Tolnavármegye, 1895 (5. évfolyam, 1-53. szám)

1895-02-24 / 9. szám

1895. február 24.

TOLNA VÁRMEGYE.

3

togó panasz följelentésében csak úgy hemzsegnek az alaptalan vádaskodások és légből kapott gyanúsítások.

Kilenc vádpontból áll a panasz, de egytől* eSyi8 tartalom nélküli, semmiféle tényleges adatot vagy bizonyítékot felsorolni nem tudó, hamis okoskodáson alapuló és legnagyobb részben már önmaga által megcáfolt, üres és erőltetett vádirat az egész.

Az ezen ügyben megejtett hatósági vizsgálat. már eddig is igazolta azt, hogy az összes gyanúsítások és vádak merőben alaptalanok és igazolta, a mi különben köztudomású, hogy Erdős Gábor lelkiismeretes, odaadó, kiválóan szakképzett és fáradhatatlan ügybuzgóságu szellemi vezetője községének.

Azok az úrbéri, illetve uradalmi elszámolások, amiken a feljelentés leginkább nyargal, szakszerű felülvizsgálás után azt állapították meg, hogy Erdős Gábor nemcsak semmiféle visszaélést, hibát vagy pontatlanságot nem követett el, hanem épen ellenkezőleg községe érdekében és csupa jó akaratból a községi lakosok iránt, ezen számadások elkészítésével és keresztülvitelével olyan sisifusi munkát végzett — teljesen díjmentesen, — a mivel községének legnagyobb elismerésére és hálájára volna méltó és csak a rosszlelküség képes ezen ügyből kifolyólag ellene támadásokat intézni és az ő tiszta nevét meghurcolni.

Hasonló értékkel birnak az ellene emelt többi vádak is.

Minden egyes vádat tények és megdönthetetlen okiratok cáfolnak meg legfényesebben.

Ilyen körülmények között kötelességet L'je- sitüuk, a midőn a nyilvánosság előtt reámutatunk arra a bűnös áramlatra, mely Decs lakosainak egy részénél Erdős Gáborral szemben a vizsgálat befejező stádiumában immár veszélyes jelleget kezd ölteni; kötelességünk rámutatni arra az aknamunkára, a mely egy ártatlan, tiszta becsületü férfiú ellen folyik.

Erdős Gábor kifogástalan jelleménél és kiváló képzettségénél fogva vármegyénkben a községi jegyzői karnak egyik kitűnősége, ennek ismerik őt a felsőbb hatóságok s az összes hatóságok és hivatalok, melyekkel hivatalos érintkezésben áll, ilyennek ismerik őt kartársai, kiknek bizalmából már évek óta elnöke a vármegyei községi- és körjegyzők egyletének és ma oda fajultak a viszonyok Decs községben, hogy Erdősnek községében életbiztonsága érdekében csendőri fedezetre van szüksége.

Annak dacára, hogy a szorgosan vezetett vizsgálat hajszálnyi gyanuokot, vagy szemernyi tápot a bizalmatlanságra nem derített ki, az izgatók és bujtogatók nem nyugosznak, hanem folytatják a félrevezetett nép körében az izgatást.

Valóban lelketlenség kell hozzá, a népnek felvilágosítása helyett annak békéden indulatait szítani.

Hova jutunk, ha egy minden komoly ok, törvényes alap nélküli kisebbség, néhány vakmerő iz- gatót követve, a személybiztonságot is fenyegető terrorizmust fog kifejteni, hogy a jog és igazság, tisztesség és becsület föltétien érvényesülése elé nem könnyen elhárítható akadályok gördítsenek.

Á Decsen uralkodó eme beteges állapotok megszüntetése érdekében sürgősen kívánjuk, hogy ezen ódiózus előleges vizsgálatot az arra hivatott hatóság, melynek igazságszeretetét és objektivitását ismerjük, a legrövidebb idő alatt fejezze be és ezzel egyszer és mindenkorra vessen véget már a jog- biztonságot is fenyegető jelenlegi zavaroknak.

VÁRMEGYE.

— Péchy József lemondása. Nagy feltűnést kelt Péchy József tolnai prépost-plébános egy Széchenyi Sándor gróf főispánhoz intézett levele, melyben az évek óta viselt megyei közigazgatási bizottsági tagságról lemond. A prépost azzal indokolja kilépését a bizottságból, hogy az állami anyakönyv- vezetésről szóló törvény 7. §-a szerint „lelkész, illetőleg rabbinus nem választható meg anyakönyvvezetőnek, de még helyettesnek sem“. Ezen törvény és a belügyminiszter ismeretes körrendeleté szerint a közigazgatási bizottságokra van bízva annak eldöntése, hogy kik legyenek ezután az anya- könyvvezetők s ezért „könnyen érthető — úgymond Péchy prépost lemondó levelében — hogy nem vehetek részt ezen bizottságban, mely a szent István első magyar apostoli király idejéből reánk szükség gyanánt maradt hivatalból kizárja, lehet mondani, degradálja a papságot. 800 éven át pontosan, lelkiismeretesen és általában ingyen, minden jutalom nélkül viseltük e hivatalt. Nem vehetünk tehát részt ennek elkobzásában.“ Nem kevésbbé mulatságos a lemondó levél befejezése : „Ha kár- örvendó volnék, azt mondanám : Pátere legem, quam tuleris ipse: Szenvedjék kárát azok, a kik rajongtak ezen törvény alkotásáért, legyenek azok akár római katholikusok, akár gör. keleti áldozárok és papok; legyenek akár a két protestáns felekezet lelkészei, akár a Mózes Vallás rabbinusai: azért a törvény legfőbb, sőt talán egyedüli kárát, sajnos, a mi drága, egyetlen, kedves hazánk fogja vallani.“

— A közigazgatási bizottság vádpanasza a hátai ügyben. A szegzárdi kir. törvényszék az ismert bátai ügyben Győrffy Gyula képviselő mentelmi jogának felfüggesztését kérte, mire Budapestről írják lapunknak : a képviselőház mentelmi bizottsága rágalmazás vétségének bünrészességével vádolt dr. Győrffy Gyula képviselő ur mentelmi jogának fölfüggesztése tárgyában a következő jelentést terjesztette a képviselőhöz elé: A szegzárdi királyi törvényszék múlt 1894. évi november hó 13-án 5130. sz. alatt kelt, s a képviselőház elnökéhez intézett megkeresésében, dr. Győrffy Gyula országos képviselő mentelmi jogának felfüggesztését kéri azon okból, hogy bírói hatósága előtt rágalmazás miatt bünperbe vont Savics János és társai ellen bűnügyben mint bűnrészes felelősségre vonatkassék. Megkeresése kapcsában felterjeszti a bűnügyben lefolyt eddigi bírói eljárás összes iratait, melyeknek tartalmából a megkeresés alapját képező tényállás a következőkben állapítható meg: Savics János és Decsi István tolnamegyei bátai lakosok 1892. évi január hó 9-én 2130. szám alatt a magyar királyi belügyminiszterhez a bátai községi közbirtokossági vagyonkezelésből kifolyólag panaszt nyújtottak be. A panasz abból indulva ki, hogy a közbirtokossági vagyon néhány községi lakos által — a törvény és az ez ügyben keletkezett bírói határozat ellenére — jogtalanul birtokolta tik és kezeltetik, söreimül azt hozza fel, „hogy az erőszakoskodók hatalmukba kerítették a községi közigazgatást, ott loptak és sikkasztottak, saját javukra bírságoltak, ez ellen hiába kerestek orvoslást, a közigazgatás a bitorlóknak adott igazat és kérvényezőket karhatalommal tartotta féken, mi által azok saját vagyonúkban lettek megrabolva.“ A panasz folytatólag előadja, „hogy midőn a hatalmaskodó községi elöljáróság a kincstári adókat elsikkasztotta, akkor végre elrendeltetett a községi ad- minisztratió ellen a vizsgálat, de nem a vármegye által, mely azt is helyesnek találta, hanem a belügyminisztérium által.“ Panaszlók felhozták továbbá, „hogy dacára annak, miszerint a közbirtokosság a főszolgabíró jelenlétében megalakult, a közös vagyon kezelése továbbra is a rablók kezében hagyatott s nekik karhatalmat adtak segítségül. Ezért kénytelenek voltak a rablók ellen fenyitő feljelentést tenni, a közigazgatás ellen csak ezután fognak feljelentéssel élni.“ A panasz további folyamában ismét a községi elöljáróság ellen fordulva, felemlítik, hogy a bitorlók hatalmukba kerítették volt a községi köz- igazgatást is és azt (t. i. az erdőt) a közigazgatás

Valóban, kit szeretett volna, ha az a kicsi édes teremtés meg nem születik ? Megijedt ettől a gondolattól, de még jobban a másiktól, mely meggyőző igazságképpen feleletnek az ajkára tolult: csakugyan mást szeretett volna. Őszinte, mindenkit átfogó szerelmében azt hitte, — hogy lelke neje előtt nyitott könyv lehet, — melyben az szabadon olvashat, de rémülettel érezte, hogy ennél a lapnál hirtelen be kell csapnia a könyvet. Szokatlan megindulás járta át s egy fenyegető veszedelem érzete. Könyörögve nézett le a ráfordított gyermek- arcra, melyen a felelet mohó várakozása tükröződött vissza.

— Kicsi gyöngyöm, szólt reszkető hangon s oly komolyan, ahogy e gyermekasszonynyal még sohasem beszélt, minek gondoljunk lehetetlenségekkel? Lásd, te élsz, te enyém vagy és nem tudom életemet boldognak, nyugalmasnak te nélküled. Ha nem ismertelek volna meg, ki tudja, mi lett volna belőlem.

Az asszony sírva temette arcát keblébe. A férfi mngindulása nőtt.

— Gyöngyöm, kicsi gyöngyöm, ne sírj, hiszen nincs rá semmi okod 1

Az asszony csak sirt.

— Ó ón tudom, szólt fuldokolva, ha te nem élnél, én soha, de soha sem szerettem volna mást.

— Azt nem tudhatod, drágám, az ember szive szerelemre van alkotva és szeretnie kell. De nagyon, nagyon boldogtalan lettem volna, ha a gólya nem hoz engem s nekem nem tudom honnan, néznem kellett volna, miként kérdezi az ón kicsi gyöngyöm mástól, valami léhütőtől, hogy szeretsz-e ?

ó mint gyűlölöm azt az embert már a puszta gondolatra is.

E tréfás fordulatra az asszonyka édesen kacagott s nagy szemében a könyeken keresztül ragyogott ismét ártatlan jókedve. A felhő ezúttal eloszlott.

De abban a kedves kis főben még mindig kisért az a nehéz gondolat, mely tudatossá nem tudott vá'ni s mindennemű absurd formában nyilatkozott meg. A filigrán teremtés, aki nem tudott semmivel sem foglalkozni, csak a szerelem érzésével és gondolatával volt eltelve^ csodálkozva és szomorúan nézett férjére, ha az egyéb dolgokról beszélt s ha hivatalos kötelességével megokolnak vélte azt, hogy hazu’ról mindennap távozzék. Minek a hivatal? Mire való a pénz? Ezt semmiképen sem tudta megérteni.

Változatlan, mély szerelemmel csüggött férjén, de a hintaszékben összebúva az édes gyermekes fecsegés mind komolyabbá vált. Az asszonyka mindenféle lehetetlen problémákat vetett föl. Ha ő most meghalna, lehetséges-e, hogy kicsi ura ne haljon meg ugyan abban a percben ? Ez eröskö- dött, hogy ebben az esetben okvetetlenül főbe lőné magát, de ez nem volt neki elég. Ő neki, ha kicsi urát elvesztené, rögtön megszakadna a szive.

S az édes szerelmi enyelgés közben mind sűrűbben, mind idegesebben csapott le kicsi ökle ura tenyerére.

*

Végre megtudta, hogy mi bántja.

Szép, enyhe tavaszi délutánon, leeresztett rou- leauk mögött ültek a hintaszékben. A tavaszi levegő édes varázsa fokozta a férj szerelmét, egy kicsit be is csípett ettől a levegőtől, mintha tiszta ozoüt lélegzene be. Az asszonyka azonban hidegebb, tartózkodóbb volt a rendesnél. Mintegy kikerülte férje csókját és csökönyösen a válla mögé rejtette arcát. így faggatta szeszélyes, ideges hangon:

— No meséljen valamit.

— Mit meséljek?

— Hát — meséljen valamit, egy kis fiúról, akit egy kís lány szeretett s aki a kis lányt is nagyon szerette, de csak azóta, hogy ismeri.

— Kicsi gyöngyöm, hiszen minden kis fiú csak akkor szereti a kis lányt, ha ismeri.— Ugy-e?

— Természetesen.

— És mielőtt ismeri, addig nem szeret?

A férj szive megdobbant, egyszeriben értette kicsi feleségét. Ajkára tolult a hazug felelet: nem 1 De nem tudott hazudni feleségének és nem mert neki hazudni. Ez a csupa hit és gyermekesség sokszor meggöbbentette őt éleslátásával. A gyermek szeme olvasott az ó lelkében s hangjából értette ki azt, mit szavakban nem mondott.

— Kicsi gyöngyöm, szólt szenvedélyesen átfogva a finom termetet, a kis fiú, mielőtt kicsi feleségével találkozott, nagyon ostoba volt és nagyon könnyelmű. Azt hitte, hogy szereti ezt is, azt is, de igazán, mélyen és végtelenül csak akkor tanult meg szeretni, mikor az ő gyöngyét fölfedezte.

— Hát meséljen, szólt az asszony s mintegy őszinteségre bátoritva férjét, reá mosolygott. Meséljen. Tudni akarom, kit szeretett az ón kicsi uram, meg azt is, hogyan szeretett. Akkor majd meglátom, hogy engem másként szeret-e.

li