Tolnavármegye, 1893 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1893-12-24 / 52. szám
1893. december 24. TOLNA VÁEMEGYE. 9 DALOK. I. Az utcákon álmodozva járok, Szerelemtől mámoros szemekkel. Téli est ven, köd, meg jégvirágok, De szivemben szép májusi reggel. Tőled jöttem, most vallottad ép’ meg, Hogy szeretsz engem, szeretsz a sírig; Pusztasága hát nem bánt a télnek, Hisz’ szivemben csupa rózsa nyílik. A fagyos szél zúghat én miattam, Téged el nem hervaszthat, virágom! Hófelhők felett is szakadatlan Csak mosolygó szemeidet látom. II. Tele van a kert virággal; Vigan csattog a madárdal, Itt Is. ott is rózsa int . . . Őszi szél, ha elhervasztja, Esztendőre, uj tavaszra Majd virulni fog megint. Tele van most Ifjúsággal, Szerelemmel, boldogsággal Á szivünk Is kedvesem . . . Szedjük, szedjük a rózsáit; Mert ha egyszer el virágzik, Nem virul ki soha sem. EUDNYÁNSZKY GYULA. Karácsony. Irta: KÓBOR TAMÁS. Nem tudom, melyik okos embernek jutott legelőször eszébe, hogy karácsonyról cikkezni jó Ízlésű dolog bármikor, csak épen karácsonykor nem, a mikor minden erről elmondható dolog a legékesebben el van mondva a boltkirakatokba helyezett táblákon : „Karácsonyi és uj évi ajándékok.“ Az a jó ízlésű ur bocsássa meg nekem azt a banalitást, valamint kénytelen megbocsátani annak a sok millió embernek, akik még mindig nem szokták meg ezt az ünnepet annyira, hogy közeledtekor ne örüljenek neki, ne készüljenek rá és ne ülnék meg. Elvégre banálisnak mondható minden, a mi a kalendáriummal és az év körfutásával összefüggésben van. Banális az emberek udvariassága is, akik kalap emeléssel üd- vözlik egymást, ahányszor találkoznak, banális a szerelem, banális a politika és banális a banálitás bélyege is, melyet a jóiz- lés unalmas konzekvenciával minden rendszeresített, állandó tünetre rászokott sütni. A karácsonyi ünnepet nem lehet átélni anélkül, hogy tudomást ne vennénk róla. Hozzáfüződik minden melegség, minden szépség és minden poézis, mely az ember lelkében rejlik. Nem a vallásosak ünnepe ez, hanem az embereké. Nem kell katholikus- 1 nak lennie az embernek, nem is kell kereszténynek lennie, hogy átengedhesse magát e szép ünnep ünnepi érzésének. Valóban, ebben a tekintetben karácsony ünnepének oly jelentősége van, mely mesz- sze túlterjed a családi négy falon és az ájta- tos felekezeti érzeten. Épen a kereszténység sarkalatos mithoszi és vallási jelentőségének kiinduló fázisának ünnepében találkoznak a civilizált népek ünnepi érzései — valláskülönbség nélkül. A Megváltó születése napján minden, bármely vallásu család körében öröm tanyázik. A kicsinyek örömnapja ez és a kicsinyekkel együtt örülnek a nagyok. A kis Jézus jászolához zarándokoltanak Napkelet fejedelmei és térdre borúidnak előtte és imádkozának. A három királyokat a bölcsesség, a jövőbe látás vezette Betlehemhez. Visszatértek országsaikba és imádták tovább régi isteneiket, de a vezető csillag egyformán biztatva ragyogott tovább is fölöttük és a betlehemi jászol fölött. íme az uj teslamentomban is meg van mélységes alapja a karácsonyi est általános megünnepelésének. A kereszténynek szent történet, más vallásunak mély értelmű szimbólum. A Szeretet hirdetőjének születés napján egyaránt örülhetünk mindannyian, kik a Szeretetet tartjuk a társadalmi lét egyetlen egészséges alapjának. Ezen az alapon állva hirdethetjük a békét, az egyetértést, a napi érdekek és pártszempontok kusza ösz- szebonyolódása közepette is. Minden más napon szolgálhatjuk a mi külön isteneinket, külön bálványainkat, a mai napon azonban járuljunk Napkelet fejedelmeivel együtt a bölcsőben alvó Szeretethez és nyújtsunk egymásnak kezet. Gyújtsuk meg a karácsonyfa gyertyáit — oly szép a lobogásuk, , oly enyhe, oly boldogító, oly melengető a levegő alatta. — És a gyertyák fénye mellett egymás arcába tekintve, láthatjuk, hogy mindnyájunkon ugyan az az élet hagyta nyomait, hogy végelemzésben ugyanazok a szükségletek bántanak valamennyiünket, — ugyanazok a célok vezérelnek mindnyájunkat. A statisztika és a népszámlálás csoportokba osztott bennünket, de ezek a csoportok egy fő és egy legfőbb egységhez vezetnek : magyarok vagyunk és emberek vagyunk ! Szeretjük a hazát és szeretjük — í nemcsak magunkat, hanem egymást is. Múló, részleges érdekek elválasztanak bennünket, de ezeket a válaszfalakat a kor emelte és a jövendő kor ismét le fogja rombolni. Sziveinkben, mivoltunkban egyek vagyunk, azonos szenvedésekkel azonos örömökkel. A hétköznap küzdelmeiben nem látjuk egymást, csak az idő szülte válaszfalaktól I elkülönítve. Ilyenkor hol hevesebben, hol | türelmesebben küzdünk a magunk parciális képzelt érdekeink mellett. Vagyunk liberálisak és függetlenségiek, pártoljuk a polgári házasságot és ellenezzük, néha istenünkkel is kérkedünk, hogy az hatalmasabb a másikénál. De a karácsonyfa fénye mellett szemünk a kicsinyekre néz és arra a nagy örömre, melyeket kicsi dolgokkal okoztunk. Es a családi enyhe fészekben összegyűlünk kilépve a rubrikákból, melyekbe a mindennapos élet soroz és kezet szorítunk egymással és örülünk egymás látásának. Egy este az egész. Aztán visszalépünk a rubrikákba és tovább küzdünk egymással. Sajnálhatjuk, hogy úgy van, de nem tehetünk ellene semmit. Be kell várni az idők teljesedését Ez az idő már sokat tett | jóvá, a mit régebbi idők rontottak. Ma már kevesebb válaszfal emelkedik az emberek között, emberségesebb fegyvekkel küzdünk I egymással. És az idő mind parancsolóbbati követeli a válaszfalak lerombolását s valamint egy kort nem lehet siettetni, úgy nem is lehet azt késleltetni. Be fog következni i az idő, mert be kell következnie, mikor a karácsony este interkonfessionális egyetértése és szeretete, a mindennapos életben is érvényesülni fog. Addig is, mig ez az idő megérkezik, a csökönyös küzdelem Közepette is kívánjunk egymásnak boldog ünnepeket! Szerenád. Holdvilágos éjszakán Ablakod alatt, Köngeimmel öntözőm A fehér falat. Hűzattam a cigány nyal Sziláján vadul, Arra ment az ezredes Es a hadnagy ur. Arra ment az ezredes, Mosolyogva szólt : „ Paly a fám, menj haza, Tedd el a vonót . .u Arra ment a hadnagy ur, Nagyot nevetett; „Az a leány, cimbora, Nem lesz a tied.u „ Holnapután esküszünk, Aztán utazunk, Ezredes ur ó maga Lesz a násznagyunk . Pólya cigány elszaladt. Elnémult a húr, Tovább ment az ezredes Es a hadnagy ár. S mikor aztán mindenki Egyedül hagyott, Kinyitotta kis karsód A kis ablakot. eke flat ék nő. Szózat a dunántúli Írókhoz, hirlapirókhoz. Budapesten, karácsony hava 1893. A Dunántúli közművelődési egyesület irodalmi szakosztálya 1893-ik év karácsony havában megalakult Budapesten és azt határozta, hogy e nemes hivatása szervezetnek mintegy első lélekzelvétele egy levél legyen, a melyben Elnöke fordul tagjaihoz, elsősorban dunántúli ujságla- pokhoz. Fordulok hát hozzátok — hadd mondjam, pásztor levélben; az elméknek, a sziveknek, az erkölcsöknek és minden becsületes érdeknek pásztorai, pásztortársaim. Kiállított őrszemei vagyunk a legszentebb nemzeti ügynek, amely ezer gyökérszállal ereszkedik az élet minden viszonyába, a népesség minden rétegébe, hogy onnan táplálkozván, virágot nyisson és gyümölcsöt teremjen és a gyümölcs legyen a magyar nemzet drága termése, díszben, fényben jó létben, erkölcsben, erőben való meggyarapodása, hogy hatalmasnak találtas- sék amaz újabb küzdelmekben, talán megpróbáltatásokban, a melyek reá várakoznak, a versengésben, a mely a föld birtokáért, a nemzet lobogójáért, nyelvének dicsőségéért itt folyni fog a közeledő évszakok idején. A kiállított őrszemek között való összefüggést helyreállítani, az erkölcsi közönséget, mely
