunk, Kempelen bácsi már úgy hortyogott, mint az inár- esi fűrészmalom, amely gőzerőre van berendezve. Óvatosan t enyitottunk a sötét szobába- — Dúsa állott az ágygyal, szemközt magam pedig a dívány mellé állottam és fogam borzasztóan vaczogott a félelemtől, de azért mégsem szaladtam el. Ékkor a later- nából kék fényt vetettem a falra és Dúsa odaállott a fényes tányérba és a szemét forgatta. A fekete macskát pedig a karján tartotta, mintha pólyás- gyerek volna. — Ámbár tudtam, hogy Dúsa, mégis olyan iszonyú és kísérteties volt, hogy halálra megijedtem és a laterna reszketett a kezemben és a kék fény is táncolt. De azért mégsem szaladtam el.

És Dúsa ekkor üvölteni kezdett.

— Kempelen! Kempelen! — üvöltött — Kempelen !

Hanem a bácsi igen mélyen aludt és csak akkor ébredt föl, amikor Dúsa már sokszor üvöltött. Ekkor egyszerre felült az ágyában és mereven nézte a reszkető fényt.

— Ismersz Kempelen ? ■— üvöltötte Dúsa.

— Ki az ? Mi az ? —- ordította a bácsi.

— Suskovicsné vagyok, akinek meggyilkoltad az urát. A gyerekemnek nincs sem apja, sem anyja, elhoztam neked, nesze, neveld föl!

Azzal a farkánál odadobta a macskát az ágyra. A macska ijedt nyekkenéssel ráesett Kempelen mellére, onnan íölugrott az almáriom tetejére, mint egy fekete ördög.

Kempelen bácsi nem szólt semmit, hanem visszafeküdt a párnára. Én pedig hirtelen elfujtam a laterna gyertyáját, aztán kiszaladtunk az ajtón, miközben jól összeütöttük a fejünket. A macska a lábunk alatt rohant ki, azt hittük, hogy Kempelen bácsi fel fogja lármázni az egész házat, de biz a.z meg se moccant a szobájában.— Dúsa aztán megmosakodott, anélkül, hogy valaki észrevette volna a cselédek közül s mire édes. mamáék visszajöttek Szombathyéktól, akkor már

I