Tolnavármegye, 1899 (9. évfolyam, 1-53. szám)
1899-10-22 / 43. szám
43 szám IX. évfolyam. Szegzárd, 1899. október 22. TOLNAVÁRMEGYE Előfizetési ár: Egész évre . Fél évre . . . 3 » — » Negyed évre . . I » 50 » Egy szára ára ... 12 » Előfizetéseket és hirdetéseket a kiadó- hiratalon kívül elfogad Krammer Vil- könyvkereskedése Szegzárdon. POLITIKAI ÉS VEGYES TARTALMÚ HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Szegzárdon, Vár-utca 130. sz. Felelős szerkesztő és laptulajdonos : Dr. LEOPOLD HOHNÉL. Segédszerkesztő : SZÉKELY FEHENC. Kéziratok vissza nem adatnak. A lap szellemi részét illető közlemények, valamint az előfizetések és a hirdetések is a szerkesztőséghez intézendők. Hirdetések mérséke^en megállapított árszabály szerint számíttatnak. Tiz esztendeje elmullott már annak, hogy a fillokszera megkezdte borzasztó pusztításait Szegzárd ősrégi szölleiben. A föld mélyéből kikerülő emlékek igazolják azt, hogy majd ezerhétszáz évvel ezelőtt, már a rómaiak korában is űzték nálunk a szöllőtermelést. Szölleink múltja tehát majdnem kétezer éves s állandóan fő jövedelmi forrása volt az ide telepedett különféle lakosságnak. Szöllő és bor nélkül Szegzárdot elképzelni is alig lehetett; s mégis bekövetkezett az a szomorú idő, midőn szölleink — egy-kettő kivételével — teljesen kipusztultak, s a lakosság tehetetlenül, kétségbe esve nézett a jövőbe, mely egészen vigasztalanul állott előtte. A vármegye kezdte meg legelőször a mentés munkáját; megalkotta a fillokszera vész elleni védekezésről szóló szabályrendeletét ; fillokszera biztosi állást szervezett s a legjobb akarattal igyekezett megakadályozni a borzasztó veszedelem tova terjedését ; az akkor ajánlott módon, a szén- kéneggel való védekezés utján meg is lehetett volna menteni szölleink legnagyobb részét, mint a még máig is fentartott néhány régi szöllő jó példája mutatja: de a tudatlan nép hitetlensége, vétkes közönye, bizalmatlansága és elbizakodottsága ellen nem lehetett védekezni 1 TARC A. Látogatás. * Az egész városban suttognak, beszélnek : «Ma jön meg a fia Bérdy Gergelynének !» Először van itthon mióta kegyelmes, — Leszalad pár percre az ősi tűzhelyhez. Szeietettel várják, talpon egész város, A sok kocsi robog, száz gyerek kiáltoz. Langy, tavaszi szellő lobogókat lenget, Szegény özvegy anyja számít minden percet. Remeg az örömtől, félig szinte lázba, — Uj élet ver, lüktet a vén ősi házba, Rásütő napfénytől mosolyg minden ablak, Még a galambok is vígabban kacagnak. A foltozott tető integet már messze, — — Az uj cserép rajta, mintha száz szem lenne, Elbámul: jön-e már ? — de semmitse láthat, Nagypipáju kémény bodor füstöt áraszt. Sütnek-főznek ott bent, tegnapelőtt óta, Gyorsan jár a sok kéz, ki nem fogy a nóta — Nehezére esik, Isten, ember látja, De tisztesség essék, érte nem sajnálja. * Megjelent az «.tj IdSH múlt heti számában is. A szerk. A minden újítástól irtózó egyszerű szöllősgazdák nem hittek a veszélyben s nem védekeztek ellene; mert hiszen még értelmesebb társaik is fönhéjázó hangon hirdették köztük, hogy a szegzárdi szöllőknek nem lehet kipusztulniok, s nekünk nem árt az urak által kigondolt uj betegség ! Szomorú vége lett ennek a tudatlanságból fakadó könnyelműségnek. Két-három év alatt már silány gabona és kukorica termett a szöllőhegyeken, melyek azelőtt bőven ontották a jól értékesíthető, hírneves szegzárdi bort. Kétségbeesve, tanácstalanul állottak a vagyonilag tönkre sújtott szöllősgazdák ; sokan közülök vándorbotot fogva, itt hagyták fejők fölött elárverezett házukat s kipusztult szöllejöket. Akik itt maradtak, azokra pedig bekövetkezett a hét szűk esztendő 1 Kétszeres munkával, szorgalommal s azelőtt nem tapasztalt nélkülözések közt kellett, megkeresniük mindennapi kenyeröket, sokan pedig nagy nyomorúságban tengődtek, mert munkához is alig jutottak. A jobb módú és intelligens szöllősgazdák aztán lassan-lassan kezdték ujraültetni szölleiket; a vármegye amerikai szöllőtele- pén a szöllőmunkások szakszerű kiképzést nyertek ; az állami felügyelő előadásai, útmutatásai, tanácsai bizalmat, reményt keltettek egyesekben, hogy talán mégis csak lehet újra szöllőt teremteni nálunk is. Egy-egy gazda példája és sikere másokat serkentett a szöllők ujjáalakitására s igy fokról-fokra még a hitetlenekben is bizalom támadt arra, hogy kipusztult szölle- jeik helyén néhány év múlva ismét viruló tőkéket fognak látni. Hozzájárult ehhez az agrárkölcsönök nagyon célszerű és üdvös létesítése s megértük végre azt, hogy sok aggódás, küzdés, szorgalom és anyagi áldozat után az idén már meglehetős termést mutatnak fel a szöllősgazdák beültetett szöllei. A szöllészeti és borászati felügyelő ezidei jelentése szerint a szegzárdi szölló- kön a folyó évben már közel húszezer hektoliter bor termett ! Az ő szakszerű és megbízható becslése szerint az idén körülbelül negyvenezer hektoliterre lehet tenni vármegyénk egész borteimését; ennek tehát fele Szegzárdra esik. Ez az eredmény már örvendetes és a régi jó idők visszatérésére reményt nyújt még a legpesszimisztikusabb ember előtt is. Szegzárd és Tolnamegye szöllősgazdái teljes elismerést érdemlő munkát végeztek a szöllők újjáalakítása terén. Teljesen magok erejére hagyatva, egyedül az itteni szöllészeti és borászati felügyelő önzetlen és jóakaratu tanácsaira és útmutatásaira támaszkodva, önerejükből és nagy anyagi áldozatok árán jutottak oda, hogy az idén már húszezer kataszteri holdon termettek szölleik ! Maga néz utána minden kis dolognak : Kopottas diványon nagyokat porolnak, Simítgat, igazgat a vén tornyos ágyon : Edesden szállja meg majd az édes álom ! — S fogy az idő, de nő gondoskodó gondja : Hol, mi nincs még rendbe? — ezer kétség nyomja, Zsörtölődik, jár, kel, ezt, azt elfeledte : «Így legyen, akarom, hiszen «így» szerette!» I — S minden úgy lett, úgy van ... ni, de nem jön mégse ? Dél... alkonyat... szent ég, tán csak baj nem érte ? Küldene már éppen, — szive büszkén dobban: j Nagy éljenzés hallik, «ott a fiam, ott van 1» j Szalad ki elé az üveges tornácra, j A nagy módját, sorát onnan elcsodálja : | Bársonyos hintóból maga ki sem léphet, | Úgy emelik le a parádés cselédek. S jön már, jön — kopognak ismeretes léptí, — A leveles ajtót inas nyitja néki. . . Betoppan s az anyja két karjába roskad, Örömében úgy sír: «fiam csakhogy itt vagy!» Nézi, hosszan nézi s nem elég, hogy látja, Cirógatja lágyan, forgatja, mustrálja, Eltipeg körülte, akárcsak egy gyermek, Sápadt, ráncos arcán tűzrózsák feselnek. S ott nyugszik, ott pihen hosszasan a karján, És a fia ott áll, hideg, mint a márvány. Elakadt a szava, máskor zengő nyelve, Szemét süti, mintha valamit — restelne 1 Áll. . . áll. . . és zavartan húzza kezét félre, — Máskor ügy ölelte, szorította véle 1 S ontja már a szép szót, ontja már a bókot — — De elfelejtette a : cuppanós csókot! — S szeme meg ne látna ilyet az anyának ? Könyei, mintha még gyorsabban folynának ? De erőt vesz magán, «tessékeli beljebb» Lassűdadon, némán, szomorún úgy mennek ! S szegény a szavakhoz még ott bent is kapkod : «Itt vagy drágám ... itt vagy ... ni, de hol a pakkod ? i Futok, ide hozzák . . . oda lesz betéve . . . Ugy-e, hogy itt maradsz legalább egy hétre?!» S emeli, cepeli a nagy karosszéket, Szokásból megtörli, úgy mond csak «tesséket», — Öreges, gyerekes minden szava, tette, De lágy, édes érzés lakozik megette. Törölgeti szemét... s fia szótlan, néma, Piruló zavarral köhécselget néha, Később neki bátrul, megjön szava szépen : «Ugyan édes anyám, minek fáradt értem?» «Ennyi tenger gondot mért szerzett magának ? Hiszen tudhatta vón, hogy «oda fent» — várnak, A főispán hitt meg — és én oda szálltam, Ne is haragudjék, így van ez szokásban.» «Úgy szöktem el most is . . . ejh-ejh . . . Isten áldja», — «De tán vacsorára?» — anyja még próbálja; «Vagy, ha kimódolnád talán holnap délre ?» — «Ugyan édes anyám, mért legyek — terhére!?
