Tolnavármegye, 1901 (11. évfolyam, 1-52. szám)

1901-12-22 / 51. szám

TOLNA VÁRME GYE.

1901. december 22gasztalják egymást: a krizis általános, sehol a világon nincs nevető karácsony. De a kik mélyebbre is látnak, méltán kérdik, miért 'üti lel fejét társadalmunkban a külországok példája csak a krízisekben, csak a socialis fejetlenségben, miért nem látszott meg gazdasági életünkön a szomszéd Németország industrialis hőskora s a mi 34 éves parlamenti életünkön mért nem tükiözik egy csilláim annak az óriási termelőképességnek, melyet az angol nemzetgyűlés — külső formáira annyit szoktak nálunk hivatkozni — és az angol társadalom és individium vasenergiája, hangyaszorgalma a munka elmélete és gyakorlati megbecsülése által létrehozott. Goodmans-chester angol kiváltságos község, — beszéli Ouesnay — arról nevezetes, hogy királyát a legtisztesebb kísérettel fogadta, a mennyiben négyszáz ekét vont utána. A cifra sujtások, disz- bandériumok, diadalkapuk országában ehhez hasonló megeshetnék-e? Kinek jutna eszébe, hogy egy ország, egy municipium, egy ember legfőbb ékessége, a mit maga teremtett s hogy a magyar urakról ugyancsak lerí a selyematilla, melyből a busás hasznot osztrák gyáros, idegen kapitalista vágta zsebre. Nemzeti hiúságunk sohasem engedte, hogy nálunk a produktiv pályák benépesüljenek, mert a társadalmunkban való közéleti szereplés a legkönnyebb foglalatosságnak látszott azok szemében, a kik a mindennapi kenyérért csak szemforgatva imádkozni tudnak, de nem dolgozni, nem küzdeni, nem megtörődni. Az az agyondédelgetett nemzeti hiúság sohasem engedte, hogy megbecsüljék és közéletileg szabaddá tegyék a munkát s hogy a magyar munkásban kifejleszszék azt az öntudatot, azt az önérzetes összetartást, mely nélkül nincs szabad munkás, de nincs produktiv munkás sem Meggondolatlan hetykeséggel, brigadéros-szólamokkal akarták társadalmunk bizonyos rétegei kitépni a

munkáskérdés egészséges gyökerét, magyarságuk chauvin csillogtatásával akarták leplezni tudásuknak és életűknek ürességét és azt a nemtörődömséget, melylyel a termelő osztályokkal, a magyar nemzet e rejtett fundamentumaival szemben viseltetik. Nem láttuk, hogy a brigadéros urak — kicsinyek és nagyok — kik annyi faji önérzettel szoktak hivatkozni a nép közéleti vezérletét illetőleg apáik és unokáik történelmi küldetésére, a kik honfiúi kényeikkel megáztatták a rutlién mocsarakat és frázisaikkal lefútták a szűzi havat székely- ségünk fehér bérceiről, a szegény nép gazdasági szervezése, művelíségbeli nevelése, munkabéreinek javítása körül valamelyes tevékenységet fejtettek volna ki. Sokan közülök, kik mértföldes beszédekken ostorozták a »népszipolvozó« kormányt, bámulatukban kővé merednek, midőn a miniszter- elnök az éjjeli munka korlátozásáról, a nők és gyermekek munkájának szabályozásáról szól. Hát ilyen is van ? Hát ez mi fán terem ? Kérdik a csendőrkardbojt, a Hentzi szobor Long Tomjai. Soraikban alig egy keskeny rés — vagy repedés? — a melyből erős szemmel a munka fellendítésére, a verejték társadalmi emancipatiójára lehetne következtetni. A rozsdás kard mellé igy került oda a rozsdás balta és most zsörtölődnek egymással és vádolják egymást.

Mindenképen tisztelet a magyar politikusok ama válogatott tömegének, a mely méltánylattal és illő komolysággal foglalkozik a rozsdás balta kérdésével. Az ilyen karácsonyi ajándékot is el kell fogadni, kitérni előle nem férfias, de nem is lehetséges. A munkásosztály agyonhallgatott dolgaival soha annyit nem foglalkoztak parlamentünkben, sajtónkban, üzletvilágunkban, mint most. Az a rozsdás balta mindenütt sebet ejtett. Végre-valahára a fiiggetlenségi- párt is, mely oly közelről hallgatja a magyar munkásnép szive verését, cserben

hagyjá a régi rendi táblák gravaminálisr politikáját, a közjogi szőrszálhasogatást és — úgy látszik — titokban már sejti, hogy a gazdaságilag független Magyarország conditio sine qua non-ja a gazdaságilag és politikailag független egyén.

Titokban már sejti, hogy az éhes ember sohasem szabad és hogy nem a közjogi törvények írott betűje, hanem az individiu- mok függetlensége, jólléte és intelligenciája vágja ki a nemzetek számára — melyek csupán az egyének összetett mozaikjai — az élet útját. A budapesti demokraták magányos őrszeme a klasszikus drámához hasonlította pártjaink parlamenti szereplését. Valóban a függetlenségi-párt ama klasszikus Antigonéra emlékeztet, a ki nemes hűségben Kleon király tilalma ellenére is össze- gyűjté a város falai alól testvérei hamvait. De még egy tragikus emlékezete van Antigone hűségének — s ezt sajnálattal nélkülözzük a függetlenségi-párt történetéből, — az a hosszú vándorút, a melyben kézenfogva vezéti* világtalan atyját, Oedipost. Nem, a függetlenségi-párt sohasem fogta kézen az ő előítéletekben és tudatlanságban megvakult apját a magyar népet. Sokszor csodáltuk benne a hamvakat összegyűjtő, kegyeletes Antigonét, de az elvakultak fölvilágosítóját, a népnek tanítóját és gazdasági szervezőjét nem láttuk benne eddig soha.

Vájjon melyikük vádolja a másikat mélt in : a balta a kardot ? vagy a kard a baltát ?

VARMEGYE.

Rendkívüli közgyűlés.

Vármegyénk törvényhatósági bizo tsága múlt szerdán rendkívüli közgyűlést tartott gróf Széchenyi Sándor főispán elnöklete alatt. Az ülésre csak közepes számmal jelentek meg a bizottság tagjai s fél óra alatt a tárgysorozat összes ügyeit elintézték.

falóitok vóna. Ee mentünk messze földre, de nem lettan k, csakis egyre; az is akkor nyiladozott, mikor mihenk is kinyílott; Kiee keetök Sárikája az kertyüknek gyönyörű szeép ruzsaszálo. Azér kér- gyük kigyelmetöket, hogy Sárika lányukat Bárdos János uram fiának Jánosnak hitös társul, feleségül odawadnák, ha kigyelmetöknek is jó szándéka vóna ahhol g böcsiiletös legényből.

Dejszen, meg is felelt ám erre Mózes János, kiadó násznagy uram, — illendőkép megmag)arázván Bötös István uramnak, hogy hát mind ügön szép az amitkigyelmetek mondott; tudjuk is,hogy Tar Péter u$nék keltjében rózsa nyílik, gyönyörű szép rózsa; hanem már most azt mondja meg Bötös István uram, hogy, ha ezt a szép rózsaszálat más földbe, más levegőbe viszik, bizonyos-e arról, hogy nem árt neki és nem hervad-e el ideje korán ? mert a virágot, a gyönge virágot, ha más földbe viszik sorvasztó bánat emészti, elhervad az, halálnak válik. De csak nagy gondoskodás, szives szeretet kell ahhoz, hogy az uj földbe ültetett virág el ne hervadjon, hanem tovább viruljon.

így, a két násznagy addig-addig vörsöngött egymással, mig bizonyosak nem lettek, hogy a Sárikát teébe-rojba fürösztije csak adik oda. Napnyugtává nyugoszik lö niindön'fóu/gee; gyöngyharmatba möyfürösztik mikor feé kee, ee dugasztik naptű, széltií rőtok heére; eédös ura, kegyös ura, azon lészón, két arcálja, piciny szájo mosologgyon örökösön; aptya-ur.i, asszony annya lépte nyomát is vigyázik, eédes szóvaa keélőgetik, hogy ha szöme könmß-n ázik.

Xo de csak hát már ilyen megbiztató szókra Mózes János kiadó násznagyuram is be adta a derekát, e’őkerültek a jegyük, kicserélték őket, aztán a fiatalokat kiküldték a konyhába csókpénz adásra.

Nemsokára elkövetkeze t az esküvő előtti napnap délutánja is. Tar Péterék első háza megtellett asszony néppel; no megakadt egykét hajadon is.

Sorra szedték, mit mindent kap a Sárika a mit elvisznek majd a leendő ura házához. De hát csak jönnének is már azok a . . .

Ebb^tf pillanatban kocsizörgés hadik s Iám öt-hat kocsi állott meg Tar Péterék háza előtt. Mindegyik lónak mindkét felől, két-két selyem kendő lobogott a homlok szí ján.

No le^Jtls egy kis sürgés forgás ; a kocsisok fölrakták a tornyos nyoszolyát, tulipántos ládát, asz'alt, lőczát, almáriumot, gondosan ügyelve, hogy egy kocsira csak egy bátor darab kerüljön; azon- közben az asszonyok is, leányok is egy egy puha tollal tömött vánkost kaptak karjukra, majd a konyhába surrautak, hol előre el voltak már készítve a hófehér kendőbe takart süteménynyel teie tányérok. Mindegyik felvett egá ilyen tányérát a jobb kezébe, mig balkarján a vánkos feküdt; azután megindult a menet: az ut közepén a kocsik, a gyalogjárón elől négy leány négy kis vánkossal, aztán nyolc asszony nyolc vánkossal.

így vitték el Tar Sárika eggyemását.

Gyönyörű, napfényes időre virradtak a sárköziek. Mózes szüle vál'ig mondogatta, no ha ilyen lösz az életük amilyen a naptyuk hát boldogok lösznek; menny ön is már kee-kiee mer meég ee keésik oszt- mire odaeérnek a vőfeélyek, meég nem lösz násznagy.

Hát el is indult Mózes János uram; éppen mikor az u\ca sarkán kifordult, akkor pillantotta meg Bötös uramat amint Bárdosékhoz befordult; hát ő is gyorsabban lépkedett, mert ím most már jönnek a vőfélyek.

I

Azonközben Taráknál az első házban szépen fölteritettek; egy-két hivott vendég már fogyasztotta is a kalácsot, közbe-közbe egy-egy korty borocska is lecsúszott. Násznagy uram illő köszöntéssel lépett be s aztán helyet foglalt a fő helyen, mivelhogy ő ma itt a fő férfiszemély,

Mig az első házban levők csendes beszélge- | tés közöft várják a vőfélyeket, mi surranyjunk be az öltöző szobába, hol most öltöztetik Sárikát, a menyasszonyt; mert bizony érdemes azt megnézni i úgy suttyomban.

Három-négy asszony forgolódott körülötte ; egyik a pártákat, másik a selyemkendőket, harmadik a rokolyákat szedegette, rakosgatta elő, hogy minden kéznél legyen. A negyedik meg Sárikának gesztes haját fonogatta; elöl két oldalt a fül alatt mély ivezetben két kisebbet, hátul meg a nagy hajfonat; azután hamarosan előhúzott valahonnan I három piros selyemszálat s azt hirtelen a menyasszony dereka köré kerítve elöl összebogozta. Hej 1 mert hát tudós asszony ám Széli szüle, tudja jól hogy most Sárikát valami gonosz irigye meg nem kötözheti.

— No igy lánykám, má’ most ergye keérgy a sziilikeédtű egy ezüst forintossdt. "

Minek a’?! igy a Sárika,

Nö keérdözzed, máj mög tudod, csak ergye hozzál öggyet. ■