Tolnavármegye, 1900 (10. évfolyam, 1-52. szám)
1900-04-22 / 16. szám
X. évfolyam. 16. szám. TOLNAVÁRMEGYE POLITIKAI ÉS VEGYES TARTALMÚ HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Szegzárdon, Vár-utca 130. sz. Felelős szerkesztő és laptulajdonos : Segédszerkesztő : Dr. LEOPOLD KORNÉL. SZÉKELY FERENC. Szegzára. 1900. április 22. Kéziratok vissza oem adatnak. A lap szellemi részét illető közlemények, valamint az előfize- | tések és a hirdetések is a szerkesztőséghez intézendők. Hirdetések mérsékel'en megállapított árszabály szerint számíttatnak. Előfizetési ár: I Egész évre ... 12 korona. Fél évre ... 6 » I Negyed évre . . 3 > Egy szám ára . . 24 fillér. I Előfizetéseket és hirdetéseket e kiadó* iratalon kirül elfogad Krammer Vilmos könyvkereskedés« Szegzárdon. V illám világítás. Villamvilágitás Szegzárdon ? ! Majdnem hihetetlenül hangzik; mikor Szegzárdon a legelhagyatottabb falvak ősi sötétségével kell küzdeni este az utcákon, hacsak éppen a holdvilág szelíd fénye meg nem könyörül rajtunk. Egy pár piszkos, alig pislogó petroleum lámpás az, ami vármegyénk székvárosának sötétségét hivatva van eloszlatni. Még a Garay-tér, meg a Széchenyi-utca is esténkint olyan szánandó képet nyújt 4—5 lámpájával, hogy az ember szinte borzongva húzódik a fal mellé, mert ebben a sötétségben esetleges megtámadóját föl nem ismerhetné. A többi utcában még siralmasabb állapotok uralkodnak. Ha van is bennök lámpás, azok olyan messzeségben pislognak egymástól, hogy a közbeeső részt egyáltalán meg nem világítják, mert hiszen közvetlen közelükben is csak egy tenyérnyi teret képesek megvilágítani takarékosságból jól lesrófolt lángjaikkal. Csak az irányt mutatják vagy tulajdonképen azt, hol van fölállítva a lámpa, de az utat vagy az utcát meg nem világítják ; pedig voltaképpen ez volna a rendel- tetésök, de hát most csak szentjánosbogárként pislognak s legtöbbször csalékony lidérc- fény gyanánt a sötétben hazaigyekvő embertársainkat éppen a legnagyobb sárba vezérlik. Komoly baj ez és sajnálatos állapot, hogy vármegyénk székvárosa még mindig ily falusias állapotban tengődik és néhány középületet kivéve: semmiféle városias jelleget vagy tünetet nem lehet rajta fölfedezni. Ólomlábakon járt eddig nálunk minden; mostoha közgazdasági viszonyaink is hozzájárultak ahhoz, hogy a hasznos és szükséges újítások semmi irányban tért nem foglaltak, s azért aztán maradt minden a régiben, de a haladásnak útjában állott az általános közönyösség is. Most azonban úgylátszik, hogy egészséges áramlat kezd fujdogálni, mert a város végre komolyan foglalkozik a villamvilágitás létesítésével. Mint lapunk hírrovatában is megemlékezünk róla, a villamvilágitás ügyében kiküldött bizottság már tárgyalásokba bocsátkozott a vállalat igazgatójával s az alkudozások már olyan eredményre vezettek, hogy csekély és könnyen elhárítható eltérések állanak csupán fenn. Ez bizonnyára örvendetes hir a haladás barátai előtt s némi reményt nyújt arra, hogy végre-valahára az igényeknek és a közszükségnek megfelelő, modern világosság fog városunkban a kellemetlen, kényelmetlen, dísztelen petroleum-világítás helyébe lépni. Mindnyájunk érdeke követeli, hogy az alkudozásokat kicsinyes okokból most már ne hízzák-halasszák, hanem kölcsönösen, méltányos egyezség utján végre végleges megállapodás jöjjön létre, hogy a városunk közvilágítása terén eddig fönállott szégyenletes állapotok végre-valahára megszűnjenek. Azt említenem sem kell, hogy a lakosság nagy része örömmel fogadná a villam- világitást azért is, hogy magánházaikban és lakásában végre megszabadulna attól a tűrhetetlen nyomorúságtól, amit a bűzös, piszkos és a mellett veszélyes petróleumlámpák miatt kell elszenvednie. A magán- fogyasztás bizonyára napról-napra emelkedni fog, mert mindenki csakhamar meggyőződik majd a villamvilágitás előnyeiről, ha az valamivel költségesebb is. Reméljük tehát, hogy a képviselő testület sem fog akadályt gördíteni a villamvilágitás behozatala elé, s akkor rövid idő múlva városunk végre jelentékeny lépést tesz a haladás felé és némileg láthatóvá válik rajta az, hogy a vármegye székvárosa. Közel állunk már ahhoz is, hogy a Széchenyi-utcán a döcögtető téglák helyett aszfaltjárdán járhatunk; ez ügyben is megindultak a tárgyalások s reméljük, hogy nem eredménytelenül. Villamvilágitás és aszfaltjárda ! Ez már mégis némi városias jelleget adna nagyközségünknek. Mindakettő Szegzárdnál sokkal kisebb és nem gazdagabb városokban már régóta be van vezetve. De nem rekriminá- lunk. Arra kérjük a városi ügyek vezetésére hivatott tényezőket, hogy ne az elodázás legyen jelszavuk, ne örökös bizottsági üléT A R C A. —*38*— Tűi a felhőkön... Túl a felhőkön az ég változatlan, Örökké tiszta derűje ragyog, Túl a felhőkön, a kéklő magasban Örökké fényesek a csillagok. Fájó szivem ne add magad a búnak, Xe légy oly szomorú, oly csüggeteg / Hisz csak alacsonyan, sekélyen asznak Bármily sötétek is a fellegek. Alig körülvesznek a zord fellegszárnyak S ködbe, gyászba öltözik a vidék, Es nyoma sincs egy árva fénysugárnak, Azért ne hidd, hogy elborult az ég. Tál a ködön, árnyon a menny változatlan, Örök mosolya azúrja ragyog, Túl a felhőkön a kéklő magasban Örökké fényesek a csillagok. Veszelei Károly. Féltékenység halál után. Irta : Jean Rameau. A Pyrenék közt. Szeptemberben. Gyönyörű vidék Cauterets körül. Minden oldalról hegyek; mindenféle, minden alakú hegyek, magasak, alacsonyak, egyenesek, púposak, karcsuk, idomtalanok, extravagansok, mindegyik egy kis napos, rózsaszínű diszszel a csucsáu. Z . . . százados és K . . . ezredes felindulnak a hegyekre. K. egy vén medve karok nélkül, — az egyiket elvitte egy ágyúgolyó az 1870-iki háborúban, a másikat levágták egy sebészi műtétben a kéz megsebesülése folytán. Z. harmincötéves fürge katonatiszt, bátor, mint minden tiszt, gavallér, mint minden harmincöt éves ember, odaadó K. iránt, mint mindenki, a ki közeledett az ezredeshez. Részt vesz a felszállásban még K.-nak a neje is, egy kedves huszonötéves asszonyka, ama meglepő teremtések egyike, a kikkel szemben nem tehet az ember egyebet, mint hallgatva, bámulva szerelmes lenni beléjök. A férje, bár hétéves házasok, szereti őt, mint az első nap, azzal a hihetetlen, őrült szerelemmel, mely bizonyára a legborzasztóbb gyön- geség, melylyel egy ötvenéves ember meg lehet verve, különösen, ha még csonka is hozzá. A három turista külön-külön haladt felfelé, itt-ott eltűnve szem elől és bámulva a fenyőket, a sziklákat, a vizzuhatagokat, a fellegeket és a fellegek fölött — fantasztikus kötéltáncosok gyanánt, a mint homlokukkal beütik a szürke papirossal bevont abroncsot — a magas, egyenes, púpos idomtalan hegyeket rózsás csúcsaikkal. Egyszerre egy keresztbe menő ösvényen kibukkanva, hogy utolérje társait, K. ezredes iszonyú kiáltásban tör ki. Ott, a szemei előtt, egy mélység szélén Z. százados és K—né, kik egyedül vélték magukat, — szörnyűség ! — csókolóztak ! Az ezredes egyet ugrott. De legott megállt és újabb ^fájdalmas orditást hallatott, mely megrázkódtatni látszott a hegyeket. A neje meglepetten felugorván, elvesztette az egyensúlyt és leugrott a mélységbe. Az ezredes egy ugrással a mélység szélén termett. Borzasztó volt. K.-né még mindig gurult lefelé, szédületesen, szikláról-sziklára, a hógörgeteg szökkenéseivel. Az ezredes tágra nyílt szemekkel bámult utána. Neje egyre gurult. Egyszerre egy fenyőfa, mint egy ott álló zord bakó pallosa, elválasztotta a fejet a törzstől, mely tovább hengeredett szikláról-sziklára véresen, idomtalanul, egyik karját itt, a másikat amott hagyva és azután összezuzódva egész a fenekén, mint egy nagy érett gyümölcs, mely összelapul egy kavicson. Az ezredes nem tett egy kiáltást, nem ejtett egy könnyet; csak mikor a holttest megállott, egész lenn, miután útközben darabokra szaggatódon. K., kinek ősz volt a haja, elkezdett futni a sziklák
