Tolnavármegye, 1904 (14. évfolyam, 1-52. szám)
1904-01-03 / 1. szám
2. tásának, a szólásszzabadság megvédésének nevezik. A katonai kérdések ötletéből megindult obstrukció egy egész esztendőt fecsérelt el a nemzet életéből s hogy milyen nagymérvű károkat okozott az országnak, azt megírta Kossuth Ferenc is egy hírlapi cikkben, melyben részletesen beszámol az obstrukció eredményéről. A legnagyobb ellenzék vezérének véleménye szerint különösen az obstrukció végtelen hosszúra terjesztése ártott legtöbbet az országnak, s egyik jelentős kára volt az, hogy a nemzet már kezdte megszokni a törvényen kívül való állapotot, a kormány pedig a törvényen kívüli kormányzást, a közigazgatási közegek a meg nem szavazott adók behajtását és kezelését. A nép kezdte megszokni az adóvégrehajtás szünetelését, sőt a nem adózást is, amely fogalmak pedig az államháztartás lényegeivel össze nem egyeztethetők. A helyzet bizonytalansága általános pangást okozott, úgy a hiteladásban, mint a vállalkozási kedvben, s az általános pangás a nemzet egy részének elszegényedését idézte elő. Szerencse volt még, hogy a terményeknek elég jó áraik voltak, mert különben a krízis igen nagy arányokat öltött volna. A törvényhozási munkásság teljes szünete - lése, a leghasznosabb és sürgősebb törvények megalkotását lehetetlenné tette. Az ország legsürgősebb és legfontosabb ügyei közül nem egy — igy a vám- és kereskedelmi ügy háttérbe szorult; s az ország anyagi érdeke veszélyben forog annak folytán, hogy a külállamok az ország ■ feje fölött alkudoznak egymással, mig a magyar állam tehetetlenül vesztegel. A függetlenségi párt vezérének a tények ismeretéből eredő nyilatkozatai eléggé megvilágítják azt a romboló munkát, amit az obstrukció lelkiismeretlen erőszakolásával és céltalan folytatásával az ellenzék néhány TOLNA VARMEGYE. ___________ fanatiku s tagja elkövetett és még mindig útjában áll a parlament rendszeres működésének. Valósággal Herostrateshez hasonló cselekedet az, amit produkálnak. Évekre kiható kár, pusztulás, nyomorúság követi áldatlan művöket, melynek nyomában csak elkeseredés, elégedetlenség és keserű kiábrándulás támadhat. Annál inkább elszomorító jelenség ez a most is folyó obstrukció, mert az ellenzék nagy és erős ellentállásának megszűnése után, a nemzeti küzdelem cégére alatt folytatják a klerikális színezetű ellenzék tagjai a fiók obstrukcibt, mely már nem más, mint politikai betegség, mert jól tudják a küzdők maguk, hogy személyes jellegű harcuk céltalan s a győzelem legkisebb reménye sem kecsegtetheti őket. Mert meg lehetnek győződve arról, hogy a nemzet józan gondolkozásu, nagy zöme most már békére vágyik. Torkig van mindenki a hazafias frázisok üres bombaszt- jaival. Elég volt abból a harcból, mely oly mérhetetlen kárt okozott az ország gazdasági fejlődésének s melynek nyomai éveken keresztül meg fognak látszani nemzeti közéletünkben. Ragyogó igazságokat hirdet Tisza István gróf, hazánk tetterős és geniális miniszterelnöke az ő hatalmas újévi beszédében, amidőn az ország helyzetéről és a parlamen- tárizínus világtörténelmi folyomatáról szólva az ellenzék hivatásáról igen bölcsen kiemeli, hogy az ellenzéknek éltető kovásznak kellene lennie, amely serkjytii és előrehajtja a kormányt és az országgyűlést az üdvös tevékenység felé, amely nem megállásra, hanem fokozottabb tevékenységre buzdít, amely ne lekösse, ne megzsibbassza, ne tétlenségre kárhoztassa, hanem ébressze, hatványozza a nemzeti erőt és amely nemzetünknek évezredes szabad intézményeit fejleszteni, Öregbíteni 1904. január 3. van hivatva, nem pedig lejáratni, nevetségessé és tönkre tenni. Az indokolatlan és már csak a dacos ellentálásra alapított harc beszüntetését követeli minden higgadtan gondolkozó önzetlen polgára az országnak, mert egyesek politikai hiúsága és a meddő, öngyilkos harcolásban való tetszelgése nem lehet elég ok arra, hogy milliók anyagi érdeke, családi békéje, s az ország egészséges fejlődése miattuk óriási károkat szenvedőn. Adja az Isten, hogy az uj esztendővel a munka, a békés fejlődés és nemzeti megerősödés ideje következzék be reánk, mert egy elfecsérelt esztendő hibáit és bűneit helyrepótolni úgyis elég nagy feladat azoknak, akik a magyar nemzet jövőjének biztosításáért önzetlen hazafisággal küzdenek. VÁRMEGYE. — A kihágási büntetéspénzek kezelése. A kihágási büntetéspénzek a fennálló törvények miniszteri rendeletek és helytartósági szabályrendeletek szerint számtalan, körülbelül hetven különböző czélra forgácsolódtak szét. A köz- igazgatás egyszerűsítéséről szóló törvény egy császár-metszéssel végez a kjamitásokkal, a midőn kimondja, hogy a közigazgatási hatóságok által kiszabott büntetéspénzek rendeltetése azonos, vagyis a kiszabott büntetéspén* fele az államot, fele a községet illeti. A belügyminiszter a törvényben biztosított e jogával él.most, midőn elkészítette a büntetéspénzek kezelésére vonatkozó egységes szabályzatot. Január 1-én életbe lép az uj rendszer, melynek lényege az, hogy az elsőfokú rendőrhatóságok (főszolgabirák, főkapitányok stb.) csupán egyetlen egységes nyilvántartást s egyetlen pénznaplót tartoznak vezetni. Eddig vezettek tizenhárom nyilvántartást és ugyanannyi pénznaplót. Az összes büntetéspénzek kizárólag két célra fordit- tatnak. Az egyik fele a pénzügyminiszter kezelése alá kerül, aki ezt az államot illető felerészt az érdekelt tárcák közt részarányosán megosztja; a má-- sik fele pedig a községek szegényügyi céljait fogja szolgálni. A szabályzat nevezetes intézkedése az, hogy a főszolgabirák és a budapesti államrendőrTÁRCA. r Ej van ... Éj van; gondnélküli mélységes álmot Alusznak már az emberek; Lerázta a nyüzsgő földi átkot Márványpalota, kunyhó és berek. Nyújtózva kéjesen pihen a föld, S ezüstködként nyugszik a városon, Boldogságot, szerelmet permetezve Édes, pihegő, néma esönd És nyugalom ... De hirtelen dübörgő kósza zajjal Rémült kiáltás veri fel, A halk malasztos békét durva hanggal S vonagló jaj szó hallszik ezrivel. Tüzes szekér vágtat a poros utón S horkantva az acélos büszke hámba Szilaj, tajtékzó lovak . . . Búsan ront át az alvó városon Sarkantyúját nyugvó szivekbe vájva Egy vad, álomtalan lovag — A fájdalom ... M. KORNIS ARANKA. nyolczas szám. Irta: Herczeg Ferencz. asszony ült a kertre nyíló erkélyen,1 Vacsora után voltak. Kettő a höl- s volt és eleven, egy pedig fakó és csöndes: Az első kettőt pajkossá tette a csöpp pezsgő, amit az asztalnál megittak, a harmadikat, aki különben is betegnek látszott, mélabússá. 0 nem igen számított itt, inkább gardedám számba ment. A kert bokrai fölött a csillagoktól fényes, szokatlan enyhe tavaszi égbolt domborodott. Valahol hátul a kivilágított szobasor méhében, kártyázó urak lármája hallatszott. A két csinosabbik asszony a gavallérját faggatta, az egyetlen férfiút, aki többre becsülté őket a kártyánál. Bolondos, vakmerő kérdésekkel ostromolták. Kifogástalan asszonykák voltak mind a ketten, de ennek a nyugodt modorú, fáradt arcú embernek a lényében volt valami, ami ingerelte a kíváncsiságukat. Azt olvasták le az arcáról, hogy valaha nagy szenvedélyei lehettek; azzal gyanúsították, hogy a hallgatag modorával gonosz tudását leplezgeti; a puha és mégis férfias csengésű hangja pedig kellemesen simogatta az idegeket. Egyenkint nem igen mertek volna vele kötekedni, de mivel többen voltak, neki bátorodtak és vakmerőek lettek, mint az iskolás leányok. Egy csípős kérdés ellen védekezett a férfi, mikor igy szólt: — Vagy rossz emberismerők maguk, vagy én nem tudom, hogy mi a szerelem . . . A két asszony fölsikoltott. — Azt meri mondani? nekünk meri mondani? — Pedig úgy van. A szerelmet, azt a bizonyos nagy szerelmet, jófprmán csak a színpadról és könyvekből ösmerem. Nekem soha nem voltak szenvedélyeim, kivéve egyet, a gyűjtési szenvedélyt. A gyűjtő ösztön, az amatőr szenvedélye, kiszokott fejlődni a legtöbb öregedő agglegénynél, akinek — miként nekem is — sok a szabad ideje és elég pénze . . . — És mit szokott gyűjteni? gnnyolódott az egyik asszony. — Női cipőket ? — Vagy hajfürtöket? Hogy teleaggassa velük a tűzhelyét, miként az indiánfőnök skalpokkal? — Egyiket sem. Én hazugságokat gyűjtök. — Hazugságokat? Olyat ugyan eleget találhatott . . . — Nem annyit, mint gondolják. A közönséges, a durva hazugság engem nem érdekel, miként a képgyüjtőt a cégfestő mázolása nem érdekli . . . — Tehát csak a tökéletes, művészileg szép hazugság ? — Az. A hazugságnak óriás fokozata van az iskolakerülő gyerekétől kezdve egészen a nő hazugságáig, aki könnyes szemmel suttogja, hogy ■ imádlak! — Már megint a nőknél vagyunk. Persze, ők a klasszikus hazugság Rafaeljei és Ticiánjai ? — Már azok, akik . . . Ezt nem gúnyképpen mondom. Én nem gyűlölöm a hazugságot. Csak azok vetik meg értelmetlen megrögzöttséggel, akik a fogalmakat feketékre és fehérekre osztályozzák mint a sakktábbla kockáit ... A fekete a bűn, a hazugság, a rút, — a fehér az erény, az igazság, a szépség ... És a többi 1 Nekem azonban nincsenek előítéleteim színekkel szemben. — Maradjunk a dolognál! Maga gyűjti a hazugságokat. . . Nagy már a gyűjteménye ? — Nem igen. Az ember olyan ritkán talál egy-egy igazán szép példányt. És ha' talál is, mások, akik szemesebbek, elkaparintják az orra
