Tolnavármegye, 1896 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1896-04-05 / 14. szám
2. TOLNA VABBCKrYTl. A fentebbiekből kifolyólag munkámat minden korszakon át következetesen két részre osztottam. Az első rész a leletek alapján festett általános cul- turképet ecseteli; a második részben pedig a lei- helyek alphabetikus sorrendjében az összes megyei leleteket sorolom elő, melyek kézzel fogható bizonyítékait képezik az egyes korszakok művelődési állapotainak. Ezzel megadtam volna a jelen munka genealógiáját, határvonalait és beosztását. Kedves kötelességet teljesítek még, ha e helyen is hálás köszönetét mondok mindazoknak, kik e munka megjelenését lehetővé tettek s ebben támogattak. Ezek : a munkát megrendelő s költségeit fedező Tolnavármegye áldozatkész közönsége; az e czélra kiküldött vármegyei bizottság; gróf Apponyi Sán- dorné és dr. Daróczy Aladár, kik több országos hírnevű művész mellett, nemes ambitióból, remek rajzokkal gazdagították e munkát; a magyar nemzeti muzeum, honnót számos ábra-ducot kaptam ingyenes használatra. Kelt Szegzárdon, 1895. Szent István napján. Wosinsky Mór s k Bevezetés. A történelmi tudománynak eddigi iránya csak a föld hatalmasainak és nagyjainak hőstetteit olvasta le az emlékekről és okiratokból s annyiban aristocraticusnak mondható. A mostani irány mintha csak democraticus elvek szerint haladna, nem a föld kiválasztott nagyjainak és vezéreinek, hanem a nagy tömegnek, a népeknek fejlődését kutatja. Azonban a népek élete is olyan, mint az egyes emberé. Ezt is, azt is emlékei teszik napról-napra gazdagabbá, s nem érdemel dicső jövőt azon nemzet, mely múltjának emlékeit nem becsüli. Ki ne erezne tehát hajlamot a lefolyt évezredek eseményeire visszapillantani s azok szemléletén lelkesülni? Müveit ember mindig kedvelte a történelmet, mert hisz saját életünk is szoros kapcsolatban van a történelmi események egész láncolatával. Ha a világtörténet már általában is érdekel, annál több vonzó erővel bir a történelemnek azon része, melynek utolsó szálai saját egyéniségünkig s szülőhelyünkig nyúlnak. Mily feszült figyelemmel hallgatjuk őszbe borult öreg szüléinknek az egykori harcokat, veszélyeket, fájdalmat s dicsőséget ecsetelő lelkes elbeszéléseit azon régi jó időkből, melyek jól ismert helyi viszonyok között történtek ? ki ne gondolt volna, úgyszólván ösztönszerü elmélkedései között arra, hogy milyen is volt 100—200 esztendővel ezelőtt a társadalmi élet szülőhelyén ? Kik voltak e falu vagy város birtokosai? Mikor kezdték azon helyen a települést, vagy megszállást ? E helyi történetnek szálain kapaszkodva, merengésünk sokszor a legtávolabbi múltba vezet vissza, hol még képzeletünkben is minden elvész a múltnak sürü ködfátyola alatt. Mily jó néven vennők, ha a tudománynak világitó szövétneke egyes elszórt fénysugarával csak annyira is eloszlatná e ködfellege- ket, hogy a legtávolabbi látási körünkben, ha nem is tisztán, legalább fővonásaiban, körvonalaiban úgy vennők ki a múltak emlékeit, mint midőn a holdnak szende és halvány világa végig ömlik a nyugalomba merült tájakon, melyek részleteit sejtjük inkább, mint fölismerjük, de a melyek tagozata főbb csoportokban mégis elég tisztán válik ki a távolban derengő látáshatár színvonalából. Ez óhajunkat a régészet tudománya teljesiti, azon tudomány, melyről újabb időben (ha nem is megyénkben, de általában) örömmel constatálhatjuk, hogy a nagy közönség époly lelkesen karolja fel, mint a múlt században a csillagászatot. A tudomány iránt érdeklődő közönség Ízlése az égiekről a földiekre tért át, a csillagoktól a földhöz fordult, mintha csak bölcseleté velejét a nagy görög bölcsnek mondása tenné ki : „ismerd meg magadat.“ E régészeti tudomány kalauzol bennünket megyénk ismeretében azon határokig, hol megyénkben az emberek legelső fellépését constatálhatjuk. E határokon túl a palaentologia s geológia tágas mezejét találjuk, amelyeken borzongással szemléljük a di- luvialis növény és állatvilágnak óriási vagy misti- cus alakjait, melyek lenyomatokban, kövületekben vagy egyes csontváz részletekben maraduk reánk. 1896. április 5. Az ember őstörténehnót a régészek az ember culturális foka vagy inkább egyes művei alapján hármas korszakra, a kő-, bronz- és vaskorszakra osztották. Ezzel azt mondják: hogy volt idő, midőn az ember az érc ismeretének hiányában csont, fa és egyéb anyag mellett főkép kőből készítette legszükségesebb szerszámait és fegyvereit. E kőkorszakot ismét két részre osztják: a paleo- lith (régi kő) és neolith (uj kő) korszakra. A paleolith-kor alatt azon időszakot értik, midőn az emberek a kő csiszolásához még nem értettek s csak hasogatott állapotban használták azt; a neo- lith-kor alatt pedig azon fejlettebb culturális fokot értik, midőn már csiszolt kőfegyvereket is készítettek. De nem annyira a kőnek hasogatott vagy csiszolt minősége, hanem inkább alakjuk s a prae- historicának a geológiai korszakokhoz való viszonya határozza meg : vájjon valamely lelet paleolith- vagy neolith-kori-e ? Ugyanis a legrégibb hasogatott kőeszközök a diluvium kihalt állatainak csont- maradványaival fordulnak elő; a csiszolt kőeszközök általános használata pedig azon időszakba esik, mely a jelenkori növény- és «állatvilággal nagyjában megegyezik. Csakis akkor sorolhatjuk a hasogatott kőeszközök leleteit a paleolith korba, ha félreismerhetleniil sajátságos alakjuk melleit kétségtelenül kihalt állatfajok csontjaival fordulnak elő ; mig azon kőkori leletek, melyek a ma is élő állatfajok maradványaival találtatnak, tekintet nélkül arra, hogy hasogatottak vagy csiszoltak-e ez eszközök — a neolith-korba tartoznak. A bronz korszak alatt azon időt értjük, midőn a bronznak ismerete általánosan elterjedt s az eszközök-, fegyverek- és ékszerekre az ércnek e ve- gyülékét használták. A vas korszak ismét azon fejlettebb cuburá- lis időt jelzi, midőn a vas használata általánosan elterjedt, s a fegyverek és eszközök kószitósónél a bronzot pótolja, sőt kiszorítja. A praehistoricának e hármas felosztása inkább philosophiai deductiók eredményezte theoria ; helyes is lehet az emberiség általános fejlődésében, de az újabb régészeti tudomány már gyakrabban hangsúlyozta, hogy nem minden ország culturális fejlődésében alkalmazható az. Evek hosszú során át folytatott régészeti kutatásaim alkalmával azon eredményre jutottam, hogy Tolnavárinegye helyi viszonyainak sem felel meg egészen e hármas felosztás; de a nem szakértő közönségre való tekintetből, mégis e felosztást követem munkámban mert hiányossága mellett is azon nagy elónyuyel bir, hogy a nem szakértő is könnyen osztályozhatja leleteit. Nem szabad azonban a felosztás alatt merev s egymástól szigorúan elválasztott korszakokat értenünk, mert nem nagy, nép vándorlási «áramlat hozta magával a bronz- és vasnak ismeretét; nem rohamosan terjedt az mindenfelé; nem egyszerre szűnt meg a régibb, fejletlenebb cultura, hantim észrevétlenül, lassan szivárgott az .át az egyes törzsekhez, úgy hog-y minden korszakban átmeneteket találunk. Synchronicusnak sem szabad e felosztást tartanunk, azaz nem egyidejű a ini kő-, bronz- és vaskorszakunk más országok ugyanezen korszakaival, hisz évezredek óta álltak már Egyptom piramisai, midőn megyénk területén még kőkori cul- turával tengették nyomorult existentiájukat az első bevándorlók. Csak olybá tekinthetjük e hármas korszak felosztását, a mint az időt is éjjelre és nappalra osztjuk. A szürkület és hajnal hosszabb s rövidebb átmenetet képez az éj és nap között; nem egyszerre van az egész világon nap vagy éj, sőt ellenkezőleg éji sötétségben vagyunk akkor, midőn a nap legszebb fényében gyönyörködnek ellenlábasaink. A nap és éj tartama is nagyon változó: mig nálunk középszámitás szerint 12 óráit», a sarkvidékeken hónapokig tart az. Ilyennek tekinthetjük nagyjában a praehistoricus hármas korszak felosztását is. Mielőtt megyénk területén e hármas korszak culturáját vizsgálnék, a geographiai viszonyok, a vándorlási irány s a legelső település köti le figyelmünket. A geographiai viszonyok az őskorban lényegesen különböztek a mostanitól ; az őskorszakot feltüntető térképre csak futólagosán vetett pillán- tás is meggyőz bennünket erről. A fejedelmi Dunán kivül a Sárvíz, Sió, Kapos, Koppány is hatalmas folyók voltak. Hatványozott nagyságban kell képzelnünk a megyénket keresztül-kasul szelő patakokat; viz bontotta azon völgyeket is, hol most már az eke töri fel a ki száradt réteket. Csak lassú folyást törtek e vizek maguknak, melyek időnként ismét meg-meg akadtak. Az iszap lerakodás s a buja vizi növényzet lassanként felemelték e folyók medreit s feltöltették mostani kiszáradt völgyeinket.1) A magasabban fekvő terület nagyobb részét rengeteg erdők boritolták. Hisz tudjuk, hogy viz és erdőség kölcsönös hatással vannak egymásra. A mocsarak rendesen erdőkkel kapcsolatosak, az erdőségek alacsonyabb hőmérséklete pedig a helyi éghajlatot teszi hűvösebbé s nagy mértékben tartja vissza a nedvességet.2) Midőn tehát a legelső bevándorlók megyénk területére léptek, ez őserdők állták utjokat s csak ott, hol a vizek évezredes árja mély völgyeket vájt a talajban s romboló ereje elsodorta szabad folyásának akadályait, csak ott találhattak szabad közlekedési útirányokat. 'A népek vándorlása tehát e régi geographiai viszonyokat vette szoros útiránynak. A népek tartós veszteglóse természetellenes; vagy haladniok vagy hanyatlaniok kell. Valamint az egyes emberek, úgy a népcsoportok is mozgékonyak, nyugtalanok; e tulajdonságok pedig egy boldogabb ország után való sejtelemszerü vágyódással párosulva, könnyen terjeszkedési ösztönné, vándorlási kedvvé fajulnak. De valamely nép csak akkor válhatik terjeszke- kedővé, ha már bensőleg megerősödött, mert a már előzőleg szerzett erőtől függ, hogy mily erélylyel követik azt az ösztönt, és hogy meddig folytatják a terjeszkedést. E benső megerősödés alatt azonban nem magasabb culturalis fokot, mint inkább társadalmi szervezkedést értek, mert népvándorlás csak alacsonyabb műveltségi fokon álló népeknél fordul elő. Legnyugtalanabbak azok a népek, a melyek életszükségleteik kielégítését az anyatermészet önkéntes adományaitól várják. Ez a függés kényszeríti őket vándorlásra ; oda kell menniök, a hol elég vadat s egyéb élelmet találnak 3) Nem szabad azonban ez őskori vándorlás alatt olyan hóditó előnyomulást érteni, mint a történelmi korszak népvándorlásai voltak. Ha lassanként nagy arányokat öltöttek is, nem voltak azok nagyobb történeti jelentőségűek ; nem a hatalmas duzzadó folyamokhoz, hanem a földalatti, szétforgácsolt vizerek csepegéséhez vagy a csendesen to- vahömpölygő patakhoz hasonlítottak azok, mely a nehézkesség törvényeit követve, a völgyekben folyik, síkságot áraszt el, csak a magaslatokat ismeri el határai gyanánt s csendes útját mindaddig folytatja, inig a természet határt nem szab folyásának. Az ember azon időben, midőn lakatlan tájakra lépett s régi benlakó nem állta ellenségesen útját, tulajdonképeni lekiizdhetlen akadályokra nem akadt s legfeljebb kényelmi szempontból tért ki az útjában levő természeti akadályok elől. A mint a gyermeknek is az a legelső kérdése : „honnét jössz?“ „hová mégy?“ kit ne érdekelne megyénk legelső jövevényeinek láttára azon kérdés: honnét jutottak ide? Megyénk legelső telepesei mint azt a munka alantabbi részeiben bizonyitandom - a Földközi tengerpartnak kis- azsiai lakták, onnét nyomultak — eddigi régészeti leleteinek bizonysága szerint — az aegei tengernek oly rendkívül sürü sziget csoportjain s Görögországon át a Duna mentén felfelé. A fo- yol; jelöltek ki e legrégibb népek vándorlási irányát, nem csak azért, mert legkönnyebb volt ezeket megjegyezni, de azért is, mert az élettelen vi*) Csak egy adatot említek erre vonatkozólag. Kardon a kapós folyónak egykori medrében találtam a Krisztus szüle- ese e otti IV-ik századból származó bronz kazánokat (cistá.-a..) ® e 22 Század 8 1:íbny' magas iszap és tőzegréteggel töltötte fel az akkori folyó medrét. , ") Történelmi feljegyzésekből is tudjuk azt, a mit megyénk vizei és erdőségeiről az imént mondtam. A rómaiak' idejében Galériás császárról jegyezte fel a történelem, hogy megyénk területen rengeteg erdők irtására s vizszabályozási munkaiatokra használta fel katonáit. 8) V. Ö. Dr. Ratzel Fr. »A föld és az ember« 177.
