Tolnavármegye, 1894 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1894-12-02 / 49. szám
TOLNAVÁRHEGYE POLITIKAI ÉS VEGYES TARTALMÚ HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Szegzárdon, Széchenyi-utca 1085. sz. Felelős szerkesztő és laptulajdonos: Sr. LEOPOLD KORNÉL. IV. potyám. _________________ 49. szám._________Szegzárd, 1894. december 2: I K éziratok yissza nem adatnak. IA lap szellemi részét illető kös- llemények, valamint az elöfize* Itések és a hirdetések is a szerkesztőséghez intézendők. | Hirdetések mérsékelten megállapított árszabály szerint számiuatnu:. Előfizetési ár : Egy évre . . 6 írt — kr. Pél évre. . . 3 „ — „ I Negyedévre . I „ 50 „ Egy szám .... 12 „ Előfizetéseket és hirdetéseket a kiadó- I hivatalon kivQl elfogad Krammer Vilmos könyvkereskedése Szegzárdon. Nehéz hét. Sötét, terhes fellegek tornyosultak a múlt héten a politikai látóhatáron, melyek vészt és vihart jósoltak. Dörgés és villámlás s az ezek nyomában járó pánik félelem jelentkezett mindenfelé a politikai körökben; mert nem tudták, hogy pusztító förgeteg, vagy jótékony eső válik-e a komor felhőkből! De a fenyegető veszély, hamarabb mint vártuk, elvonult fejünk fölött, s megjelent a reményt nyújtó szivárvány a látóhatáron a miniszterelnök nyilatkozata alakjában, mely aztán ismét régi kerékvágásába zökkentette a politikai viszonyokat; mert kivilágosodott, hogy a veszedelmesnek látszó fellegek nem csináltak kárt politikai életünkben, hanem inkább annyira-mennyire megtisztították a levegőt, mely a hosszú szélcsend következtében már-már nyomasztóvá vált. A közelben látszó politikai viharnak meg voltak a rendes szimptomái, melyre aztán a politikai halálmadarak — az ellenzéki lapokban — elkezdtek vészjóslóan ku- vikkolni, az öregebb időjós hékák mélabu- san brekegtek; a nemzeti párti haruspexek hosszúra nyúlt arccal jelentőségteljesen pislogtak, mert azt hitték, hogy most végtére elérkezett az ö napjok is a kinszenvedésteljes hosszú várakozás után; a politikai lesipuskások ismét lövésre készen tartották berozsdásodott lőfegyvereiket, hogy talán sikerül nekik terítékre hozni ijedten repkedő varjukat, vagy elhizott libákat: s a nagy készülődésnek és izgatott várakozásnak az lett az eredménye, hogy lőttek egy pár elnyomorodott kacsát, s az elszálló füst- felleg nyomában fanyar ábrázattal meglátták a kiengesztelödés galambját a béke olajágával csőrében. Egyszóval a nehéz lidércnyomás megszűnt ; mert a miniszterelnök bécsi utjának pozitív eredménye abban kulminál, hogy a kabinet, melynek lemondása vagy rekonstruálása döntő helyen ezúttal szóba sem jött, továbbra is megmarad, a fölterjesztett három egyházpolitikai törvényjavaslat legközelebb megnyeri a legfelsőbb szentesítést, ennek megtörténtével pedig újra tárgyalás alá kerül a főrendiházban a másik két tör- I vényjavaslat. Nincs tehát okunk aggódni azon, hogy a szabadelvű pártnak és a képviselőház szabadelvűén gondolkozó többségének annyi lelkesültséggel és kitartással megvédett egyházpolitikai törvényjavaslatait veszély fenyegetné. A nyomott politikai helyzet, mely az elmúlt hetekben az ország szabadelvű közvéleményét már-már elcsüggeszteni látszott, kedvezőbbre fordult, s most már az esetleg fenforgott félreértések sikeres eloszlatása után ujult remónynyel és türelemmel várhatjuk az örvendetes pillanatot, melyben az első három törvényjavaslat szentesítése perfekt ténynyó fog válni. A hátralevő két törvényjavaslat sorsa ezek után — remélhető — szintén kedvezően dűlőre fog vitetni, mert végtére is a főrendiháznak be kell látnia, hogy az oly impozánsan nyilatkozó nemzeti közvéleménynek és közakaratnak továbbra is ellenállni: nem észszerű cselekedet, mert ennek kárát csakis ez az elavult, s a mai viszonyoknak amúgy sem megfelelő főrendiház vallhatná. Minthogy pedig a kabinet és vele so- lidáris szabadelvű párt több ízben érthetően jelét adta annak, hogy az összes egyházpolitikai javaslatok diadalra juttatását föltétlenül szükségesnek tartja: ennélfogva megalkuvásról vagy esetleges engedményekről aligha lehet szó, mert ezzel a szabadelvű eszmék érvényesülését csak ideig-óráig nyomhatnák el, s azok tovább is nyugtalanítanák a közvéleményt és veszélyeztetnék az ország békéjét, azonfölül pedig folyton újabb és újabb válságok csiráját hordanák magukban. A jelenlegi politikai viszonyok közt pedig, amidőn a megoldandó problémák egyik a másik után torlódnak elénk, amiTÁR CZ A. JÓSLAT. Hogy magasába fölemeljen Kezét nyújtotta ő felém; Én voltam az, ki megvetettem, Segítő karját önfeledten Magamtól durván ellökém! Fájó mosolyát látom egyre, És hallom még hivó szavát; Mosolyra, szóra és könnyekre Én voltam az, ki nagy nevetve Fordultam más utón tovább! Szegény lány, most egyedül mégyen Nagy utján, messze cél előtt; Én biztatám fel nagy merészen, Hogy elkísérem, úgy ígértem, S én hagytam oda legelőbb! De eljő még, tudom, az óra, Hogy meghódít minden szivet; Lesz bámuló ja, tapsoló ja, Virágait elébe szórja Ünneplő, ujjongó tömeg. Szivem majd akkor lángra gyújtja, Mit eddig fojtva hordozott . . . Hozzád megyek. Lábadhoz hullva Él8lrom vétkem újra, újra És rózsáid közt meghalok. BUDAY LÁSZLÓ. A kitűnő tárgy. — A „TOLNAVÍRMEGYE“ eredeti tárcája. — Van nekem egy kitűnő, pompás novella tárgyam. Még kis gyerek voltam, mikor eszembe jutott. Azóta százszor is kidolgoztam. A tárgy különben a következő: A.-nak van két leánya, B. és 0. Jár a házhoz egy fiatal ember, nevezzük D.-nek, a ki őrülten szerelmes 0.-be; ez persze nem viszonozza érzelmeit, hanem annál jobban lángol az ifjúért B., csakhogy igen természetes, hogy ez meg hallani sem akar a leányról. Ennyiből áll a bonyodalom; a kifejletét nem mondhatom meg, mert valahányszor kidolgoztam ezt a tárgyat, mindig máskép oldottam meg a csomót. Inkább elmondom, hányszor és hogyan kínlódtam már ezen a kitűnő, pompás novella tárgyamon. Nyolc éves gyerek voltam, mikor először bántott az irás ördöge. Az életről annyit már tudtam, hogy az igen szép dolog, főleg, ha az embert eleresztik hazulról lapdázni; de voltak sötét tapasztalataim is, s meg voltam győződve, hogy századunk szenyfoltja az iskola, a hol leckével és egyéb in- kvizitori eszközökkel gyötrik a jobb sorsra érdemes fiatalságot. Természetes hát, hogy mikor a novellámba kezdtem, a bonyodalom úgy indult meg, hogy a hős és hősnő az iskola padjain lobbantak egymás iránt lángra; a költői igazságszolgáltatás pedig azt kívánta, hogy a szerelmesek büntetés penzumot kapjanak fel, ebédre az iskolában marasztaltassanak (pedig otthon palacsintát sütöttek) s mikor ezt mindkét részen megtudják a mamák, egy vasárnap délutáni városligeti kirándulás helyett otthon a sarokban üljenek. A novella elkészült s én azon frissen beküld* tem egy lapnak, a mit legközelebb értem. A nevét már nem tudom, régen megbukott. A szerkesztő megfoghatatlan módon visszautasította, s azt válaszolta, hogy az elbeszélés infámis rossz; ha jó lenne, akkor se használhatná ő, hanem inkább valami gyermeklapba való. A kudarcot hamar elfelejtettem, hanem ezt az utolsó megjegyzést nem. Pedig olyan idők jártak felettem, a miktől az ember nagyon könnyen elfelejthet minden irói ábrándot. Iskoláimban rendre buktam s az öregem minden bukáskor nagy haraggal dörmögte, hogy végkép leveszi rólam a kezét, de meggondolta a dolgot, s ellenkezőleg mindig nagyobb buzgalommal emelt rám kezet, a mi megvallom, sokkal jobban fájt, mintha előbbi fenyegetését valósítja meg. Persze, hogy én barbarizmusnak tartottam ezt, s így az is természetes, hogy egészen elkeserített az ilyen bánásmód. Kifejlődött lassankint bennem is, mint minden gyerekben, a sötét, sivár világgyűlölet. Bár gondosan ügyeltem életemre és se dologgal túl nem terheltem magamat, se élvezeteket meg nem vontam magamtól, mégis meg voltam
