Tolnavármegye, 1894 (4. évfolyam, 1-52. szám)

1894-04-08 / 15. szám

IV. évfolyam. Szegzárd, 1894. április 8. 15. szám. TOLNAVÁRMEGYE POLITIKAI ÉS VEGYES TARTALMÚ HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Szegzárdon, Széchenyi-utca 1085. sz. Felelős szerkesztő és laptulajdonos : Főmunkatárs: Dr. LEOPOLD HŐÉNÉL. BODNÁE ISTVÁN. Kéziratok vissza nem adatnak. A lap szellemi részét illető köz­lemények, valamint az előfize­tések és a hirdetések is a szer­kesztőséghez intézendők. Hirdetések mérsékelten megállapított árszabály szerint számíttatnak. Előfizetési ár: Egy évre . . 6 frt — kr. Fél évre. . . 3 „ — „ Negyedévre . I „ 50 „ Egy szám ... . 12 „ Előfizetéseket és hirdetéseket a kiadó- hivatalon kívül elfogad Krammer Vil­mos könyvkereskedése Szegzárdon. A cél. (L. S—u.) Fájdalomtól levert szivünk ismét rendes törvénye szerint dobog, gyász­tól zsibbadt agyunk is eszmélni kezd, s első gondolata hazánk múltjáról nemzetünk jö­vőjére révedez. Merítsük bár a hazaszeretet öröktüzét a történelemből, nyújtsanak hatalmas Gi­gászok példát, hogy milyenek legyünk, van valami, a mi fontosabb múltúnknál s ez: jelenünk és jövendőnk. Őszintén megvalljuk, nekünk igen fur­csának tűnik fel, hogy a gyásznak e szo­morú napjaiban a jelennek bizonyos meg­vetésével szólottunk nemzeti múltúnkról. A ki ismeri Magyarország történetét, az tudhatja, hogy az Árpád-házi királyok óta Magyarország nem volt olyan erős és hatalmas, mint napjainkban. Az Anjouk és Mátyás király rövid fénykorától eltekintve, szakadatlanul nemzeti létünkért harcoltunk, s zászlónkra csupán az volt felírva: lenni, vagy nem lenni. Kossuth Lajos lángelméjének, s Deák Ferenc bölcsességének köszönhetjük, hogy végre elértünk a békés munka, a nemzeti konszolidáció vihar nem háborgatta kikö­tőjébe. Szomorú, hogy ebben a kikötőben is vannak hullámok, melyek a nemzeti közér­zület hajóját bántják, fájdalom, hogy van­nak körök, melyek azt a büszke gyászt, melylyel nagy fiában a nemzet önmagát tiszteli, félre magyarázták. Erezzük minden tollvonásunknál, hogy múló, örökre elmúló jelenség ez, mert szi­vünknek egész bizodalmával hisszük, hogy a magyar nemzet az idők végéig megma­rad a politikai érettség azon fokán, melyen az elmúlt napokban az egész világ tiszte­letét vívta ki magának. És a politikai érettségnek első jele az, hogy ne csak az érzelmek, hanem kiválóan az ész által vezéreltessük magunkat. Ez az, amit politikai bölcsességnek ne­vezünk.'— Kockára tenni jövendőnket bűn volna, és jól vigyázzon, a ki ezt megkisé- relni merészelné, mert vállai nem lehetnek oly erősek, hogy a felelősség súlya alatt össze ne görnyednének. És épen azért, mi a magunk szerény körében csak hálával adózhatunk a We- kerle-miniszteriumnak, hogy helyét oda nem hagyta. Ha Wekerle lemond, a népszerűség fé­nyes glóriája övezi — de aztán ? Aztán ? Ki jöhet utána ? Talán egy nemzetibb minisztérium? A Wekerle kabinet a legnemzetibb 1867. óta. És mi lesz azokkal a javaslatokkal, me­lyek Magyarországot végleg egygyó fogják tenni, melyeknek megvalósítását Kossuth Lajos hattyúdalában annyira kívánta ? Yalószinüleg visszakaptuk volna Szá- páry Gyula grófot, összes kapkodásaival, ínséges házassággal takaródzo reakciójával! Jövendőnk parancsolja azt, hogy ma­radjon meg a Wekerle minisztérium, amely­nek szigorú kötelességérzete s hazafiassága lemondott a könnyű dicsőségről, s inkább megküzd a népszerűtlenség hydrájával, csak ne vigye válságos helyzetbe ezt az országot. És a mint a Wekerle kormány eddigi működésében a főrugó a hazafiasság, a sza­badéi vüség volt, úgy reméljük, hogy mun­kakedvét nem bénítja meg sem nagyok ha­ragja, sem kicsinyekr boszantása, hanem a nagy és dicső ügyhöz méltó lelkesedéssel igyekszik tovább is célja felé — mily so­kat mond a célt kifejező néhány szó ! — Egységes, szabadelvű, nemzeti Magyarország 1 Mig ezért a célért harcol, mi, és ve­lünk az ország túlnyomó többsége, ott le­szünk a küzdők sorában. TÁRCZA. —Kí­Szürkeség. Szóltam: „Az ég mily tiszta kéken Ragyog a Balaton vizében, A forró, fényes napsugártól A kék hegyek ragyognak távol. Ó mily hizélgő lágy varázs van, E pompás nyári délutánban I A föld mosolytól fényessé lett Mily szép a nyár! mily szép az élet!“ S Ön szólt: „Mindebből mit se látok, Árny fedi mélyen a világot, Lehet, hogy csillog tarka színben, De nékem mégis szürke minden. Most még nem érthet, ó de lássa, Majd tűnik ajka mosolygása, Elszáll a napfény ködtől űzve, S megérzi minden milyen szürke.“ r Es szavait én hogy nevettem Kevóly, sugárzó, ifjú kedvben, S a Balaton ezüstös habja, Ég, föld, vigan kacagott rajta! A boldog jókedv merre, hol van ? Itt állok némán, kedvhagyottan I S gyakorta most eszembe jutnak Szavai, melyek nem hazudtak! A kedv, a napfény semmivé lett, Mind elborultabb lesz az élet, A szép nyarat az ősz elűzte, S köröttem minden szürke, szürke! SZALAY FRUZINA. Betegség. — A TOLNAVÁRMEGYE eredeti tárcája. — Poéta volt. Legalább annak tartotta magát, és akadtak jóakaró, naiv lelkek, akik egy vélemó^ nyen voltak vele. Költői lélek minden esetre, már hogyha köl- tőiségnek nevezzük azt a beteges képzelődést, a me­lyik itt a világon valami különös, ábrándos szín­nel von be mindent szemünk előtt, és fejünkben külön világot teremt, légvárakkal, álomalakokkal, a mikben minden van, csak igazság meg életre valóság nincsen, Terseket is irt halomszámra. Színtelen, egy­hangú verseket. Lett volna tán abban a fiúban el­dalolni való érzés, megónekelni való gondolat, de nem tudott alakot adni nekik. Harmóniátlan, Ízet­len töredék volt az, amit fel tudott mutatni. Hiszen mindnyájunknak, a tucat emberek egész légiójának az a hibája, hogy nem tudjuk megta­lálni se írásainkban, se életünkben a harmóniát. A mit papírra vetünk, a mit cselekszünk, az mind csak szánalmas küzdelem az alak és tartalom között. Poéta volt, 'de nem azok közül, a kiknek ?, képes lapok az arcképét hozzák, a kik vidéki fel­olvasásokon éjjeneket meg babérkoszorúkat szerez­nek. Nem volt rosszabb azoknál,( de gyámolta­lanabb. Azt a frázist, hogy a kor nem becsüli meg szemefényét, a költőt, nem tudta kibasználni. Sok ügye-fogyott ember kiáltozta tele szájjal ezt a mon­dást addig-addig, hogy a jámbor publikum fölült neki, és észrevette. 0 nem tudott tőkét csinálni be­lőle. Nem azért mintha becsületessége visszariadt volna tőle: egyszerűen, mert ügyetlen volt hozzá. Reklám takargathatja csakis a rósz portéká­nak a hiányait. 0 nem értett a dobveréshez ; ter­mészetes, hogy amit árult, a maga siralmas mez­telenségében senkinek sem kellett. Ez aztán elkeserítette. Egy vágya volt min­dig a dicsőség; azon csüngött minden beteges ra­jongásával. Most, hogy belátta, mennyire távolodik tőle ez az egyetlen eszmény is, csüggedni kezdett. Az a rögeszme vert gyökeret a fejében, hogy őt félreismerik, készakarva mellőzik. Tudott rá pél­dát eleget a históriában, idézhetett volna egy egész sor nevet az irodalom, a tudomány mártírjai kö­zül, akiknek a nagyságát kétségbe vonták, teremtő erejüket becsmérelték, s ugyanakkor hitvány közép­szerűségek diadalkocsiját halmozták koszorúkkal. Mikor érezzük, hogy a kiket a sors. fölénk emelt, nem sokkal nagyobbak, mint mi, nagyon könnyű képzeletünkben a magunk értékét megtíz­szerezni és abban a vigasztalásban sütkérezni, hogy csak azért nem emelik a mi nagyságunkat az illő piedesztálra, mert mind törpe az, a ki a felszineu úszik,

Next

/
Thumbnails
Contents