Tolnavármegye, 1899 (9. évfolyam, 1-53. szám)
1899-02-12 / 7. szám
2. TOLNA VÁRMEGYE. 1899. február 12. Az is előfordul, hogy a borvizsgáló szakértő bizottság és az országos vegyki- sérleti állomás a vegyészek által alkalmazott módszer alapján gyakran természetes borra is kimondja, hogy az mesterséges bor. Ez pedig olyan borokkal történik, a melyek peronospora és egyéb pusztítások következtében nagyobb kárt szenvedtek, főleg pedig egyes homoki szőlővidékeken, a hol nagyon gyenge minőségű borok teremnek, a melyek nem ütik meg azt a mértéket, nem felelnek meg ezen föltételeknek, a melyeket a vegyvizsgálati módszer a természetes bor alsó határjaként megjelöl. Nem-e abszurdum tehát, hogy a termelőt vagy a kereskedőt, ki ezt a bort megveszi, elzárják a bort megsemmisítik, jóllehet ez természetes, érintetlenül igy termett. 2. A borhamisítás üldözése csak az esetben járhat nálunk az óhajtott eredménynyel, ha Ausztriában is eltiltják a mesterséges bor készítését és forgalomba hozatalát. Erkölcsi oldala is van ennek a dolognak. Mert a józan ész és az erkölcsi törvények szerint is nem lehet ugyanaz a cselekmény Budapesten diffamáló, a mi Bécs- ben nem az, és megfordítva, mert a becsület és tisztesség fogalma nem a hely és kilométerek szerint változik. Mig azonban nálunk elzárással és egy sereg szigorú mellékbüntetéssel sújtják a borhamisítót, addig jó osztrák szomszédjaink, közöttük számos szőlőnagybirtokos, vígan és zavartalanul foglalkozik a mesterséges borkészítés jövedelmező mesterségével. De ez a dolognak csupán etikai oldala. Közgazdaságilag roppant kárt okoz az osztrák olcsó mesterséges boroknak hazánkba való beözönlése, az utóbbi időben, különösen mióta a magyar borkereskedelem valósággal pang, — mert agyonkiabálták az egész világot a magyarországi műborgyártásrói szóló rémhirekkel, a kereskedelem pangása pedig veszedelmes a termelésre nézve is — azóta az osztrák borügynökök egész légiója járja j be az országot és árulja olcsó árak mellett az osztrákok által gyártott kotyvalékot. 3. A magyar bortermelésnek rendkívül sokat árt az olasz bornak olcsó árak mellett évenként 100,000, meg 100,000 hektoliterekben Magyarországra való beözönlése. — A meddig pedig mód és alkalom lesz arra, hogy a magyar kereskedő, vendéglős stb. a fillokszeramentes, bőtermésü Olaszországból potom összegű vám mellett és olcsó árakon ide behozhassa az olasz bort, addig a fogyasztó közönség érdekében is nem fogják nálunk az olaszbor behozatalát abban- hagyni. — Ha tehát előbb nem lehetséges, akkor a vámszerződés lejártakor kell ezen okvetlenül segíteni. És ha a kormány annak idején elkövette azt a nagy hibát, hogy ilyen vámszerződésre lépett Olaszországgal, akkor mindennap elzárhat 100 hamisítót, azonban mindaddig a bajon nem lesz segítve, míg ezen szerződés hatályát nem veszti. Még egyről akarunk szólani. Igazságos és egyenlő mértékkel kell mérni a törvényt. Ám üldözzék és büntessék kíméletlenül a hamisító kereskedőt, de ne dédelgessék magát a termelőt, mikor ugyanazt a hibát és törvénytelen dolgot követi el, melyet a kereskedő. Nem az intelligens és nem a nagytermelőkről beszélünk, kik ellen panaszt nem hallani és a kik fölötte állanak eféle mesterkedéseknek, hanem azokról a kistermelőkről, kiknek körében ma is vígan folyik a bornak vizezése, sőt egyéb tiltott anyagokkal való hamisítása. Példa rá mindjárt egy szegzárdi bortermelő gazda, kinek borában saccharint, a törvény által tiltott édesítő anyagot talált a budapesti szakbizottság. Nem-e a legnagyobb injuria származik abból, ha a kereskedő jóhiszemüleg megveszi a bort a kistermelőtől (ki talán ma sem tudja, hogy a bornak vizezése büntetés alá esik) és a kereskedőt éri érte a súlyos büntetés. Azért a hatóságoknak nemhajdan az ecetes korsó lakosai. Azt mondja ugyanis egy régi mese, hogy egy nagy ecetes korsó fene’ kén lakott egy házaspár. Szerettek volna valahogyan szabadulni, de nem lehetett. Egyszer aztán egy angyal odarepült a korsó tetejére és kihallgatta a házaspár beszélgetését. — Mond csak édes anyjukom — szólt a férj — mi volna a te kívánságod ? — Nem igen nagy — viszonz a nő — nem kívánnék egyebet, csak egy kis lakályos házikót, valamely csendes falucskában, gyümölcsös, virágos kerttel. Haj apjuk, de szépen eléldegélnénk mi ottan. A hallgatódzó angyal megszánta az ecetes korsó lakóit s közbenjárt a Mindenhatónál, hogy a kívánság teljesítést nyerjen. Meglett. Kikerültek az ecetes korsóból s megkapták a kívánt falusi házikót. De hát ekkor már még többet kívántak. Palotát, nagy földbirtokot, czifra bér-ruhás cselédséget. Az angyal ezt is kieszközöl; e a legmagasabb helyen. De most még többet kívántak. Grófi cimet. Az is meglett. De most meg hercegségre vágyódtak. A jó angyal tekintve az ecetes korsóba töltött hosszú évek sanyarú, örömtelen óráit: kijárta az Urnái a hercegséget is. Akkor aztán már ez sem volt elég. — Legyünk királyok 1 — szólt az asszony. — Legyünk császárok! — tóJitotta a férfi. — Tudod mit apjok ! — nyelvelt a feleség -— legyünk a mindenség korlátlan urai! Ezért a nagy féktelen kívánságért aztán megharagudott a jóltévő angyal s igy szólt : — Nem vagytok érdemesek semmire sem ! Mars vissza az ecetes korsóba! Visszamentek, mert muszáj volt s ott vannak most is. így jártunk mi is. Benne voltunk az ecetes korsóban Noé apánk előtt. Aztán, midőn kijöttünk az ecetes korsóból, ittuk a hegy levét úgy, a mint azt Noé apánk leszűrte. De aztán többre vágytunk. Kívántunk finom, jó fajta ész-bontó borokat. És aztán termett a hegy alján a tokaji aszú, a melynek egy átalagja megért száz aranyat. Döntötte az aranysárga nedűt az Ér-mellék vidéke, a bikavért Eger és Szegzírd, a jó karcost Kecskemét, a vérpezsdítőt Villány, a ki pedig jól besze- delőzködött a Sas-hegyiből, az azt hitte magáról, hogy ágyú nélkül is be tudja venni Buda várát. De hát ez mind nem volt elég. Adj uram Isten nekünk francia bort, spanyol bort, német bort, olasz bort, bordeauxi, xeresi, rajnai, faler- numi, burgundi vesszőkből. Nem jó nekünk már a hazai. Hadd igyunk madeiráit, portóit, Chateau Lafittet, Chateau Karosét, romanest, malagát, cham- bertinit, Bouzit; hadd részesüljünk egy kis külföldi részegségben. — Mars vissza az ecetes korsóba 1 — hangzót; a büntetés szava, s a drága külföldi vesszők behozták a phyloxerát. Most már aztán elmehetünk oda, a hol a part szakad ! Mert a magyar ember mindig igy járt, mikor a külföldre támaszkodott. Mikor behívta segíteni a németet, akkor a német harapott bele ; mikor ez csak a kereskedőkkel, hanem a termelőkkel szemben is hathatós ellenőrzést kellene gyakorolni, de ezt megcselekedni, közvetlen tapasztalat után tudjuk, maga a földmive- lésí miniszter idegenkedik leginkább. Ez a mi álláspontunk a legellentétesebb merkantilista és agrarista irányzatokkal szemben. Nem frázisokat hangoztatunk, hanem pártatlanul azt kutatjuk, mit kíván a közjó és mit az igazság. VÁRMEGYE. — Az igazoló választmány folyó hó 14ién délelőtt, a pénzügyi szakosztály pedig folyó hó 17-én tart ülést. — A vármegyei költségvetést a belügyminiszter jóváhagyta azzal a közgyűlési határozattal együtt, mely szerint egyes vármegyei tisztviselők csonka fizetései kiegészíttettek 1000, 900, illetőleg 800 fr'ra. A járási orvosok fizetését pedig az állami pótjavadalmazás terhére 500 frt fizetésben és 200 frtnyi utiátalányban állapította meg, ez utóbbi azonban csak az állami költségvetés megszavazása után lesz kiutalványozva.-- Visszavont indítvány. Beleházi Bartal Béla cs. és kir. kamarás, a múlt őszi megyei közgyűlésen az obstructió megszüntetése és a parlament reformja érdekében teendő feliratra vonatkozó indítványát betegedése miatt visszavonta. Bezerédj István szobra. A szegzárdi kaszinó választmánya most már, midőn a Garay szobor fölállításával megyénk jeles költőjének emlékét megörökítette, Bezerédj István halhatatlan érdemei iránt is le akarja róni a hazafias kegyelet adóját, s a millennium évében hozott határozatához képest a Bezerédj-szobor lé'esitése érdekében megkezdte az akciót. Egyelőre megyénk pénzintézeteit, melyek hazafias és kulturális célokra mindenkor szivesen áldoztak, felszólította, hogy a szoboralap gyarapításához járuljanak hozzá. A szoborbizottság elnökének lelkes felhívása ekként szól: «Mélyen tisztelt Igazgatóság ! A szegzárdi kaszinó még a millennium évében, 1896. év julius 12-én tartott díszközgyűlésén elhatározta, hogy a magyar történet egyik kimagasló alakjának, Bezerédj Istvánnak emlékére közadakozás utján, Szegzárdon szobrot állít. Szerény anyagi viszonyaihoz képest 500 frtot szavazott meg erre a célra, de egyúttal magára vállalta, hogy a hazafias ügy érdekében nagyobb szabású országos mozgalmat kezdeményez. ellen behívta a török atyaiig akkor meg a török a némettel együtt ette a magyart. Isten különös csodája, hogy egészen meg nem ettek bennünket. Most nemrégiben elpusztultak széleink. Renoválni akarjuk. Idegenbe fordultunk ismét. Ez az idegen hatalom Amerika, a mely vészmentes szőlővesszejével biztogat bennünket. De ám mások meg a hazai vesszőt tanácsolják. Melyik lesz jó ? A jövő titka. Csakhogy legyen valami. De hát nem az az én szándékom, hogy tudományos fejtegetéseket Írjak; megteszik azt helyettem mások. Meg aztán a kábái asszony sem igen sokat okoskodik arról, hogy hogyan legyen ; csak az a fő előtte, hogy legyen valahogyan, akárhogyan is egy kis konty alá való. Okos beszéd ez. Azért én is folytatom a beszédet arról, a mi nincs. Van egy magyar közmondás, a melyik igy szól: «A gusztus kétféle, u. m.: veszett és romlott.» A mi őseinknél a borivás nagyon el volt terjedve, s különös dolog, hogy a mi őseinknek Ízlése még az előreha'adottabb korban is, teszem fel ezelőtt 300 esztendővel, merőben ellenkezett a mi ízlésünkkel. A ki i.r volt, az nem ivott ó-bort, hanem csak újat. A «mágnum áldomásoknál» a hajdúk, lakályok, csatlósok, szolgák itták a pompás ó-bort. Az urak csak az uj-borral delektálták magukat. Nekünk, késő utódoknak egyébként még csak fogalmunk sincs és nem is lehet azokról a vad tivornyákról, a miket a régiek elkövettek s korunk legnagyobb ivói, s lumpjai csak alig említhetők meg az előző idők dorbézolói mellett. Heliogabalus római császár naponként a legfinomabb falernomi SBSSSShöe
