Tolnavármegye, 1893 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1893-01-08 / 2. szám
TOLNÁVÁ RMEGYE POLITIKAI ÉS VEGYES TARTALMÚ HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Szegzárdon, Széchenyi-utca 1085. sz. Felelős szerkesztő és laptulajdonos : Főmunkatárs : Dr. LEOPOLD KORNÉL. BODNÁR ISTVÁN. Hl. évfolyam. 2. szám. Szegzárd, 1893. január 8. Kéziratok vissza nem adatnak. I A lap szellemi részét illeti koz- I lemenyek, valamint az előfizetések és a hirdetések is a szerkesztőséghez intézendők. ! Hirdetések mérsékelten megállapított I árszabály szerint számíttatnak. | Előfizetési ár: Egy évre . . 6 írt — kr. Pél évre . . . 3 „ — „ Negyedévre .1 „ 50 „ Egy szám .... 12 „ Előfizetéseket és hirdetéseket a kiadó- hivatalon kivül elfogad Krammer Vilmos könyvkereskedése Szegzárdon. Előfizetési felhívás! 1893. évi január hó 1-vel uj előfizetés kezdődik a „TOLNAVÁKMEGYE“ politikai heti lapra. A „TOLNAVÁRMEGYE“ hetenként legalább 8 oldalnyi terjedelemben jelenik meg és arra törekszik, hogy a köz- és társadalmi élet minden terén gyors és megbízható értesülései legyenek és hogy érdekes, változatos és igazi zsurnalisztikái színvonalon álló tartalmával mindennemű igényeknek megfeleljen. Rovatai felölelik a politikai, vármegyei és községi élet, ugyszintén az irodalom, törvénykezés, tanügy és közgazdaság körébe vágó eseményeket és azokat mindenkor tárgyilagosan ismertetik; szépirodalmi részében szintén választékos és gazdag tartalomra törekszik. Előfizetési ára: Egész évre . . 6 frt (12 korona). Fél évre ... 3 frt (6 korona). Egy hóra . . . 50 kr (1 korona). Hirdetéseket mérsékelt árszabály mellett közlünk. A „TOLIAVÁUIE&YE“ kiadóhivatala. 1892—1893. —lk. Zajosan, széleskörű hullámokat keltve, kezdődött a múlt év. Fagyban és hidegben folytak le a képviselő választások. Soha még Magyarországon téli választások nem voltak és kívánjuk, hogy hamarjában ne is legyenek. Jóllehet kevés idő állott a választási küzdelembe induló országgyűlési pártoknak rendelkezésére, mégis teljes erővel és szenvedélylyel állottak egymással szembe a pártok és jelöltjeik. Elkeseredett harcot vívtak a legtöbb helyen és a szenvedélyek lángba boríták a küzdő táborokat. Egy nagy fontosságú reform országgyűlési tárgyalása előzte meg a választásokat, a kormány a nemzet elé vitte a kiváló jelentőségű kérdést, hogy az döntsön szavazatával, kivánja-e a közigazgatás államosítását, vagy nem és az eredmény az lett, hogy a nemzet nagy többsége a reform mellett nyilatkozott. Az uj országgyűlés tevékenysége azonban az első félévben sem volt más, mint a régié, meddő személyes harcokból állott az egész. A nemzet azt várta, hogy az uj országgyűlésnek tagjai megifjult erővel fogják törvényhozói hivatásukat az ország javára teljesiteni, ámde e föltevés hiú várakozásnak bizonyult. Viharos képviselőházi ülések, vagy egy-egy nagyobb szabású szónoklat, uralták a helyzetet, a nélkül, hogy abból az országra bármely irányban is a legcsekélyebb haszon járult volna. , E közbe esett a koronázási jubileum, a mely rövid szélcsendet idézett elő a politikai világban. A magyar nemzet, mint egy szív és lélek, ült örömünnepet. Széles ez országban mindenütt, palotákban és kunyhókban egyaránt, kigyultak az ölöm és lelkesedés őrtüzei az alkotmányos király megkoronáz- tatásának huszonötéves évfordulóján. Jubileuma volt e nap az egész nemzetnek, a nemzet minden igaz fiának. Magyarország fő- és székvárosában magasztos ünnepségek folytak le, a molyek tanúságot tesznek majd utódainknak és minden idők népeinek arról, hogy a magyar miként szereti fölkent királyát, hogy milyen a magyarok királyhűsége, hogy milyen a magyar nép tisztelete és rajongása királya iránt. A jubileumi szép és feledhetetlen nap' lezajlása után az országgyűlés meddő szere nem ért véget. Ehhez járult, hogy a kormány akkori elnöke részéről olyan hibák történtek, a melyek az ellenzéknek bő alkalmat nyújtottak nemcsak zajos parlamenti jelenetekre, hanem némi sikerekre is. Talán inkább tévedések, mint hibák voltak azok Szapáry részéről, de eredményében mégis oda vezetett, hogy meg kellett válnia a miniszterelnöki széktől. TÁRCZA. j.A pekfogliIrta: SUST VlKTOR. — A „TOLNAVÁRMEGYE“ eredeti tárcája. — De csakugyan peches ember is volt a jó Pipát Vunibald. Már a neve is! Pipát Vunibald ! 0 kényteleu volt nevét legalább még egyszer oly gyakran elmondani, mint más halandó. Mert valahányszor magát bemutatta, mindenki csodálkozott s bizonyos, hogy azt kérdezték tőle : — Hogyan kérem ? s ő kénytelen volt pirulva megismételni hogy — Pipát térem, Pipát, s ez alatt nem mulasztotta el a világ minden pipáját megátkozni, ami azonban nyilvánvaló igazságtalanság volt tőle, mert szegény bizonyára nem pipaszárnak köszönte létezését. De nem szóltam őt meg ezért sohasem, mert hiszen mindennapi dolog az, hogy nem azt hordjuk le, a ki valami bajunknak okozója, hanem annak öregapját, rézüstökét s efele tartozékait, miknek révén a legkisebb keserűségnek sem valánk kitéve. Már csecsemő korában is hogy járt Vunibald. Mikor vagy két hónapos volt már, édes anyja egy vasárnap délulán pletyka-ozsonnára volt hivatalos. Dehogy hagyta volna otthon drága csemetéjét; el vitte magával s szépen letette egy szobába a háziasszonynak szintén csecsemő kis lánya mellé. Mikor aztán végre senkin sem maradt már egy kávés csésze ára becsület sem, a gondos mama elviszi Vunibaldját, ki éppen akkor pazarolta legmagasabb hangjait, s szorította kis ökleit füleihez, mintha ő is botrányosnak tartaná ezt a nótát. Keresték, hogy vájjon mi baja lehet a kis zsarnoknak s ekkor kisült, hogy időközben Vunibald fülét fúrták ki a háziasszony kis lányáé helyett. Iskolás fiú korában is sok baj érte Vunibaldot. Mert bizonyos, hogy akkor hívták feleletre, mikor egy kukkot sem tudott arról a mindenkit annyira érdeklő körülményről, — hogy vájjon hogy hívták Jákobnak tizenkét fiáf, ugyszintén kétségtelen dolog volt az, hogy ó egy eppen elkészült szövevényes mértani rajzlap közepére fogja tintáját borítani. Persze első dolga volt nyelvével a tisztaságot amennyire lehetett helyreállítani, csakhogy a fátum további kegyetlenségéhez tartozott az, hogy a tinta a pa- páuak az irodájából s Antracenból való volt s a kis Vunibald majd agyonköpködte magát tőle s gyomrát annyira elrontotta, hogy nem tudott délben a darás-tésztából enni, melyet ártatlan szivének egész rajongásával szeretett, s melylyel ép ez napon akarta édesanyja drága fiacskáját meglepni. S végre ezek után senki sem fog csodálkozni azon, ha a kis Vunibald mindig jókor érkezett a fiuk csete-patéjához arra nézve, hogy egy neháuy hamarjában összeszedett nyaklevessel szaporíthassa az élethez szükséges tapasztalatait. No de semmi sem tart örökké. Vunibald is letette az érettségi vizsgálatot. Igaz, hogy nem valami kitűnő sikerrel, mert hajlamai inkább a művészi pályára utalták őt. Vunibald tudniillik festett. Először olajfestékkel tett kísérletet, s első műve Rózsa Sándort ábrázolta, fokossal kezében s rövidre vágott dohánynyal a dohányzacskóban. Különösen nagy gondot fordított a hires rablóvezér szemére; nem is sajnálta tőle a fekete festéket, hogy minél rettenetesebb kifejezést adjon azoknak. A kép igy elkészülvén, Vunibald azt a sarokba állította száradni. De másnap, mikor elővette festményét, rémülve vette észre, hogy a nagy bandita szemei már a fényes csizmáig csurogtuk le, be- szenyezve a piros lajblit s a hófehér redős kimondhatatlanját. Ez a gyászos eset elvette kedvét az olajtól s inkább a viz-festést mutatta neki előnyösebbnek. Csakhogy itt is úgy járt, hogy mikor egy Yelenczei-éjt már megfestett s csak az ég a holddal volt még hátra, ó elfelejtett a holdnak a sötét szinü égbolton helyet hagyni, s igy megfosztotta a donnákat attól az élvezettől, hogy holdvilág mellett csónakázhassanak. Mit volt mit tenni, mint az egész képet feketével bevonni, mert mint Vunibald moudá, hogy holdnélküli koromsötétségben még Yelenczében is fekete minden. Amiben neki ugyan igaza lehetett, de mindezek dacára festményével még sem ért el nagy sikert, s igy inkább mégis csak visszatért az olajhoz. Vunibald papája látva azt, hogy fiának mily művészeti hajlamai vannak, azon volt, hogy tehetségének megfelelő életpályát válaszszou neki s elhatározta, hogy — postatiszt lesz belőle.
