Tolnavármegye, 1898 (8. évfolyam, 1-52. szám)

1898-01-09 / 2. szám

s gyökereivel sem vehet fel elegendőt a szükséges talajsavakból.

A kutató tudomány amaz állítására támaszkodva, mely szerint a gombáknál és az úgynevezett élósdieknél a táplálkozás általában és teljesen elütő módon történik a klorofil tartalmú növények táplálkozásától, a mennyiben azok nem lévén képesek szénsavat fölvenni és helyette élenyt kiválasztani, ez okból a klorofil tartalma növények által már előkészített szerves anyagokra szorulnak és igy vagy bomlásnak induló szerves anyagokon vagy pedig élő lényeken tengődhetnek csak, — akkor hasonlóképp el kell fogadnunk természetes igazságként azt a körülményt is, hogy a szöllőélősdiek által terjeszkedő rajokban megtámadott szöllötőnek elet- képessége bármi okozta behatások miatt már eleve legyengült volt, belső szervezete s vele életereje pedig a bomlás folyamata előtt állott.

Olyan élethosszitó miveléshez kellene tehát folyamodnunk, a mely által az erőket befelé központosíthatjuk és ezzel úgy a tőt, mint gyökereit az ellenállásra szivósabbá és olybá izmosithassuk, hogy a támadó élős- diek ereje rajtuk már a kezdetkor is csak múlandó alakban jelentkezhessen.

Hagyjuk meg tőkéinknek faállományát természetszerű képződésében, melylyel visz- szanyeri szilárdságát, valamint eredeti állandóságát. Tenyészszen az lugasokon vagy legalább emelkedjék jól fel a magasba, esetleg valamivel kevesebb gyümölcsöt nyerünk róla, de erre aztán minden évben számíthatunk.

Elégedjünk meg a kevesebb bizonyossal annak tudatában, hogy a lassúbb növekedés által gyökereiben megerősödött és megizmosult törzs talajalatti ellenségét szívós ellenállhatása folytán nemcsak meg nem sínyli, sőt ezen természetes utón gyarapodott erejével azok uj életképzési folyamatára gyengitőleg hat, a mennyiben a faállományra jutott gyökérrostok erősebb vagy szilárdabb tömörsége az élösdieknek eddig a nedvek vizenyőssé gében nyújtott finom táplálékot elvonja, hozzáférhetetlenné teszi s ezzel azok életképességét nemcsak bénítja, de bizton meg is

2.______________________________________

szünteti. Másfelől az éghajlati változó időjárások romboló befolyásait is könnyebben lehá- ritja magáról az olyan faállományra eresztett vagy fejlesztett szóllótó, a mely fölszabadult az életerejét gyorsan emésztő s belszerve- zetére kimeritóleg ható haszonlesés szülte emberi műveletektől (helyesebben: a természet törvényeit megjavítani szándékolt bal- hitü fogásoktól) és az által, hogy befelé tömörülő ereje meggyarapodott, egyúttal természetes utón megakadályoztuk a korai virágzást vagy legalább is késleltetjük azt, és vele a termőerő ama fölhasználását, mely a növényeknél a belső élet apasztásának legnagyobb foka; igy aztán a természetet csalhatatlan törvényeiben meg nem bolygatva, életük hosszabbá tételét kétszeresen előmozdítjuk — részben az által, mert a visszahatásra kényszerítve vannak, másrészt pedig föntartó tényezőkul szolgálnak.

Egyben szivósabbá fejlődnek vagy edződnek ama körülmény következtében is, hogy a mindenkor hasznosnak vélt s fölerőszakolt mesterséges táplálékszükséglet (trágya) változó anyagának kényszerétől föloldatván — egyforma, mérsékelt k'özépálla- potban megmaradhatnak s a belterjes életnek ilyetén való megnövekedésében úgy az életanyag ujraképzése, mint a termőképesség gazdagabb forrásra talál. Hisz a gyökér- tetvek kiirtását célzó dús trágyázással való kísérletezés annyira gyorsítja a szőlő erejének elhasználását, hogy az első két évben észlelhető némi föntartó mozzanatok után a harmadik évben azokra teljes rombolás következik be.

Akadnak talán kétkedők, a kik a lugasrendszerrel való termelést költségesebbnek találják, de ennek föltételezése nyomban megváltozik, ha számításba veszszük a mostani növeléssel járó okszerű megmunkálás költségeit, a szénkénegezés és perme- teztetési kiadásokat — ide nem értve még az utóbbi művelet anyagból a közegészségre hárulható veszedelmes következmények önkénytelen adóját.

Haefller István.*

• A cikk írója külön főikért bennünket e cikknek közlésére, mely egyidejűleg a > Budapesti Hirlapc-ban is megjelent.

A szerk.

TOLNA VÁRMEGYE.

A pécsi püspök fölszerelése.

Helyei Sámuel pécsi püspök fölszentelése vasárnap délelőtt ment végbe a budavári primási palota házi kápolnájában, a fölszentelési aktusra pápai bréve adott engedélyt, mivel á pécsi egyházmegye viszonyaira való tekintettel az egyház feje nem akarta tovább is az elárvult egyházmegyét fő nélkül hagyni. Miután pedig pápai konzisztorium csakis e hó vége felé lesz, azért az ünnepélyt con- sistoriális praeconisatio mellőzésével — mert ez esetben a felszentelés csak február második felében következhetett volna be — XIII. Leo pápa a rövid utón történő consecratioba beleegyezett.

A fölszentelés ünnepi aktusát Vaszary Kolos bibornok-hercegprimás végezte teljes bibornoki or- nátusban, nagy díszes segédlettel. A kápolnát erre az alkalomra fényesen feldiszitették. A prímás fogadótermében már reggel V28 órakor megjelent Császka György kalocsai érsék és Boltizár József íolszentelt püspök, kik a prímásnak a fölszentelés aktusánál segédkeztek. A két főpapon kivül ott volt Helyei Sámuel, a fölszentelendő püspök, az esztergomi és pécsi káptalanok kiküldöttei, a primási jószágigazgató és főkormányzó, úgyszintén az udvari papság.

A püspökszentelés ceremóniái reggel 8 órakor kezdődtek meg a kápolnában, a hová a con- secratiot végző püspökök és a segédkező papság az »Ecc sacerdos magnus« hangjai mellett vonultak be. Az asszisztáló papokon kivül a szentélyben foglaltak helyet Roszival István és Maszlaghy Ferenc apátkanonokok az esztergomi, továbbá Seif ritz és Walter kanonokok a pécsi káptalan részéről.

Helyei egykori tanítványai közül Drechsler József jött el, a bécsi Pazmaneum spirituálisa, ki ugyanott a felszentelt püspök közvetlen utódja lett. Ott voltak továbbá: Hanny Béla, a primás jószág- igazgatója, Lóskay Jeromos, a primási javak főkormányzója, Lenk Sándor, a pécsi püspök megbízottja és lóthfalussy Béla erzsébetvárosi plébános. Az ünnepi szent misét Vaszary Kolos bibornok hercegprímás pontifikálta. A bibornok főpapnak, mint felszentelt püspökök, Császka György kalocsai érsek és Boltizár József címzetes püspök esztergomi érseki helytartó segédkeztek. Az asszisztállók tisztjét Walter Gyula esztergomi kanonok primási irodaigazgató, dr. Kohl Medárd, gróf Széchenyi Miklós, dr. Kiinda Teofil titkárok, báró Gudenus Artur szentszéki jegyző, Andor György primási ceremo- niárus és Eitner Elemér főszékesegyházi sekrestye igazgató töltötték be.

Az introitus előtt a kalocsai érsek intézte a már egyházi insigniákat viselő hercegprimáshoz azt

1898. január 9.

— A tanár, — mondta, és felém nézett.

Mama, a ki nem igen vett részt soha a mi

társalgásunkban és nem törődött apró, leányos dolgainkkal, sóhajtva mormogta:

— Kicsoda, szivem?

(Mama mindig sóhajtozott. Ez betegségével járt. És én is úgy olvastam egyszer régen, hogy a sóhajok szárnyak, a mikkel kiszáll a szívből a fájdalom.)

Nelli elfordította a lejét és úgy felelt halk hangon:

— Keve tanár. Keve Pál. Mondják: okos ember, a mint látszik, szerény, mert köszönni sem igen mer. Pedig ismerjük ...

— Honnan, szivem? — kérdezte a mama egészen bágyadtan.

— Hogy honnan? — Nelli töprengően nézett el messze.

— Már nem tudom, — szólt aztán és újra olyan révedező, szomorú lön, mint mindig, a mi úgy fájt nekem.

így a tanárról nem beszéltünk többet. Az én vénülő, jégszürke fejemben ott motozott még egy kevéssé e gondolat, hogy jó volna • . . No igen, mi is volna jó ? 1 Például, Például ... Ha a tanár nemcsak az ablakon nézne be, de köszönni is merne, vagy ilyesféle. Az olyan férfiismerősök nem jók, a kik csak az ablakon néznek be- A mamát kellett a karosszékéből az ágyba segitenem, mint ezt napjában többször tevém. A mama úgy vélte, hogy az

én kidolgozott, ráncos kezeim gyöngédebbek, mint a Nelli puha, tejfehér kacsói, a mik pedig, ha megsimogattak olykor-olykor, mily boldog voltam én !

A tanár. Eh, ki gondolt volna rá. Senki. Lédi behozta a lámpát, Nelli imádkozni sietett, készülődtünk lefeküdni. Mama ismét, — mint ő ezt gyakran mondá — boldogtalan éjszakának nézett elébe- Némi szeleket érzett a falon, a plafondon, alul, mindenfelül, és ez szenvedésekkel járt.

Nelli fölkapta kendőjét és kiment. Igen szomorú és rosszkedvű volt. Ilyenkor szeret egyedül lenni künn, állván a tornác kőlépcsőjén, az éjszakába meresztve tekintetét.

Soká nem jött. Nyugtalankodtam miatta. Valami névtelen, rettenetes kínzó az a szorongás, a mi néha belekapaszkodik a lélekbe. Utánamentem. Mama csendesen aludt.

Kiléptem az ajtón. Még mindig esett, de már csak úgy aprón szitálva, mintha nedves köd feküdne meg mindent. A kert fái között csenevész, hideg fuvalom, kerengett, messziről valami mormoló beszéd hallatszott:

— Nelli, Nelli!

Halkan, fojtott hangon kiáltottam ezt. Ah, hisz ilyen fekete éjjelen bátorkodik-e egy leány, ha már vénülő is, hangosan beszélni!

Nem felelt senki. Csak az a suhogó, hidegen neszelő, hullása az esőnek töltött meg mindent.

A tornác vége felé mentem. A kiskapu félig I nyitva volt. Kilestem az utcára. Ott állott Nelli,

mellette Keve Pál tanár és beszélgettek. Meredten néztem őket egy pillanatig. Nelli beburkolódzva kendőjébe, asszonyosan nagynak látszott, nem gyermeknek, de nőnek, a ki éjjeli órákban egy férfi szavát hallgatja. Keve előrehajolva, lágy, susogó hangon beszélt, és a kezét Nellinek nyújtotta, ki a kendője alá vonta azt a hideg esőben.

Remegett a hangom, de csodálatosképen bátornak éreztem magam mégis:

— Jó estét tanár ur, — mondtam, és kiléptem az utcára.

Nelli toppantott a lábával és visszafordult:

— Ah, csak te vagy Mari . . . szólt közönyösen. (Ez fájt véghetetlenül.)

— Jó estét, kisasszony, — mondá a tanár és megemelte a kalapját. — De már megyek. Kezét csókolom, Mari kisasszony. Jó éjszakát — susogta végül, és forró pillantást vetett Nellire.

Elment. A lépései koppantak a kövezeten, lucskos, nedves nesz is hallatszott, és magas alakja csöndesen elveszett a feketeségben.

Jöjj be, Nelli, — mondtam és úgy éreztem, hogy forró könnyek peregnek végig az arcomon. Jöjj be. És elmondasz mindent.

A leány hidegen nézett reám:

— Semmit — szólt hűvösen.

Jó. Én azonban beszélni akarok veled.

III.

Ezen az éjszakán nem igen aludtunk.

A mama szobája mellett volt a mi kis hálóhelyünk. Csak susogva, elfojtottan lehetett szólani,