Tolnavármegye, 1899 (9. évfolyam, 1-53. szám)
1899-03-26 / 13. szám
13. szám. IX, évfolyam. Szegzárd, 1899. március 26. TOLNAVÁRMEGYE Előfizetési ár: Egész évre . . 6 írt — kr. Fél évre . . . 3 » — » Negyed évre . . I > 50 » Egy szám ára ... 12 » Előfizetéseket és hirdetéseket a kiadóhivatalon kívül elfogad Kramraer Vilmos könyvkereskedése Szegzárdon. POLITIKAI ÉS VEGYES TARTALMÚ HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Szegzárdon, Vár-utca 130. sz. Felelős szerkesztő és laptulujdonos : Dr. LEOPOLD KOH1TÉL.. Kéziratok vissza nem adatnak. A lap szellemi részét illető köz' lemények, valamint az előfizet tések és a hirdetések is a szerkesztőséghez intézendők. Segédszerkesztő . j| Hirdetések mérsékel'en megállapított <—11 . TSTTTtT V tl'L'lPT1TSTP 3 árszabály szerint számíttatnak. Önkormányzat és közigazgatás. A küzdelem századai alatt a vármegye volt az a bástya, a mely mögé elsáncolta magát a nemzetet fentartó osztály s az ősi jogon, a hagyományokon felépült kiváltságokon megtörött a magyarság ellen irányult minden merénylet. Midőn az országos ügyekben nem érvényesülhetett a nemzet akarata, a vármegyébe vonult vissza a nemzeti közszellem s ott ápolták, tartották fenn s onnét tört ki az a súlyos megpróbáltatások napjaiban. Szent emlékek fűznek bennünket a vármegyéhez s hogy mennyire összenőtt ez az intézmény a nemzet gondolkodásmódjával, bizonyítja az, hogy minden ember e széles hazában egy szükebb hazát is ismer: vármegyéjét. Ne csodáljuk, hogy azok, akik a megye hagyományainak örökösei, nem várják örömmel azt a pillanatot, a mely a legsarkalatosabb jogot, a tisztviselők választásának jogát eltörli s ezzel együtt a megyei ön- kormányzatot lényegében megszünteti: de ne keltsen senkiben bámulatot az sem, ha az ország lakosságának legnagyohb része s ezek között első sorban a vármegyék tisztviselői a legsürgősebb állami feladatnak tekintik azt, hogy a központi hatalom a közigazgatást az egész vonalon a kezébe vegye. De ne gondoljuk, hogy ennek az oka a személyekben, talán a vezetőkben rejlik. Az intézmény maga követeli, hogy a változott feladatoknak megfelelő rendszerrel helyettesitsék, mert az önkormányzat a közigazgatás céljait ma már megvalósítani nem képes. A kor iránya minden téren a centralizáció, az erő és hatalom összesítése; de a központosítás felé való törekvés szükségszerű követelménye azon óriási feladatoknak, a melyeket ma az államoknak meg kell valósitaniok. Minél nagyobb körben egyesittetnek az erők, annál célszerűbben lehet azokat megosztani; minél kisebb kör van a saját erejére utalva, annál nagyobb erőfeszítést igényel a közcélok megvalósítása s annál nagyobb lesz a különbség az egyes vidékek administratiója között. A gyakorlat mindennap megerősíti az elméleti deductiót. Nézzünk végig az országon s a legelső pillanatra szemünkbe ötlenek a szélsőségek. Vannak kitünően adminisztrált vármegyéink, mert gazdagabb megyék nagyobb áldozatot hozhatnak s vannak ismét olyanok, a melyekben csak formája van meg a közigazgatásnak, mert hiányzik az áldozat- készségnek vagy személyi, vagy tárgyi alapja. Pedig az ország minden lakójának joga van a köztől egyenlő ellátást várni, mert a polgári kötelességek egyenlőek. Ezt az egyenlő ellátást pedig csak akkor lehet megvalósítani, ha az államhatalom őrködik az erők egyesítése és megosztása felett. A közigazgatás minősége természetesen első sorban — a kor eszményeinek megfelelő rendszert feltételezve — a vezetőktől, a tisztviselőkartól függ; de éppen ebben a tekintetben különbözhet egyik vármegye a másiktól a legjobban. A »nobile officium» kora lejárt, de a traditiók még élnek s vannak oly társadalmi körök, a melyek még ma is a köz- igazgatási szolgálatot tekintik a legelső közszolgálatnak. Ezeket a köröket rendesen a vármegyék ősi családjai alkotják; tehát ott, a hol ezen felfogás képviselői — a birtokos osztály tagjai — vagyonosak, a kor t igényeinek meg nem felelő dotátióért hajlandók a közszolgálatot ellátni, a közigazgatás szükségszerűen jobban kifejlődik, mint azokban a vármegyékben, a melyekben ez az elem hiányzik, vagy meggyengült. De a közszolgálat ma már hivatás; abból a tisztviselő meg is akar élni s a birtokososztály tagjai ma már nem lehetnek egyszersmind tisztviselők, mert a változott gazdasági és szolgálati viszonyok a két foglalkozást összeférhetlenné tették. Ez az oka annak, hogy még azok a vármegyék is, a melyekben a bii tokos középosztály elég erős, a tisztviselői állásokba a hagyományok által praedestináltak körén kívül, kénytelenek a közszolgálat ellátására hívatottakat keresni. Az «idegen» elem beférkőzése aztán felbontja azt a szolidaritást, a melyet a vármegye intéző körei a tisztviselőkkel mindig fentartottak és a mely a közigazgatás TÁRCA. Van óra __ Va n óra, hogy azt hiszem olykoron, Hogy már babér díszíti homlokom, Azt hiszem, hogy már én is ott vagyok, Hol a dicsőség sugára ragyog Elhiteti vélem egy pillanat, Hogy megtettem diadalutamat S milliók közül már kiváltam ón, S a borostyánkoszoru az enyém, A magasság utjain ha megyek, Elmarad tőlem messze a tömeg És a mig őket távol, lenn hagyom, Magam halhatatlanná avatom, De felocsúdva elszorul szivem, Hogy nevem nem ismeri senkisem, Mig ott fönn lelkem fényröl-fényre száll, Addig itt lenn eltakar a homály. VESZ ELEI KÁROLY. Az öngyilkos. — Frangois Coppée. — Sokat voltam együtt hajdanán Miraz Louis-jal, a költővel, akkoriban, a mikor ott lakmároztunk még a Quartier Latinben ; abban a kávécsarnokban, hol asszony volt az ur. Csokolavszka hercegnének hívtuk a derék némbert, a miért hogy olyan feneketlen nagy fazék tejszínes csokoládét rakott ki napról-napra a boltja kirakatába. Ha megszorult a kapca, bizony tiz sous-ért is kapott ott az ember ebédet s még két darab kenyér is kijárt érte. Ha csak az a néhány fiatal ember nem, a ki lángésznek készülődött mind, a tejcsarnok rendes vendégei csupa honfitársa volt az asszonynak ; szegény, rongyos alakok, a kik többé-kevésbé mind «hadvezérek» voltak valaha. Volt közöttük egy hatalmas szál, fehér szakálu agg ember, a kinek i olajzöld matróz-köpenyéből, mintha megannyi óda zengett volna a nyomorúsághoz. A többi lengyel alázatos tiszteletet tanúsított iránta, mert hát ő diktátor volt valamikor, teljes három napig. Ugyancsak Csokolavszka hercegnőnél ismerkedtem meg aztán egy fura, bolondos fickóval, a ki azzal tengette az istenadta életét, hogy német nyelvi leckéket adott s a ki nagyban erősitgette, hogy ő áttért Budiia vallására. És nyomorúságos szobájában, z melyben együtt élt valami masamód ] leánynyal, a kandalló tetején csakugyan ott is tró- , nőit egy eléggé csinos, kőből való Budha. A német professzor feneketlen mély liszteletet tanúsított a bálvány iránt; Ámbátor az is igaz, hogy ilyenkor sötét bánkódás fogta el s nem is derült föl mindaddig, mig csak jóvá nem tette bűnét. Hogy azonban Miraz Louisra térjek, hát ő benülő szemű, sápadt képű fiú volt, a haja hosszú, kusza sörény, mint minden olyan fickóé, a ki harmadosztályú vasúti kocsiban utazik, úgy akarja megfogni a dicsőséget s a ki többet költ petróleumra, mint harapni valóra. Ez időtájt még az én hajzatom is a kabátom gallérját verte. Szóval, egészen egymásnak valók voltunk és kevés időbe telt, Miraz Louis be-be invitált padlásszobájába s ott aztán egyszerre kétezer alexandrinust is zúdított a nyakamba. No de komolyan mondom, bájos tavaszi hangulatot lehelő, orgonavirág illatú versek voltak azok. Nem is irt ezután verset. Sasfiók módjára, a kit elkábit a magasság, a Monlmartre-on vert fészket s bizony jó időre eltévedtünk egymástól. Később sűrűn találkoztam nevével a napilapokban és folyóiratokban ; nagyban Írogatta akkoriban pompás, rövid tárcái', a melyek megalapították később a hirét. Öt esztendő múlott el; végre aztán találkoztunk egy hírlap szerkesztőségében. * Igen nagy volt az örömünk azon, hogy ismét összekerültünk. Nem igen változott meg : még csak Hátralékos előfizetőinket egész tisztelettel kérjük, hogy a hátralékos összegeket a kiadóhivatalhoz mielőbb beküldeni szíveskedjenek.
