Tolnavármegye, 1898 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1898-06-05 / 23. szám
3 1898. junius 5. TOLNAVÁRMEGYE. Elmondhatjuk a mai örömünnepen azokat a szavakat, a melyek a költő szülőházát jelző emléktáblára vannak vésve és a melyek híven tolmácsolják a mi lelkesedésünket és kegyeletes ünnepi éizésünket: Hallja egész ország, örömében reszket a fészek, Mert dala honszeretet, mert dala hő szerelem ! GARAY JÁNOSHOZ. Lenne-e költő — nagy, vagy igénytelen — Ki ne fűzne ma be egy levélkét A koszorüba, melylyel hálatelten Egy nemzet nyújt Neked elismerést P Egy nemzet, melynek dicsőült költő ! Nagyságát, hírét, büszkén hirdetőd, Es fenyes múltja örök oszlopára Szent kegyelettel hinted a babért. Köszöntlek én is hát szerény szavammal, Én, a költészet névtelenje csak Feléd jövök a rég pthentett lanttal, Hogy húrjai még egyszer szóljanak. A hála koszorújában óh legyen Kis levelemnek is parányi hely, Hisz te voltai az, ki dalra ihletett Lantod magasztos költeményivel. Hazánk történetéért lelkesedni, Csodálni múltja nagy alakjait, S a jövendőre uj reményt meritnl, Erre oktattak engem müveid. A szellem, mely belőlük kisugárzott Heg múlt Időkből nyerte ihletét, Hogy emlékeztesd véle a magyart ra : Mivé kell tenni újra nemzetét. Nemes szivednek minden dobbanását Hazád igaz szerelme lükteté, S a hit melegével verseid szavát Ez volt, mi lelkes szózattá tévé, Szózattá, mely int, buzdit és parancsol : Szeretni híven mindig a hazát, A földet, melynek dicső elődeink Vérükkel áztaták minden porát. E szó at gyüjte ma is minket össze, Hogy ünnepeljük itt emlekedet, Hogy megfogadjuk ércszobrod előtte: Követni buzgón szent intésidet. S a mig mi mostan bámuló szemekkel A múltba nézünk müveid nyomán, Te a jövőbe vetve pillantásod, Áldásként mondod: nagy lesz még hazám! 1898. junius 5. BOLGÁR KÁLMÁN. GARAY emlékezete. Az óriások, kik hajdanában tel tudtak egy kézzel emelni egy országot s leverni másikkal egy másik országot, a mesevilág hagyományos ködében élnek már csak. Nagyon nagy emberek, kik szavukkal milliókat ébresztettek fel és milliókat né- mitottak el: ezek is elpihentek már régen. Hagytak örökségül neveket, melyeket rettegő kegyelettel emlegetünk s hagytak örökségül kötelességeket, melyek talán nekik is nehezek voltak. Most már békés korszakot élünk. Mely csendes és nyugodt, de melyben azért vagyon élet, mint első pillantásra az Óceán véghetetlen tükörénél : noha fölszine alatt külömböző áramlatok kanyarognak. Mindig messzebb esünk a nagy időktől, hol a holtakat is föltámasztó eszmék terhelték meg a levegőt. Kezd ködbe hanyatlani amaz idők világa és perspektívája, melyben ha kidőltek a nagyok, esésük akkora volt csakugyan, hogy elért az ország egyik szélétől a má ikig. Mi munkát kereső nép s jámbor napszámosok vagyunk már csak. Kenyérszerző ekevassal cseréltük töl az életölő kardvasat, az emberirtó harcukat történeti szórakozásból olvassuk, mikor azt hisszük, hogy azok helyett az eszmék harcát harcoljuk. De tán a feledékeny- ség ideje is ez? Egy kőbe faragott szoborképpel, egy vászonra rajzolt arcvonással megelégedünk, ha nagyjaink igy élnek, de lelkűnkből bizony kezd kimosódni ama nagyoknak képe, kikre gyakorta kellene visszatekinteni, lelkesedni és erőt meriteni; azon nagyoké, kik a hirkereső pályán törtek utat. Ha már nevüket elejtette a vágyó remény, hát vegye át a fájó emlékezet! Garayról beszélünk ma mindnyájan, a halhatatlanok azon egyikéről, kik holtuk után tovább élnek, kik maguk nem egyebek a pornál, mégis lelket öntenek nemzetükbe. Garayröl emlékezünk mindnyájan, ki a miénk volt, ki hatalmas tehetségének kifejlesztésére megkívánt első kiképeztetését itt nyerte, ki ahhoz, hogy nemzetének daloljon, itt nyerte a dadogásra szükséges hangot; ki a tudományok abc-jét itt hallgatja vala, hogy majd hon- íiainak válogatás nélkül inenydórögje fülébe a lit- terátori igazságokat. Garay János 1812. október hó 10-én született Szegzárdon. Atyja : Garay János régi nemesi család ivadéka volt, anyja: Valter Zsuzsánna, Szegzárd község akkori főbirájának leánya. A költő tizenkét testvér egyike volt, a kik közül azonban csak hat nevekedett fel, a többi gyermek elhalt. A miveit lelkű apa és a szerető gondos anya gyermekeiket kitűnő magyaros nevelésben részesítették. Garay Jánosban már ifjan mutatkozott a költői tehetség. Szeretettel olvasta a régi idők emlékeit, bámulva hallgatta az öregek meséit, amelyek visszavarázsolták fogékony lelkében a múlt idők letűnt nagyságát és különös kedvvel gyűjtögette már gyermek korában a nemzeti dicsőséget hirdető dalokat. Iskoláit szülőinek gondos vezetése alatt kezdette meg. Az iskolában csöndes, békeszerető és szorgalmas gyermek hírében állott, a kit sohasem korholtak, hanem mindenütt mintaképül állítottak fel. Anyja, a ki midőn a család teljesen elszegényedett, maga is tanítónő lett, gyermeke nevelésére kiváló súlyt helyezett és Garay egész költészetén félreismerhetetlen az a hatás, a mit reá fenkölt szellemű anyja gyakorolt. Gimnáziumi tanulmányait Baján és Pécsett végezte. Komolyságát mindvégig megtartotta és mindvégig az első tanulók között foglalt helyet, bár az élet gondjaival kellett küzdenie a serdülő gyermeknek, ki maga is kisebbek tanításával foglalkozott. — Különös szeretettel vonzódott a klasszikusokhoz. Késő éjszakákat töltött az Aeneis és Horatius ódái mellett. De a költészet iránti vágy akkor kezdett benne fölébredni, a mikor megjelent a Zalán futása. Szeretettel olvasta Vörösmartynak ezt a hatalmas alkotását, a melyben a jelen sivárságát a dicsőségteli múlttal hasonlította egybe, a szunnyadó nemzeti lelket azzal akarta felrázni álmából, hogy a régi idők nagyszerű eseményeit tárta eléje. — Ez időtől fogva még több időt szentelt a költészetnek és maga is kísérletezett. Mint hatodik osztályos gimnazistának, jelent meg az első alkotása, az Emlékáldozat. Majd a felsőbb iskolák hallgatása céljából 1829-ben Pestre ment, hol bölcsészetet tanult és különös szeretettel hallgatta a nagy tudományu, de tulságba menő Horváth István előadását. — Itt irta meg Zalán futásának hatása alatt 1833-ban Csatár cimü hőskölteményi rajzolatát 9 képben. A Csatár, bár conceptióját és tárgyát illetőleg — nem sikerült alkotás, de megjelenésének idejében csodálatos erővel hatott és nyilván ennek volt az eredménye, hogy Garay véglegesen az irói pályán maradt. Kezdetben a Regélő és Honművész cimü lapokban dolgozott, itt jelentek meg versei, novellái, úti rajzai, elmefuttatásai. Első szerelmének tárgya Pap Mártha, egy pesti kereskedőnek leánya volt, a kit 1836-ban el is vett, de neje már fél év múlva megszűnt élni. — Neje halálán való bánatában a munka volt a vigasza. A tudománytár számára fordított idegenből. Különösen eszthetikai és kritikai cikkeke s emellett lefordított egy sereg német és francia novellát is. Majd különösen a színi ügyekkel foglalkozik, Dramaturgiai füzér cimü cikksorozatban a színészet újabb és régi irányairól, szinügyi általános elvekről ir és végleg a drámairók akkor még nagyon is gyér soraiba lép. Az akkori drámairodalomban az uj francia romanticus irány volt az uralkodó és nálunk nem csekély része volt Garaynak abban, hogy ez a zsáner honosuk meg az érzelgős és üres Kotzebue-féle irány helyett. A költő amellett, hogy franciából fordított, eredeti kísérlettel is előállott, megírta C s á b cimü drámáját, amelyet J ó s i g e cira alatt a budai színészek elő is adtak, majd ugyanezen darabját — mivel több lényeges hibájára figyelmeztették — Árbócz cime alatt újra átdolgozta. 1836-ban megalkotja a Hajnal almanachot. Ebben jelenik meg Országh Ilonája, majd az Utolsó magyar khán, mely akadémiai dicséretet nyer. — De emellett miveli a költészet egyéb ágait és a zsurnalisztikát is. Átlép a Jelenkor és Rajzolatok szerkesztőségéhez és bámulatos szorgalommal dolgozik. Neje halála fölötti keserve még egyre fogva tartja lelkét. Nem talál vigasztalást sem a költészetben, sem a természet szemléletében, sem pedig testvérjei körében. Szeretni vágyó lelke csak akkor enyhül meg, mikor megismerkedik Babocsayval, gróf Károlyi egyik uradalmi főtisztjével és ennek bájos Mária leányával. Lantjának szomorú hangját újra a vidámság hangja váltja fel, midőn Máriáról énekel és úgy érzi, hogy még egyszer átéli a boldogság napjait. Máriát el is veszi 1837. november 29-én és fiatal nejét Pozsonyba vitte, ahol a Hírnök cimü politikai lapnak lett a munkatársa. Majd másfél év múlva visszatér a fővárosba, ahol a Jelenkor-ban, Árvizkönyv-ben, Szi>niitdr-b<u\, Emlény-ben és a Kliegl könyvben jelennek meg alkotásai. 1839-ben az akadémia levelező tagjává választotta. Ekkor írja meg Bátory Erzsébet cimü öt felvonásos történeti drámáját és a Borbála királynét. 1842-ben a Regélő Pesti Divatlap-nak lesz önálló szerkesztője, a hol a tárca, zene, színészet, irodalom, divat rovatokat teljesen maga vezeti. Ugyanezen évben a már híressé vált irót a Kisfaludy társaság rendes tagjának választja meg, a hol székfoglalóját lyrai költészetünk késő kifejtésének okairól cim alatt tartja meg. Bámulatos szorgalmát betegsége törte meg. Köszvényről és aranyeres bajáról panaszkodik, de fájdalmát enyhítette családja iránti meleg ragaszkodása. 1844-ben az akadémia 100 aranynyal jutalmazza meg Verseit, majd 1845-ben az Életképekben a Hírlapi Méh rovat vezetését vette át. Szülőivel, testvérjeivel az érintkezést mindvégig szeretettel tartja fennt és ha csak teheti, lerándul Szeg- zárdra. így 1846-ban itt Írja meg leghíresebb alkotását, az Obsitost. Ugyanez év őszén az egyetemi könyvtárnál segéd lesz. Emellett szorgalmasan foglalatoskodik a költészettel és Erangepán Kristófné- jával, majd Bosnyák Zsófiával pályadijat nyer a Kisfaludy társaságnál. Benső baráti viszonyt köt Vörösmartyval és ez a folytonos érintkezés Garay nyelvezetén érezteti különös hatását. A drámai költészettől áttér az époszirodalom már-már letarolt mezejére, ezenkívül balladákat ir. Az 1848-as idők nagy küzdelmeit betegen élte át. 1848-ban egyetemi tanár lesz és a «gymnáziumok iránti csődbiztosság» tagja és előbbi minőségében hozzáfog a magyar irodalom története cimü munkájához, de nem fejezi be. A politikai zivatarok lecsendesedésével régi betegsége újra gyötri és családja nagy nyomorral küzd. Majd állapota kissé javulván, befejezi Szent László cimü elbeszélő költeményét, egyik legsikerültebb művét. De egészsége már többé nem állott helyre. 1851-ben régi baja megújul és ágyhoz láncolja. Gondos hitvese folyton szeretettel ápolta, de szervezete nem bírta ki szenvedéseit és 1853. november 5-én meghalt. Holttetemeit az egyetemi könyvtár udvaráról szállították ki a kerepesi-uti temetőbe. Az akadémiában Tóth Lőrinc búcsúztatta el. Elhagyatottan, nyomorban maradt családjának nemzeti gyűjtésből mintegy 10 000 forintot szereztek, mig az ő halhatatlan emlékét a ma leleplezett szobra őrzi meg, a mely Tolna vármegye hazafias társadalmának mozgalmából és anyagi támogatásból készült el. A Garay emléktábláról. Garay János szülőházát 1881. szeptember 4-én tudvalevőleg emléktáblával jelölték meg Szegzárdon. Ott áll a költő szülőháza most is a szoborral szemben, az ő tiszteletére elnevezett Garay-téren, az emléktáblával együtt, melyre a Szász Károly által irt következő emléksorok vannak reá vésve : »Itt született Garay, fészkéből itt kele szárnyra, Könnyű pacsirta gyanánt égbe röpítni dalát, Hallja egész ország, s örömében reszket a fészek, Mert dala honszeretet, mert dala hő szerelem.«
