Tolnavármegye, 1899 (9. évfolyam, 1-53. szám)
1899-08-06 / 32. szám
világot; kinek dalait örökké visszazengik «az időnek bércei, a századok» ; ki Magyarországnak örök büszkesége marad, — áldjuk, mondom, az isteni gondviselést, hogy a nagy költő ezt a mi földünket is érintette s megszentelte lába nyomával. — A költő lelke itt fogott szikrát, melyből lángoló oltár-tűz lön. Ez az oltár-tűz a nagy költő dalaiban s a nemzet szivében örökké élni és égni fog; — gyújt és lelkesít hazáért és szabadságért. Perzsel és éget. — Elperzseli a szolgajármot, s elégeti és olvasztja a rabbilincseket. Dalaiddal rabbilincseket megolvasztó költő, meghaltál, mégis élsz ! Nem a halottra emlékezünk, hanem a halhatatlan, örökkön élő lángszellemtől kérünk hazáért és szabadságért élni-halni tudó lelket ! Lelket, szép, jó és igazért hevüiőf. A te gyönyörű, felséges költeményeid, óh dicsőült, örökké a szép és nemes érzelmek, a honszerelem, jog és szabadság szent igéi maradnak. Az Isten küldött Téged, Petőfi, ama csodás, szent emlékű napokban a szegény magyar nemzetnek 1 Örökké élsz és éltetsz, óh költő ; a te könyved a hazaszeretet bibliája ! Nagy hatása van a költőnek a nemzet életére nézve ; te magad mondád megdicsőült, mi a költő : «Tanuljátok meg, mi a költő, És bánjatok szépen vele. Tanuljátok meg, hogy a költő Az istenség szent levele, Melyet leküld magas kegyében Hozzátok gyarló emberek, A melybe örök igazságit Saját kezével irta meg». Ha csüggedés, kétség lepné meg a magyart a jövőben s az istenség vezető kezében, kinyitjuk könyvedet, e bibliát s te biztalsz: «Félre kislelküek, a kik mostan is még Kételkedni tudtok a jövő felett, Kik nem hiszitek, hogy egy erős istenség Őrzi gondoson a magyar nemzetet. Él az a magyarok Istene, hazánkat Átölelve tartja atyai keze ; Midőn minket annyi ellenséges század Ostromolt vak dühvei: Ő védelmezel» Ha fogyna a szülők iránt tartozó tisztelet és szeretet, kinyitjuk könyvedet, a nemes érzelmek bibliáját s megtanuljuk a tiszteletet, szeretetet a szülők iránt tőled, a ki így szólsz : Sem atyám, sem anyám Nincs többé, nem is lesz, Kiket szoríthatnék Dobogó keblemhez; A kiknek csókolnám még lábok nyomát is, Mert engemet szivök vérén neveltek fel, Mert körülöveztek, mint földet a nap Lángoló sugári, — szent szeretetökkel*. Ha fogyna a kegyelet a temető és a holtak, a szeretet, az erény iránt, felnyitjuk könyvedet, a nemes érzelmek bibliáját, ki szólsz : «Virágot ültettem • Anyám sírhalmára Harmat nem is kell, mert Könyem csorog rája. Még holta után is Kedvét keresem én ; Ezen virágokat Csak azért ültetém. Á, virág s az erény Tudod, mi a virág? ’' J ' Két atyafi gyermek, A földnek jósága; r; Egy -szívben egymással Tudod, mi a jóság? . i r Nem ellenkezhetnek. A lélek virága». Ha az ifjú és lány szive, mint a virág kelyhe, megnyilik az ifjúkor rózsás idejében : mint a pásztorsíp estendenden, édesen csendül meg a szívben és ajkon a te sok szép népdalod s veled együtt sír, zokog és szeret a szív, nemesen, tisztán és híven. Ha lehull a virág, eliramlik az élet s ifjúság rózsája lehervad, költészeted még az őszt is kedves fénybe vonja, mondván : «A küszöbön guggol Sári néni, Guggol s nem áll; nem akar már nőni, Van nyergeivé pápaszemmel orra, Varrogat ... tán szemfedőjét varrja. Sári néni, hejh mikor kendet még Sárikámnak, húgomnak nevezték !» Ha újra korcsosodnék a nemzet virága : az ifjúság, kinyitjuk könyvedet s fülébe dörögjük az ifjúságnak : «Lesz-e gyümölcs a fán, melynek nincs virága ? Avagy virág vagy te, hazám ifjúsága ? Jaj az olyan kertnek; Jaj még annak is, mert megverte az Isten, A hol, mint ti vagytok, magyar ifjak, ilyen Virágok teremnek 1» 6. ____________________________________ Ha netalán jogbitorlók meg akarnák a népet foszlani ősi jogától, felnyitjuk a jog bibliáját, könyvedet s te odakiáltasz a kiváltságosaknak : «Jogot a népnek, az emberiség Nagy, szent nevében, adjatok jogot, S a hon nevében egyszersmind, a mely Eldől, ha nem nyer új védoszlopot. Az alkotmány rózsája a tiétek, Töviseit a nép közé vetétek; Ide a rózsa néhány levelét S vegyétek vissza a tövis felét!» De míg a költő a jogot sürgeti, szivünkre köti a tettben mutatkozó hazaszeretetei és ostorozza a szájhősök hazaíiságát, midőn int: «Nyújtsátok ki tettre a kezet már S áldozatra zsebeiteket, Tápláljátok végre a hazát, ki Oly sokáig tápl dt titeket. Áldozat s tett, az a két tükör, mely A valódi honfiút mutatja, De ti gyáva s önző szívek vagytok, Tettre gyávák s önzők áldozatra.» De minek folytatnám! olvassátok Petőfi verseit 1 Ha jőne kor ismét a «negyvennyolcához hasonló, a te lángdalod rázná fel a magyart : «Talpra magyar!» te buzdítanál a harcban; «Előre!» A harcnak vége.' Békesség olajága fonódik e hazára, mégis lángszellem így szólsz; «Előre!» Előre a hazaszere'etben, előre a munkában, előre a tiszta erkölcsben, előre a művelődésben, előre az istenfélelemben ! Tegyük nagygyá, dicsővé e hazát! Kedvező szél fujdogál ; Arany barátoddal lelkesedve zenged: «Vásznunk dagad, hajónk előre megy!» Lerakva az alap, melyen épül s felépül a boldog, szabad Magyarország. Szent véred, Petőfi, a többi vértanuk vérével együtt megtermékenyité e földet s az egyenlőség és testvériség gyökereiről kihajtott a szabadság fája; koronája az égre tör, hogy isten, ember csodálja. Melyért Széchenyink lelke megszakadt s fosz- lánynyá lön ; melyért a haza bölcse : Deák éj-nap munkálkodott; melyért államférfiaink, költőink, vértanúink éltek-haltak ; melyért Kossuth apánk lángolt, szenvedett e jelszóval: «törik, de nem hajol» ; — melyért a legmagyarabb királyasszony, hamvaiban is áldott, dicsőült Erzsébet királynénk imádkozott; melyért te, Petőfi, daloltál és meghaltál : Az imádott magyar haza él, fejlődik és virul! A nemzet szive a hazaszeretet nemes füzében rég összeforrt alkotmányos, jóságos öreg királyunk szivével. «Fény névére, áldás életére !» Petőfi, te látod ezt a magas égből. Lelátsz a magyar hazára s lelkedet nem bántja már az «Egy gondolat». Oh, lásd meg, megdicsőülésed emlékünnepén az egybegyűlt s emlékednek híven áldozó nemzetei! Hints áldást e hazára; dalold el az égben, mit e földön el nem dalolhattál: dalold el Magyarország boldogságát, Magyarország szabadságát, Magyarország dicsőségét, — s dalodnak vége végnélkül ez legyen: «Nem hal meg a magyar többé, Boldog, szabad lesz örökké!» Uralkodjál felettünk, munkálkodjál közöttünk Petőfi szelleme ! Éljen a magyar haza! Éjen a magyar szabadság ! Petőfi-ünnep Kölesden, 1899. jul. 30-án Délelőt az ág. hitv. ev. templomban Lágler Sándor lelkész szépen átgondolt ünnepi beszédet mon dott. Délután 6 órakor a polgári olvasókör által a nagyvendéglő nagyi érmében rendezett ünnepély következően folyt le : Koritsánszky Dénes, gyógyszerész, olvasóköri elnök az ünnepélyt megnyitván, az intelligens férfi közönség, az itt volt színészek segédlete melleit, a szózatot énekelte. Az ének a'att Lágler Ilonka és Szabó Etelka — a távo létükkel tündökölt többi, intelligens leány-társuk nevében is — megkoszorúzták Petőfi életnagyságu mell képét, melyet ebből az alkalomból T/utry Lajos ur ajándékozott az olvasó körnek. Ezután Kálmán Dezső ev. ref. lelkész, az ismert pompás tol'u iró mondott nagyhatású emlékbeszédet. A beszéd után, melyet a szépszámú közönség, lelkes éljenzéssel fogadott, ifj. Lágler Sándor az “Egy gondolat bánt engemet . . .», — Darvay Miklós pedig a «Talpra magyar» költeményeket szavalták el; — mindkét igazi lelkesedéssel előadóit szavalást osztatlan tetszés és taps követte. Az üonepé'y a hymTOLNA VÁRMEGYE. nus eléneklésével ért véget. Említésre méltó még, hogy este az itt volt, de most már Simontornyára távozott színészek, a szinelőadás után, jól sikerült allegoricus néma képletet csináltak, görögtüz-fény világítás mellett, a nagy költő haláláról. Petőfi emlékezete. Irta s felolvasta a kölesdi Petőfi ünnepélyen 1899. évi jultus hó 30-án KÁLMÁN DEZSŐ. A szabadságnak és a szerelemnek lantosáról emlékezünk meg e mai napon. Arról a tünemény- szerü alakról, a kinél a szabadságot, a hazát jobban nem szerette senki; arról, akinek életadó elemei voltak a szabadság és a szerelem. »Szabadság szerelem, E kettő kell nekem.» , Minden sora amit irt saját különleges énjének őszinte megnyilatkozása volt! Amit érzett, amit gondolt, amit irt, mindazok tettekben is nyilvánultak. Karddal kezében esett el a nemzeti nagy küzdelemben beteljesítve saját magán, saját profetiáját: »Ott essem el én, a harc mezején, Ott folyjon az ifjúi vér kj szivemből.» A szerelmet pedig nálánál szebben nem énekelte meg senki : »Örök rejtélyü érzés, szerelem.» * * * »Oh szerelem te végtelen Óceán, Melynek határait nem látta senki!» * * * »A szerelem mindent pótol, A szerelmet nem pótolja semmi!» Csuda-e hát, ha Hugó Viktor a francia s világ irodalom halhatatlanja — Petőfit olvasva igy szólt: »Mi kontárok vagyunk Petőfihez !» Petőfi Sándor az első magyar költő, a ki a magyar nép érzelem világába egészen behatolt, azt felfogta, megértette, s azt a maga egyszerűségében közkincscsé tette. — Midőn azt mondom, hogy Petőfi az első specifikus magyar népköltő, ezzel nem azt akarom jelezni, hogy Petőfi csak annak az osztálynak érzelem világát juttatta kifejezésre, csak annak az egy osztálynak dalolt, amelyet nagyon tévesen nevezünk népnek \ — hanem azt akarom hangsúlyozni, hogy Petőfi az egész magyar nemzetnek dalolt; mert jel felfog a a dolgot, — a nemzet egész összessége az igazi nép. — Ennek a népnek dalolt a költő, — s épen ezért vissz- hangzotta dalait a csillagos éjeken, pásztortűz mellett a furulya és a úlinkó, — mint a nemesi udvar házakban a középosztály egyszerű tűzhelyeinél, a nehéz munkában dolgozó iparos műhelyében, és a pazzr fényű palotákban az általa lángra gyújtott igazi lelkesedés. Hatalmasan fes éti Petőfivel saját jellemét, működését Rudnyánszky Gyula legújabb «Petőfi« cimü darabjában : , ......... Az álom Valóra vált a romlatlan magyar nép A pusztán a mezon verseimet Dalolja. A barátság pohara Bordalaimnak ütemére csendül. Szerelmes lányka költeményeim Virágaira hullat harmatot. S szuronyt szegezve a hó's katona Csatadalaimmal rohan a halálba.» Azt hiszem nem tévedek, ha azt mondom, hogy éppen ez az oka annak, hogy Petőfi Sándor az első magyar költő a ki világhírre emelkedett. A magyar nemzet eme büszkesége született 1823-ban Kis-Kőrösön. Még születési órája is feltűnő. Január első napjának első órájában ajándékozta meg a gondviselés a magyar nemzetet eme láng elkü költővé'. Apja jómódú mészáros mester vol’, aki nem kiméit semmi költséget fiától; de midőn elszegényedett, Sándorra is megnehezültek az idők, úgy, hogy alig tudott elmenni a selmeczi iskolába. Se mec/.i diákságát megelőzőleg Sár-Szt.- Lőrinczen tanult, a hol úgy a régi gimnázium, mint deákkori lakása falán emléktáblát alkotott nevének a kegyelet. Könnyű szívvel viselte Selmeczen a nem szokott szegénységet, verselgetett, rossz bizonyítványt kapott s a sorscsapások mialt elkeseredett atyja levette róla kezét. Zordon februári időben gyalog ment Pestre, ahol a nemzeti színházhoz szegődött. Majd beállt katonának a Goldner-féle gyalogezredbe, ahol versekkel irta tele a fakö pönyeget. i Zöldhaj tókás, sárga pity kés közlegény,» 1899. augusztus 6.
