Tolnavármegye, 1903 (13. évfolyam, 1-52. szám)
1903-06-07 / 23. szám
TOLN AVÁRMEGY E POLITIKAI ÉS VEGYES TARTALMÚ HETILAP. Megj elenik minden vasárnap. Szerkesztőség és kiadóhivatal : Szegzárdon, Vár-utca 130. sz. Felelős szerkesztő és laptulajdonos : Segédszerkesztő : Dr. LEOPOLD KORNÉL. SZÉKELY FERENCZ. XIII, évfolyam. ________ 23. szám. Szegzárd, 1903. junius 7. Ké ziratok vissza nem adatnak. A lap szellemi részét illető közlemények, valamint az előfizetések és a hirdetések is a szerkesztőséghez intézendők. Hirdetések mérsékelten megállapított árszabály szerint számíttatnak. Előfizetési ár: 1 Egész évre ... 12 korona. Fél évre ... 6 » Negyed évre . . 3 •» Egy szám ára . . 24 fillér. I előfizetéseket és hirdetéseket a kiadó- I hivatalon elfogad Krammer Vilmos könyvkereskedése Szegzárdon. Horvát testvéreinkről. A horvátországi botrányos zavargásoknak és a magyarság ellen folytatott merényletnek a jövőre nézve tanulságai vannak, amiket jó emlékébe vésni minden magyar embernek, mert ilyen jelenségek után előbb- utóbb kenyértörésre kerülhet a dolog a magyar faj és a gyülöködő nemzetiségek között. A horvátok mozgalmuknak politikai színezetet akarnak adni, azért első sorban a kormány ellen izgatnak ; de tüntetéseikből lépten-nyomon kirí a magyarság ellen táplált gyűlölet. Olyan színezetet adnak törekvéseiknek, mintha végső céljuk a kormány állítólagos erőszakoskodása volna; tényleg pedig a horvátok egész tömegét a magyarság ellen szított gyűlölet mozgatja. Ez pedig sokkal veszedelmesebb, mint egy politikai akció, melynek nem kell szükségképpen faji gyűlölettel járni. Ha a horvátok tisztán csak nem létező sérelmeiket akarnák orvosolni: akkor nem igyekeznének a nálunk lakó horvátokat is felizgatni, mert hiszen ezeknek a horvátok politikai törekvéséhez és elégedetlenségéhez semmi közük sincsen. A faji összetartozóság érzését akarják köztük fölkelteni és kiaknázni, éppen úgy, mint a németek a vadszászokat, a csehek és oroszok a tótokat és a románok az oláh- ságot izgatják. Faji gyűlölet vezeti az összes nemzetiségi mozgalmakat s ezt az indokolatlan gyűlöletet mesterségesen szítják a zavarokból élősködő paraziták, kik a szorosan vett Magyarországban békében, nyugodtan élő horvátok között is áz egyenetlenség és faji gyűlölet érzését akarják fölkelteni, hogy sötét céljaikat elérhessék. A magyarság erejével és fölényével szemben pedig el kell törpülnie minden beteges nemzetiségi érzésnek és érdeknek, mert a magyarság kizárólagos uralma lehet csak a hazát fentartó nemzeti állameszmének egyedüli fundamentuma. A ki nem ezt vallja, az nem jól teszi, hogy itt marad ebben a hazában, s mialatt mindazokat az előnyöket élvezi, amiket a magyar haza polgárainak nyújt, egy húron pendül a haza ellenségeivel. Sehol Európában a nemzetiségek nem elveznek annyi és olyan szabadságot, mint nálunk. Poroszországban szigorú iskolatörvényt hoztak a lengyelek ellen; Oroszországban a lengyelek zsarnoki hatalom igája alatt nyögnek, pedig nekik megvan a történelmi ‘előjoguk és dicsőséges mult- jok. Orosz- és Németország még sem veszik figyelembe ezt a történelmi jogot, hanem a lengyelek durva erőszakkal oro- szositják, illetőleg germanizálják. A mi fészkelődő nemzetiségeink históriai előjogokra nem hivatkozhatnak. A tótok, szászok, szerbek, horvátok vagy oláhok a mi ezeréves fönállásunk alatt Magyarország területén önálló államot sohasem alkottak, csak egy részöknek némi közigazgatási önkormányzatuk volt. S mindezek mellett nemzetiségük fen- tartása és megóvása tekintetében sokkal jobb dolguk van, mint bármely történelmi előjoggal biró nemzetiségnek a külföld államaiban. Az a hiba, hogy nagyon is elkényeztettük őket, mert még most is folyton a magyar állam eszme csorbításán törik a fejőket, természetesen azért, mert büntetlenül csakis a türelmes magyar államban lehet ilyenre vetemedni. Más országban már régen erélyesen a körmére koppintottak volna azoknak, akiknek az uralkodó faj nemzetiségi politikája nincs inyökre. Pedig nagyon kevés az, amit a magyar állam a nemzetiségektől jogosan megkövetel. Hazaszeretet, a magyar államnyelv tudását, és az iskolákban való tanítását. Korlátlan nemzetiségi sajtószabadságot élveznek és a lehető legtökéletesebb jog- egyenlőséget. Ennél több jog már csak előjog lehetne, a mit a magyar faj rovására egyik nemzetiségnek sem biztosíthat. A horvátországi sajnálatos események előidézői azok a lelketlen bujtoaútók, kik egyéb foglalkozás híjában a politikai izgatás és üszök-dobás megvetésre rjiéltó mesterségét űzik. Ezek a mindenre^ kapható, politikai cégér alatt működő kétes eks&iszten- ciák keverik meg a horvát/íiép fejét és gyűlöletet keltenek fel köztük a magyarság ellen, mely sohasem volt rosszakarójuk. Belátták ezt 1848-ban is a horvátok, midőn Ozordndl letették a fegyvert a magyar sereg előtt és ünnepélyesen megesküdtek arra, TÁRCA. Az érettségi. Irta: Andronícus. Egy szegény jóravaló diákgyerek a szokásos túlbuzgósággal feküdvén neki az érettségire való tanulásnak, testi és lelki erőiben annyira kimerült, hogy egy csekély bökkenőbe botolván, azt képzelte ; no, most vége a világnak 1 És — megölte magát. Szerencsétlen meghibbant fiú ! Szegény szülei! Szegény tanárai 1 Igen, végtelenül sajnálom szegény tanárait is. Nem hiszem ugyan, hogy ma, mikor már az egész világ tudja, mi történt és hogyan történt, volna még józaneszü, tisztességes ember, aki a fiú ön- gyilkosságáért tanárait csak gondolatban is okolná. De azért bennük magukban mégis hánytoroghat a gyötrelmes gyanú : hátha gonoszul ítéltetnek meg a szerencsétlenségért ? Különösen fáj a szivem azért az egy tanárért, akit a végzet abba vitt bele, hogy a szegény fiút az érettségiző diákok rendes hagyományos csinjén, az Írásbeli alkalmával szinte elmaradhatatlan csalásán rajta kapja. Mert arra gondolok, hogyha most én magam volnék ez a tanár, a magam érettségi vizsgája jutna az eszembe ? Csaltam-e én is az írásbelin ? Igen. És ki nem ? A gimnázium, melyben én érettségiztem, az egész ország elismert legjobb és legszigorúbb középiskolája volt. Vagy harmincunk között, akik abban egyszerre végeztünk, egyetlenegy fiúra sem emlékszem, aki méltó ne lett volna rá, hogy érettnek Ítéltessék. Hála tanárainknak, á mi iskolánk hanyagjai is legalább úgy el voltak készítve az érettségire, mint a magyarországi átlagos minőségű gimnáziumok jelesei. S ennek dacára és felügyelő tanáraink minden ébersége dacára — bizony, bizony modom — az írásbelin csaltunk többé-kevésbé mind a harmincán. Véletlenül egyőnket sem csip- tek rajta- s érettekül ismertettünk el kivé:el nélkül valamennyien. Szinte hajlandó vagyok valóban érett voltunk egyik legfőbb bizonyságául azt felhozni, hogy a mi csalásunkat észrevenni egyetlenegy esetben sem lehetett. Spártában az ifjúi lopás is csak akkor vétetett bünül, ha a kamasz rajtacsipette magát. S vájjon, ha engem rajtacsiptek volna, hogy a mennyiségtani írásbelim tökéletességében oroszlánrésze volt egy kampós orrú zsidó osztálytásam- * nak ? (Attól fogva vagyok filoszemita.) Vagy hogy a görög írásbelimmel máig sem volnék kész, ha be nem csempésződik a mellényem alá egy bizonyos nyomtatott füzetke, melyet diák nyelven neveztek füstölnek. S vájjon, ha rajt’ csipetvén, megbuktam volna : mi lenne most ? Hát igenis; akkor a körmömre égett óriási észdolognak hihetetlenül nyakra-főre végzése magamat is annyira feldúlt és megkábitott, hogy szintén úgy határoztam volt: — ha megbukom, megölöm magamat. Hogy elba'ározásom ez az őrült, ez a nyomorult, ez az utálatos, ez a gonosz volt, arra esküszöm. Azt már, hogy valóban képes is lettem volna-e az öngyilkosságra, nem tudom, mert szerencsére nem buktam meg. Szükséges-e, nem-e, hogy úgy legyen, az más kérdés, de annyi bizonyos, hogy az érettségi a latájner életének legnagyobb válsága. Visszájárul nézve nem is olyan nagy, de a mikor a kamasz még innen van rajta, akkor valami borzasztó. Akkor valóságos élet-halál kérdéssé tornyosodik, különösen az olyan legényke szeme előtt, amilyen magam is voltam. Sőt a milyen vagyok még ma is, mikor már deresedik a halántékom. Mint a jó futásban elbizakodott nyúl, hanyagul kalandoztam világéletemben mindig szerteszét, mialatt a lassú teknősbékák kitartóan, következetesen cammogtak egyenesen egy célra. Az utolsó pillanatokban aztán mindig elrémültem : nini, éppen én a legfürgébb lábú maradok el a versenyben ! Hát ezt nem hagyom ! Rajta, szorítsd, ha beleszakadsz is ! ... És mindazt, amit nyolc átténfergett gimnáziumi észtén-
