Tolnavármegye, 1902 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1902-09-28 / 39. szám
XII. évfolyam. 39. szám Szegzárd, 1902. szeptember 28. { Előfizetési ár: | Egész évre . . . 12 korona. | Fél évre . . . 6 » Negyed évre . 3 > Egy szám ára . . 24 fillér. j) Előfizetéseket és hirdetéseket a kiadói ivatalon kívül elfogad Krammer Yil1 mos könyvkereskedése Szegzárdon. POLITIKAI ÉS VEGYES TARTALMÚ HETILAP. Metírieleriik minden vasárnap. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Szegzárdon, vár-utca 130. sz. Felelős szerkesztő és laptulajdonos: - , Segédszerkesztő: Dr. LEOPOLD KORNÉL. SZÉKELY FEHENCZ. Kéziratok vissza nem adatnak. A lap szellemi részét illeti közlemények, valamint az előfizetések és a hirdetések is a szer-| kesztőséghez intézendői. Hirdetések mérsékeljen megállapító! I árszabály szerint számíttatnak. Alakítsunk örsz. Szövetséget. Magyarországot úgy ismeri az egész -világ, hogy az minden izében a specialitások hazája. Van valami igaz a külföld ezen németében. Sajátságos ez a mi édes hazánk, sajátságos emberek vágyunk mi mindannyian, kik ezt az áldott földet lakjuk. Nem akarok részletekbe bocsátkozni, de a mondottak indokolásaként kérdezem a tisztelt kongresz- szustól, nem-e sajátságos az, hogy Magyar- országon, hol a jólét, a gazdasági, szellemi és vagyoni fejlődés minden alapja megvan, nem tudunk fejlődni/ nem tudunk haladni és nem tudunk jólétre szert tenni. — Jó a földünk, busásan fizeti a belé vetet magot és mivelésére fordított fáradságot; derék, dolgos, okos a népe és még sem tudunk boldogulni. Nem hiszem, hogy valaki tagadásba vehetné azokat, amit itt elmondtam. Nem hiszem azért, mert a magyaroknak épp egy másik sajátossága bizonyítja, hogy igazam van. Ezen másik sajátossága pedig a kongresszusi láz! Uraim 1 Van-e ország, a hol többet kongresszusoznának, mint nálunk ? Egyik kongresszus váltja fel a másikat, — napirenden vannak a nagygyűlések és nem múlik el hét, hogy az ország egyik vagy másik * * A verseczi borászati és borkereskedelmi kongresszuson előterjesztett előadói javaslat. részében nem tartanának valami kongresz- szust. Ezen magyar speciális sajátosságnak azonban meg vannak a maga okai, még pedig komoly és elszomorító okai. Minden kongresszus rendezésének első indító oka : az elégületlenségnek bizonyos neme és foka. Ha gazdasági életünk bármely csoportja, megbénítását érzi a szabad cselekvési tehetségének, ha a tudomány, művészet, nevelés, mezőgazdaság, kereskedelem stb. terén bármely tényező korlátozva érzi az ő akaraterejét, fejlődési vágyát, — kongresszushoz menekül. Ez pedig helyes dolog, mert csakis a hasonérdekkel bírók együttes tanácskozása és eszmecseréje érlelhet helyes elhatározásokat. így tehát magában véve a kongresszus intézménye és lényege minden tekintetben üdvös és mint ilyen, támogatni való, de valamint a túlzás soha és sehol nem egészséges, úgy a Magyarországon divó folytonos kongesszusozás sem mutathat egészsége:;' állapotokra. Ennek oka pedig könnyen felismerhető. Tény az, hogy nem azért rendeznek miná- lunk annyi kongresszust, mert vágyainknak lánczolata végtelen hosszú volna, sem azért, hogy éppen csak összegyülekezzenek, hanem igenis azért, mert az egyes kongresszusokon megvitatott és elhatározott javaslatok, ritkán jutnak érvényre, szóval azért, mert a kongresszusoknak rendesen nincs eredményük és az első kongresszus összehívására serkentett indok, — fennmarad a második, harmadik és kitudja hányadik ugyanazon tárgybani kongresszus összehívására is. Mindeddig a kongresszusoknak inkább demonstrativ, mint executiv jellegük van. Ezekből levonhatjuk ama mindenben helyes következtetést, hogy az egyik vagy másik érdekcsoport azért rendez kongresz- szust, mert elégületlenségre van oka; Magyarországon pedig azért tartanak annyi kongresszust, mert az elégületlenek nagy számának a különféle kongresszusokon hozott határozatai, végrehajtva nem lesznek. Nem lesznek végrehajtva pedig azért, mert nincsen végrehajtó közegünk. A kongresz- szus határozatainak végrehajtását tehát nem lehet végrehajtó bizottságokra bízni, hanem meg kell teremteni oly állandó jellegű testületeket, melyeknek feladatuk: a kongresszus határozait végrehajtani és ekkép a kongresszus predményét biztosítani. Ezekkel, azt hiszem eléggé tisztán megmagyaráztam, hogy egyik vagy másik érdekcsoport kívánságainak elérésére feltétlenül szükséges, hogy az illető érdek- csoportnak állandó képviselősége, állandó jellegű testületé legyen, melynek feladata: az illető érdekcsoport érdekeinek szemmel tartása, felkarolása és védelme, a rendelTARCA. Szerelem. Irta: Domokos László. Esteledett. A karcsú dunai gőzös hangtalanul, könnyedén suhant el a simuló hullámokon és hófehér oldalán olyan aranyos ragyogással reszketett végig a haldokló napsugár, mintha csillogó vizcseppekben fiirdött volna valami libegő hattyú tollain. Csupa kiránduló ült a hajón; virágos ka- lapu, fecsegő asszonynép lepte el a födélzetet s az élénk szinü toilettek valóságos kertet loptak oda a kapitányi hid mellé, mely bizonyára álmodni se mert soha ennyi pipacsról, búzavirágról és őszirózsáról. Most ott hajlongott, nevetett és pirult «lőtte mind, szinte nehéz lett volna különbséget tenni köztük, hogy melyik az igazi vadvirág és melyik a hamis. Valahol hátul, a kormányrúd mellett egy nyúlánk, szőke lány támaszkodott neki a korlátnak és az elmaradó hullámokat nézte. Egyszerre hátrafordult és lassú, bársonyos hangon mondta a társának: — Milyen szép a viz igy közelről. Az ember azt hinné, hogy selymes füvön megy előre és tüske soha sem éri a lábát ... — Igen. — Én is szeretem nézni, — felelte a fiú. Aztán, hogy elhallgattak mind a ketten, csak a viz csobogása hallatszott ismét a forduló lapáton. ■— Zsuzsa, pici Zsuzsa, mit gondolkodik? — Édes barátom, maga ne hívjon, engem pici Zsuzsának. Ilyesmit csak az ideáljának engedhet meg az ember . ,. . A fiatalember határozottan illetlen módon nevetett e nagyon is komolyan mondott szavakon. — És szabad tudnom, nagysád, hogy hányszor engedte meg ezt a megszólítást ? — Még csak kétszer. Mert két ideálom volt . . . De azért nem voltam sokáig szerelmes. Mit nevet? a saját tapasztalataim ugyan megtanították rá, hogy a szerelem, érti a szerelem ... Eh! Ha maga kinevet, akkor nem mondom ! — fejezte be kurtán és durcásan hátat fordított a kacagó fiúnak. Az meg, szegény, alig győzte bocsánatkéréssel kibékíteni. — Kedves Zsuzsa, ne haragudjék . . .Csak az tetszik nekem, hogy minden második szava egy olyan kolosszusa a fogalomnak, amilyent közönséges ember nem is nagyon mer az ajkára venni. A leány tágra nyitott szemekkel bámult reá. Olyan beszédes, csodálkozó, meleg volt a nézése, hogy az ember azt hitte: most is álmodik. — Igen. Még egyszer mondom. Hogy bátor, mert tudatlan. Hogy virágos tavaszát beragyogta a nap, tiszta, derült fény mosolygott a lelkére, de tulajdonképen halyany fogalma sincs róla, hogy mi a szerelem. | Zsuzsa nem szólt rá többet, a kabátkáját forditgatta a kezében s majd leszedte róla a gombokat. Csak nagysokára mert lopva, szelídén felpillantani. — Maga tudja? . . . mondta halkan és szinte könyörgött a szava. A fiú nem válaszolt, csak merően, becsületesen nézett vissza a vergődő kis galamb szemébe. És igy mentek sokáig. A hajó árbocára fölhúzták a zöld jelzőlámpát, a távolban pedig ezernyi villanyos sugár gyűlt ki a hallgató vizek felett, beleragypgva a közelgő éjszakába. Apró tüzszemek lepték be a komor budai hegyekei és el-eltüntek néha, mint a fénybogár. — Nézze, Zsuzsa, milyen csodaszép. Az ott a város. Szinte ragyog még az aranypor is fölötte. És odáig megyünk. Onnan kezdve pedig szétválnak az utaink és talán nem is látom többet.. — Aztán hova megy? — kérdezte a lány hirtelen. — Még nem tudom. Messze, messze innen. Ahol másképen szól még a madár is, idegen emberek milliói nyüzsögnek az utcákon és mind nem értik az én szavamat. Égbenyuló házak rengetegében, aranytól csillogó paloták során rovom majd a kövezetei és mérhetetlen gyönyörűség ringatja el a lelkem, látván az örökkévalóság eleven történetét. Életre kelnek a mesék képzeletalkotta csodái, hófehér istenszobrok előtt káprázatos bűbáj borul a szememre és szent rajongás lep meg majd altkor az elérhetetlen, örök Szép iránt . . . Oh, láttam már egyszer a világot! Azóta nincs többé nyugodalmam, mennem kell országokon, tengereken keresztül, elpusztíthatatlan vágy kerget a tudás lobogó fáklyája elé és összeperzselné a szárnyam, ha ki nem bontanám.
