Tolnavármegye, 1894 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1894-03-11 / 11. szám
2. _____________________ vitá it, a hová ez a nemzet elért most, s a mely nélkül nem volna teljes sem a negyvennyolcas eszmék szabadság, testvériség s egyenlőség ideálja, sem a hatvanhetes kiegyezés „haladás“ igéje, ha mégis elmaradtunk volna, s ha megadnék a nemzetnek a szabadságot, de a nemzet fiainak nem 1 Az csak nem .szabadság, ha az ember nem vehet szabadon feleséget. Az csak nem testvériség, ha az egyik felekezetbeli, nem veheti el a másikbelit ? Az csak nem egyenlőség, ha az unitárius elválhat, a katholikus nem ? Az csak nem haladás, ha visszaesünk a felekezeti kasztrendszer világába ? Ahoz a három névhez még egy uj háromság is járul: Wekerle, Csáky, Szilágyi. Wekerle a szabadelvüség, Csáky a haladás, Szilágyi a jog embere. S az a Csáky gróf, aki maga is nagy arisztokrata család ivadéka, aki maga is igen jóhitü katholikus, az a Csáky volt elég államférfíu s mindenekfelett jó hazafi, hogy belássa, hogy elérkezett az idő, a mikor e hazának meg kell adni hegemóniájálr az egyház felett; s amikor érvényt kell szerezni a nemzet Írott törvényeinek még a dogma ellen is. S erre adta szankcióját a vasárnapi nagygyűlés, ezt az okmányt irta alá a nemzet, erre adott mandátumot az ország 1 Verus. Két liberális lakoma. Szegzárdi dezsöné. „27-én tizenegy után nehány perccel dezsőné lesz!“ mondá nekem egy barátom, s ón híven felmentem akkor a nagy terembe. Igazi politikai dezsőné volt, nem ám azért, mintha minden liberális gyomor egy ultramontánt tudott volna felfalni, hanem azért, mert a március 4-iki szabadelvű nagy ebéd előtt ez csak villás reggeli volt. Az asziet a caviáros elnöki megnyitó volt, a mely után jól esett friss habos sörnek : az éljenzés. Az első fogás Tolnavármegye Dezsőjének a beszéde volt. A leggyöngébb gyomor is megemészthette. Egy csinosan szervírozott, nyárson sütött fogás volt; melegen, hevenyében kell megenni, hanem még az utóize is jó. Utána már ziinatos ó bor következett: éljen s tapsok alakjában. A második fogás egy függetlenségi ember bizalmi szavazata volt; egy kis adag fiié volt; úgy TOLNA VAUMÉ GTE. 1894. március 11. angolosan félig kisütve, csak épen erre az alkalomra ; utána jött a pecsenyebor: zúgó, viharos „úgy van“ alakjában. ' . ,, , A pap poéta azután csemeget tálalt tel; 00- széde egy zsardinier volt, telve édességgel, déli gyümölcscsel, közbe-közbe savanykás izü prünellel, amelyet főleg a jelen nem levőknek ajánlt. Ezután persze gyöngyöző pezsgő jött, kedélyes tetszés nyilvánítás alakjában. Utána jött a csusza. Demokratikus tészta, de jó, főleg, ha a liberálizmus pirított szalonnájával van fűszerezve, a mint hogy a bonyhádi függetlenségi párt elnöke rá is pirított beszédével azokra, a kik e nemzeti eledelhez középkori fekete lisztet szeretnének venni. De már erre azután jött a jóféle, magyar karcos: mert a mikor a szónok a kath. gyűlést emlitó, hát fel-felhangzott az abcug is. Ismét egy poéta pap. 0 már csak egy km adag avignoni sajtot adott fel, hadd emészszenek jobban a vendégek. Végül Pál is tudja mit kaszál, hát ő beadta a fekete kávét, hogy gyerünk a nagygyűlésre, hanem jó sok eszprit is töltött bele, jó magyar konyak alakjában, a mi azután felvillanyozott másfélszáz A budapesti ebéd. Az országos nagy ebéd vasárnap volt. Egy fertály millió embernek tálalták fel, friss sütésü, jó magyaros étkeket. Eadoca volt a főszakács, Eohoncy Gida a főteritő. Br. Orcy ült az asz- talfőnól s az első pohárköszöntőt Morzsányi Károly mondta. Nem volt abban egy morzsányi gyűlölet s egy ország viszhangozta szavait. Már ott csupa pecsenye járta, a melyiken böjt idején bezzeg elromlott sok klerikális gyomor. Pedig ez egyszer előtte volt a fekete leves. Az egész ország bozta-hozta fel speciálitásait. Debreceni kolbásztól éraelygettek a klerikálisok ; szegedi paprikát törtek nekik az orruk alá ; pozsonyi mákospatkót vertek a talpuk alá ; kecskeméti alma lett a tiltott gyümölcs; a kolozsvári káposztát kerülgették, mint a forró kását, s a kassai sódartól féltek, mintha trichi- nás volna. Március negyedikén volt a nagy ebéd. Az idus szent hónapjában, a mikor kinyil az illatos ibolya, a kikeleti hóvirág, meg a magyar szabadelvüség. — A mely aludt, mély álmot, s a melynek Wekerle lett a weckerórája. A liberálisok a házassági jog, a klerikálisok meg a jogtalan házasság felett tárgyaltak, s még a házas polgárok is mind a polgári házasság mellett szóltak, sőt voltak, a kik túlmentek a kötelező polgári házasságon s azt kívánták, hogy legyen az kötelező oly értelemben, hogy Hymen kötelét köteles legyen minden férfi felvenni, akkor nem lesz annyi agglegény s aggszűz. Voltak a kik válási oknak beakarták iktatni az anyóst, sőt egy néhány nagyon liberális gavallér azt óhajtotta: legyen válási ok az is, ha elfogy a hozom áuy. Manapság az asszony igazán egy kitöltetlen váltó. Eljegyzéskor bemutatják, lakodalomkor beírják a férj nevét, s a hozomány összegét, s ha a váltótulajdonos megunja, ledobja azt a Percel-féle cifra szűrt s átforgatja — akár a házibarátra. De ha a váltó a férj és senki más rendeletére lesz kiállítva, akkor lehet ugyan a váltót házi perpatvar által ovatoltatni, de átforgatni nem, mert az elfogadó csak akkor jön ki az obligóból, ha az uj, kötelező polgári váltótörvény szerint a fizetésképtelenség bebizonyul. Meddő vita. Hogy a házasságot az allam vagy a pap előtt kössék ? • Hiszen a polgári házasságot is az egben, meg a közvetítő intézetben fogják megkötni, s ha Wekerle tárca-kérdést csinált a házassági jogból, hogy ne volna joga mindenkinek tárca-kérdést csinálni belőle? hiszen a házasságok nagyrószét most is a polgári hatóság előtt kötötték, mert elébb a közjegyző irta meg az áldást: a hozományt, — utána jött a pap áldása. Ezentúl meg majd i kinek a pap,akinek a — polgári hatóság. Yó-Zsy. Fürdőink. Nagy bajban vagyok e rövidke cikknek már csak a címével is, azt bigyesztettem oda, hogy „fürdőink“ s akkor veszem észre, hogy nekünk még egyes számban sem lehet ilyenről beszólni, azon egyszerű okból, mert voltaképpen egyetlen egy fürdőnk sincsen. . . Az angol koldus azzal indítja szánalomra a járó kelőket, hogy elrecitálja: már 3 nap óta nem váltottam tiszta ruhát! mennyivel hatalmasabb reklám lenne az a kéregetésre, ha azt kiabálná az utcasarkokon: már hat hónap óta nem fürödtem 1 Persze ez csak London utcáin tenné meg a kívánt hatást. Nálunk természetesnek találja a legtöbb ember, a kinek t. i. fürdőkádja nincsen. Valóban nyomorúságos állapot 1 Ha Hierony- minak, a nagy egészségügyi reformátornak tudomása volna róla, biz Isten felvenné programjába, hogy ekkora város, mint Szegzárd, köteles legyen legalább egy fürdő fentartására. így marad minden a régiben. Primitiv gőzfürdőnkben csak közkívánatra lehet egy egy vasárnapi fürdést rendezni. Nem csodáljuk, a gőzt kevés ember szereti, tehát mivel kád-fürdők nincsenek, a pártolás nagyon lanyha. De eddig legalább nyáron volt egy kellemes kiránduló helyünk: a Csörgető, vagy a Csörgetég, ma sem tudom, melyik a helyesebb neve. Etl József, vállalkozó szellemű mérnökünk tisztességes summa pénzt belevert, hogy Szegzárd közönségének kellemes kiránduló helyet teremtsen. Az első időkben csak ment valahogy a fürdő, meg volt a közönség kényelme, de aztán beköszöntött a ma már általánossá vált: fiakker mizéria. A közönség egy ideig eltűrte, hogy gyalog tegye meg vissza azt az utat, a melyre különben már kimenőben megváltotta a bilétet. Később aztán szépen otthon maradt, vagy csak a sürgős „szükségnek“ engedett, hogy a nagy útra s a durva kocsisokkal való veszekedésre elszánja magát. S ma ott vagyunk, hogy a fürdő tulajdonosa szépen kiszedette az egész uszodát s csak a jég elzajlását várja, hogy Baján üsse fel a sátorfáját. Akkor aztán nem lesz még csak nyári fürdőnk sem. Ez lesz még csak a botrányos állapot 1 Tennünk kell valamit okvetlenül 1 ügy halljuk, hogy a város megvásárolta a Csörgetót örök áron. — Ha már évi kárpótlást nem volt hajlandó adni a fürdő-tulajdonosnak, a bérösz- szegről okvetlenül le kell mondania. Ez biz édes kevés. E mellett lépéseket kell tennie, hogy a miHogyan készül a szenzátiós regény. — Karcolat. — Irta: Mártonffy Imre. — A TOLNAVÁRMEGYE eredeti tárcája. — Tudja az ördög 1 A nők bájai oly különbözők 1 Lujzának elragadó bajfonata van. Margitnak tüzes villogó szeme, Mariskának vakító fehérségű fogai, Gizellának aranyos torkában csengő hangja, Honának oly szive van, mely mindjárt tüzbe jő, elolvad; de olyan leányt ritkán találunk, kiben mindezek a jó tulajdonságok meglennének. Ily ritka lányka volt Aranka. Érről a ritka tüneményről fogok egyet mást elbeszélni. Képzelj magadnak csendes illatos nyári estét, ligetet buján zöldelö növényzettel, halkan suttogó falombokkal, padot, melyen leányka ül; bájos gyermek, kinek árvából a szivjóság sugárzik ki. Neve Aranka. S ha már fantáziád ennyire kiterjedt, képzelj magadnak bajuszos, magas, fekete hajú, napbarni- tott arcú, virgonc fiatal embert, széles kalapban, hosszú lábszárakkal, rövid nadrág és testhez álló kabátban, ez tintavári Tollrágó Artur hires „iró“ s egyúttal Aranka atyjának albérlője. Ezek ketten, t. i. v a kurta nadrágu, bodros fejű ifjú és a bájos lányka — fehér pádon ültek. Sokáig voltak együtt, a hanyatló nap a messze hegyoldalon izzó tekintetéből utolsó szikráit lövelte a földre, még azután is, midőn a nyáréj ragyogó szemcsillagait az égen szétszórta és a hold foszlá- nyos felhők labyrintjába rejtőzött. Keveset beszéltek, mégis tudták egymás gondolatát. Alig néztek egymásra s mégis látták egymást. Nyugodtak valának, üterük azonban hevesen vert s szivük kimondhatlan boldogságban ringott. Nem is emberek voltak ők, hanem lények, mint a paradicsomban levő pár, vagy mint egy költemény mithoszi alakjai. Valami mégis nyomta szivüket: a boldogság súlya. Czuppanós csókokat váltottak, melyeket talán még a himbálódzó fatetőn is meglehetett volna hallani, egymást szorosan átölelték, fölkeltek a pádról és haza-felé indultak. Apró szentjános-bogarak fénylettek a sötét bokrok közt. Lassan mentek, majd megálltak, hogy csókot kapjanak egymás ajkáról, miközben Artur már tizedszer mondá el kedvesének, hogy hétkötetes regénye : „Egy tengeri rabló emlékiratai“-ból csak az utolsó fejezet hiányzik, melynek befejezése után a várakozó olvasó közönségnek rendelkezésére fogja bocsájtani és hogy hatalmas művének szép hősnőjét szintén Arankának hívják, hogy bájos arca folyton előtte lebeg; Aranka az ő drága hű menyasz- szonya, kinek angyali fejecskéjét ép most karjai közt tartja, s hogy a regény írásánál mindig reá gondol — ezeket mind tizedszer ismétlő. Mire Aranka ugyancsak tizedszer mondá: „Te rossz csúnya Artur, a miért engem a halhatatlanok közé becsempésztél, ezért szigorúan megfenyítelek“ — s szemérmes mosolyával legalább tizedszer csókolta meg az ő hűséges, áldozatkész Artúrját és susogott neki boldogságról, szerelemről, mindenről. Lassan közeledtek az egyhangú házsorok felé és zsúfolt lóvasúti kocsira szálltak fel, mely történetesen az utolsó volt. Vig fiatal uracsok, kik valamely kirándulásból térhettek haza, megeresztettek nehány kaszárnya izü adomát, a szivarfüsttől elburkolt csodaszép Arankára pedig forró pillantásokat löveltek.' — Lelkemre ez gyönyörű angyal 1 — jegyző meg egyik. — Valóságos sylphid alak 1 — teve hozzá a másik. — Elsőrendű szépség 1 — dünynyögé az orrán keresztül a harmadik. — Észbontó tündér 1 — sóhajtptt a negyedik. Es Artur büszke volt Arankájára. 1 Éjfél után v<*t már. Halotti csend az egész környéken s a méla csendet csak egy*egy kutyaugatás törte meg, vagy Mihaszna Andrásnak egy* hangú súlyos léptei. Artur mindazonáltal nem tudott aludni. Zöld ernyővel befödött lámpának halvány fénye inellett
