Tolnavármegye, 1898 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1898-01-23 / 4. szám
4. szám Vili. évfolyam. Szegzárd, 1898. január 23. TOLNAVÁRMEGYE POLITIKAI ÉS VEGYES TARTALMÚ HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Szegzárdon, Budai-utca 1066. sz. Felelős szerkesztő és laptulajdonos : Segédszerkesztő : Dr. LEOPOLD HOHÍJÉL. SZÉKELY FERENC. Előfizetési ár: Egész évre . . 6 írt — tr. Fél évre . . . 3 » — > Negyed évre . . 1 » 50 » Egy szám ára . . . 12 > Előfizetéseket és hirdetéseket a kiadóhivatalon kiről elfogad Krammer Vilmos könyvkereskedése SzegzÁrdon. Kéziratok vissza nem adatnak. A lap szellemi részét illető közlemények, valamint az előfizetések és a hirdetések is a szerkesztőséghez intézendők. Hirdetések mérsékel'en megállapított árszabály szerint számíttatnak. ínség. A legkedvezőtlenebb gazdasági hírekre való előkésziiltségünk dacára igazán megdöbbentően hatott az országra az a hir, hogy Zórontálmegyében általános ínség ütött ki. Tudta mindenki jól, hogy a múlt év rossz termése súlyos helyzetet teremtett az országnak úgyszólván minden részében; de hogy ez a súlyos helyzet éppen ott fog leg- elébb válságossá fejlődni, a hol mindeddig aránylag legkedvezőbbek voltak a viszonyok, ez meglepően, végtelenül lesújtóan hat. S ha most csak négy hónappal a termés betakarítása után s hat hónappal az uj termés előtt ilyen helyzet mutatkozik az ország legdusabb részében, vájjon mi lesz az előttünk álló hónapok során és kiváltkép mi lesz azokban az országrészekben, a hol a természet mindenkor mostohábban mérte adományait. Olyan kérdés ez, mely fölülemelkedik minden egyéb gazdasági kérdéseken s a maga széles jelentőségével, óriási terjedelmével és rendkívüli sürgősségével feltétlenül előtérbe nyomul. A magyar állam gazdasági létét fentartó tényezőkre az a feladat hárul, hogy valamelyes módon elejét vegyék minden veszedelmek legnagyobbikának : az országos nyomorúságnak. Mert méltán lehet a fenyegető veszedelmet annak nevezni. Nem is szólva arról, hogy a két évtized óta példátlan rossz termés egyszerűen beszüntette minden jövedelmi forrásainkat s azt a csekély erőt, mely a közelmúlt évek súlyos megpróbáltatásai után földmivelésünkben még megmaradt, teljesen kiölte, most az a rettentő perspektíva áll előttünk, hogy legalább is egy félesztendeig, tudniillik az uj termésig, általános, a lakosság minden rétegét érintő, s igy az ország népének összeségét sújtó Ínség fog bekövetkezni. Az ilyen helyzet felette alkalmas arra, hogy rövid idő alatt elölje a hosszú évekre terjedt munkával előkészített fejlődésnek életerejét, a minthogy máris tapasztaljuk, hogy az általános elszegényedés a fogyasztó képesség csökkenése révén a hanyatlás jelenségeit idézte föl az ipar, a forgalom és a kereskedelem különböző ágainál egyaránt. Nem kell soká bizonyítgatnunk és részletesen okadatolnunk, hogy milyen sürgős feladat azoknak a tényezőknek munkába ál- litása, a melyek a fenyegető súlyos veszedelem elhárítására, azaz enyhítésére alkalmasak és hasznosak lehetnek. Mint minden hasonló természetű akcióban, úgy a jelenlegi esetben is, a közjóiét két főőrénck, az államnak és a társadalomnak egyaránt közre kell működniök. Azok a szomorú esetek, a melyek hasonló viszonyok között — bár sokkal korlátoltabb mértékben — igénybe vették segítő erejét, tapasztalatot szolgáltathattak abban az irányban, hogy a magyar társadalom hasonló körülmények között tudja és tényleg teljesiti is kötelességét. Bárha társadalmunk és kereseti osztályaink minden rétege részese egyszersmind a gazdasági bajoknak, mégis nem mentheti föl magát az alól, hogy azokon a pontokon, a hol a gazdasági baj a szó szoros értelmében vett nyomorra fokozódott, közvetlen segítőként föl ne lépjen. Ha tehát a társadalom lép fel segítségével és rendelkezésre bocsátja a maga erejéhez * képest azt, a mit nélkülözhet, akkor csak gyorsítja a baj Iebonyolódását s jelentékenyen könnyebbé teszi az államnak is közremunkálását. Az állam az, a melyre közvetlenül és teljes felelősség mellett hárul a tulajdonké- peni megoldás feladata. Ez a feladat két irányban való tevékenység megindítását követeli Az egyik az, hogy az állam részben vagy egészben lemond azokról a szolgáltatásokról, melyeket polgárai rendszerint teljesíteni tartoznak. Régi adótartozások törlése, az uj előírások redukálása és a szükséghez képest az adóbehajtásnak általános felfüggesztése kell, hogy bekövetkezzék a nyomor- sújtotta vidéken. Az ilyen könnyítés, ha nem is nagy összeget vesz le a bajba jutott polgár vállairól, mégis jelentékenyen könnyítik terheit, mely olyan készpénzkiadást szüntet meg, a melyért kézzel fogható s úgy lehetne mondani: kenyérrel mérhető ellenszolgáltatást nem kap. Már pedig a nyomorban | kenyér a mérték. S ne feledjük azt sem, hogy az ilyen természetű segítség a legáltalánosabb és legigazságosabb eloszlása, a TÁRCA. —+S8+— Három golyóirta: Hevessi Jenő. Nagy mozgás támadt a közönség tömött sorain. Bevezették a darócruhába bujtatott vádlottat, aki egy hirtelen felhevült pillanatában meggyilkolta a feleségét és két kis gyermekét. A közönség, mely nem mérlegeli a tett rugóit, benne csak a vérszomjas szörnyeteget látta, ki evvel a tettével megérett az akasztófára. — Huh, milyen gyilkos a tekintete! mondja félénken egy gyermek-asszony. — Nem szeretnék vele egy elhagyatott helyen találkozni! — toldja meg a szót egy másik. A gyilkos pedig, akiről szó volt, lesütött szemekkel foglalt helyet a két fegyveres őr között és a világért fel nem pillantott volna. Mintha attól félne, hogy elsülyedne a szigorú tekintetektől. Csupán akkor kapja fel idegesen a fejét, midőn bevonul a bíróság és halálos csendben, melyben még a légy zümmögését is tisztán ki lehet venni, a bozontos szemöldökű törvényszéki elnök szigorú hangon kezdi meg a vallatást: — Nagy az ön bűne, Mihók Tamás. Arra vetemedett, amit a másvilágon is szigorúbban sújt az igazságos Teremtő. Megölte szépséges hitvesét, gügyögő kis gyermekeit . . . A darócruhába bujt ember torkát mintha valaki fojtogatta volna, midőn reszkető tagokkal felállott és csöndes hangon ismételgette az utolsó szavakat : — Megöltem . . . megöltem. Én édes véreimet . . . — Mit tud a védelmére felhozni? — Védelmemre? Semmit jó uram! Hanem e helyett elmondom az én szomorú történetemet úgy, amint vissza tudok emlékezni arra a szörnyű éjszakára. Talán talál benne a tekintetes biró ur is olyan körülményeket, ami az én mentségemre szolgálhatna. — Csak őszintén beszéljen, fiam. A töredelmes vallomással könnyíthet a lelkiismeretén és a törvényszék is enyhébben fogja elbírálni az ön nagy bűnét. — Hát igen. Bevallók mindent. Ne nyomja ezentúl még a hazugság bűne is az én háborgó lelkiismeretem. Hiszen elég büntetés az nekem, hogy szüntelen előttem látom őket, amint irgalomért esdekelnek hozzám. . . . Hol is kezdjem a borzalmas mesét? Hát igen. Szombat este volt A vendéglőben ittam annak az örömére, hogy főnöküm fölemelte néhány forinttal a fizetésemet. Magamfajta szegény embernek nem is lehet ennél nagyobb öröme. Elmeséltem a többieknek is, akik az asztal körül üldögéltek Bár I ne tettem volna. Azt hittem, jó barátaim között ülök, akik részt vesznek az én örömömben. Pedig dehogy 1 Alig végeztem el a beszédemet, már is ingerkedni kezdtek velem. A Vörös Miska kezdte: — No ennek legjobban a feleséged fog örülni. — Hát persze. A jó feleség mindig részt vesz a férje örömében. — De nem ám azért, hogy több jut a konyhára ! — Nem-e? kérdeztem megütődve. — Nem bizony, Tamás. Hanem azért, hogy jobban tud majd cifrálkodni az a páva. — Az én feleségem, te?! Az én Julisom? — Az hát. — Ne bomolj Miska, mert megharagszom. Férjes asszonynak nem kell már senkinek sem tetszenie. Elég, ha én meg vagyok vele elégedve. Értetted, öcsém ? — Meg a Czukor Tóni, — toldta meg a szót Zagyva Andris. — Micsoda ? Hogy az én feleségemmel ? — Persze. Hát nem tudod, hogy folyton ott ólálkodik, mikor te hivatalban vagy ? — Czudarság! — kiáltottam magamon kívül. Hitvány gazember, ezt megkeserülöd. Evvel felkaptam a boros kancsót és úgy a fejéhez lódítottam, hogy apró darabokra törve hullott le a földre. Andris megtörölte véres homlokát és kihívóan dörögte felém:
