Tolnavármegye, 1893 (3. évfolyam, 1-52. szám)

1893-11-05 / 45. szám

TOLN A VÁRMEGYE. 1893. november 5. 2. két, s a mint igy volt, s igy van, úgy is lesz, mig meg nem szűnt a magyarnak szive dobogni hazájáért. Erejének, s igaz ügyének tudatában feltartóztathatlanul halad a magyar nemzet előre - útjában nem lesz képes meg­akasztani semmiféle idegen hatalom, legyen bár annak Bécs — vagy Róma a neve. Tolnavármegye közgazdasági kérdései. A Mikor lapunkat megindítottuk, ki­adott programmunkban egyik főfeladatul tűztük ki magunknak, hogy Tolnavármegye közgazdasági fejlődését tőlünk telhetőleg előmozdítsuk. — Szerénytelenség nélkül hivatkozhatunk az elért eredményekre, — mert a Duna szabályozásnak, az építendő vasutaknak annyi vezércikkben méltatott ügye a megvalósulás stádiumába jutott, és mig a szabályozásnál ezernyi kéz tanúsko­dik a munka erélyes folytatásáról, addig a szegzárd-baranyavári vasút és a bajai hid eszméjének kivitele is biztosítva van, mert oly férfiak működnek közre annak megva­lósításánál, hogy a diadal rövid idő alatt el nem maradhat. Szabadjon ez igéuytelen sorok írójá­nak rámutatni azokra a nagy fontosságú elő­nyökre, melyeket Tolnavármegye a íaH'vÓ körülmények k*"**,1 .. _ . Könnyen kiaknázhatna Tolnavármegyének ugyanis abban a sú­lyos nemzetgazdasági krízisben, a melybe ju­tott, minden eszközt meg kell ragadnia, hogy helyrehozhassa a sors csapásait. Ilyen eszköz — gyárak építése. A selyemfonógyár ügye nem fordult kedvezőre Szegzárdra nézve — mert a Csörgető vize a selyem mosására alkalmat­lannak bizonyult. Talán a Sárvizet jobbnak találnák ? Mindenesetre reméljük, hogy Tol­navármegye érdekeinek buzgó pártfogója, Bezerédj Pál, a megyében fogja felállittatni ezt a nagyszerű telepet, mely beláthatlan időkre hirdetné alkotója nemes ügyszeretet. Egészen máshogyan áll a dohánygyár ügye. Nem vagyunk optimisták, de mi azt hisszük, hogy kellő utánjárással és áldozat­készséggel Szegzárdnak lehetne kapni do­hánygyárát. Wekerle miniszterelnök tudva­levőleg eredeti tervétől eltéróleg kijelentette, hogy még több dohánygyárat építtet, s itt különös tekintettel lesz a fillokszera sújtotta vidékekre. Tolnavármegye régi hires do- hánytermó vidék — fájdalom, a másik kva­lifikációja is meg van, mozdítsunk meg min­den követ, s mi hisszük, hogy az erélyesen megindított akció sikerre vezet. Csak tenni kell, s a lelkesedésnek nem szabad szalmalángként lelohadnia; — csak akarni kell, s az akadályokat nem ismerő akarat — reméljük — meg termi gyü­mölcsét 1 Sokat firtatott dolog, hogy a Duna szabályozás alkalmából nem szabadna a Duna-ágat Dombomnál betömni. Megmondjuk ebben az ügyben is sze­rény nézetünket. Óhajtjuk és helyeseljük, hogy Dombodnál zsilip építtessék, de óva figyelmeztetjük a kérelmezőket, hogy a zsi- lipépités nagyon kétélű fegyver, melylyel , védelem helyett könnyen megsebezhetnek J magunkat. A zsilip építést csak abban az esetben gondoljuk helyesnek, ha az egészen masszív, erős, bármily vésznek ellentálló építmény volna, s nem csak amolyan ol­csó fajta munka, melyet az első jég tönk- 1 retehet. Modern Duna-zsilip, — ha nem J csalódunk;^rr- sv-ázeftrefcjbe kerülne,ti^zt pe- J dig alig engedélyezi mostanában az állam. Hagyjuk tehát a zsilip építés eszméjét oly időre, mikor az sikerre számíthat. Lehetne talán az elposványosodástól a régi mederben való helyenkénti utánásással is segíteni, a mely a lefolyás akadályait megszüntetné, s az élő Dunával való ál­landó összeköttetést biztosítaná. Mi inkább lemondanánk a zsilipről, semhogy esetleg ki legyünk téve a veszély­nek, hogy minden szabályozás dacára a viz Fadd, Tolna és Szegzárd egész vidékét ; elönthesse. A tolnai Duna-ág elzárásának nagy hasznát véljük látni a helyzet eddig nem méltatott kiaknázásában. A kormány is, meg a Duna gözhajó- zási társaság is keresve keres oly helyet, a j hol hajói télre biztosan kiköthetnének. Ez a Duna-ág erre rendkívül alkalmas lesz. Al­kossunk tehát egy hatalmas téli kikötőt, a hol százával lehetnének a hajók biztos menedékben. Hogy ennyi hajónak Szegzárd és Tolna közötti kitelelése mennyi hasznot hozna mindkét városban a termelőknek, az iparosoknak és kereskedőknek — azt mon­danunk is felesleges. Szóval minden téren, minden eszközzel legyünk rajta, hogy ez a mi szükebb ha­zánk anyagilag is erős, népe pedig boldog és megelégedett legyen. Ez legyen a mi célunk, ez a mi tö­rekvésünk ! Miklós Gyula kormánybiztos Szegzárdon. Vasárnap este érkezett városunkba Mikló» Gyula borászati kormánybiztos a megyében tett szemle útja befejezéséül. Nits Ivtván borászati fel­ügyelő fogadta vendégül a kormánybiztos urat, ki a tiszteletére megjelent szőlőtulajdonosok előtt a megyében látott szőlőtelepítések felett megelégedé­sének adott kifejezést, különösen elismerőleg nyi­latkozván a paksi homok telepítések szakszerű be­állítása felől. Hétfőn délelőtt az érdeklődő gazda közönség kíséretében a szénkéneggel való gyérítéssel fentar- tott szőlők megtekintésére indult a kormánybiztos. Dr. Szigeth Gábor, Orffy Lajos, Ujfalusy Lajos, Fejős Imre, Boda Vilmos, Dr. Hangéi Ignácz és nások szőlőit is megtekintvén, ismételten utalt a szénkéneggel elérhető eredmSmfekrdj^Lft védeke­zés a végleges kibontakozás eszközét nem nyújtja. Délben Dr. Szigeth Gábor vendégszerető házánál volt a kormánybiztos hivatalos, a törvényhatóság két előkelő képviselője, Simontsis Béla alispán és Madarász Elemér főjegyző, valamint Fördős Vil­mos tiszti ügyész, Fejős Imre takaréktári vezérigaz­gató, Boda Vilmos orsz. gy. képviselő, Totth Ödön ügyvéd, Orffy Lajos ügyvéd, szegzárdi tekintélyes szőlősgazgák, úgy Nits István borászati felügyelő társaságában. Az ebéd a legderültebb kedólyhan- gulatban folyt le, már itt felvetetse Miklós Gyula, kormánybiztos azon eszmét, hogy a szegzárdi sző • lő cultura reconstruálására szövetkezet volna alakí­tandó. A részletekre még ki nem terjedő megbe­szélésben a jelen voltak mind résztvettek. Fejős Imre és Szigeth Gábor azon véleményüknek adtak kifejezést, hogy az általuk vezetett pénzintézetek hajlandók lesznek hozzájárulni az eszme valósítá­sához. csalódott többé. Halkan tett egy lépést előre, sze­mét megerőltetve a sürü ködön keresztül — egy alakot lá‘ott görnyedni a hatalmas márvány sírem­lék mellett. Szép, drága koszorúktól gazdagon dí­szített sir volt ez, és a homályos vörösfényü lám­pák csodalatos visszfényt tükröztek a hideg kövön, az aranybetük csillogtak a szalagokon, s a rubin­vörös üvegben a lángok lobogtak, majd remegve, majd ismét homályosan és szomorúan égtek me­reven a sötét éjszakában. A sirásó jól ismerte e sirt, s ügyelt is rá, mert ez úgynevezett „fiatal sir“ volt, s mert nemrég temették ide, s mert szép fiatal leányt rejtett magában. De mit keresett a fiatal leány sírján egy sö­tét, mozdulatlan alak? A sirásó áhitatosan keresz­tet vetett — mert hát e szomorú hivatásban elfá­sult emberek se mentek a babonától — hisz ha­lottak napja volt, már pedig oly nap, melyen a régi babona szerint „szabadra imádkozott“ lelkek ég felé röpülnek és a ki egy ily szabad lélekkel találkozik, veszve van, ha keresztet nem vet és még az évben kell meghalnia. Midőn közeledett, a sö­tét alak fölkelt, a sürü ködben még nagyobbnak látszott és midőn fölemelkedett, halk csörgés hal­latszott. A sirásó nagyot sóhajtott, midőn az alak­ban köpenybe burkolt fiatal tisztre ismert. — Elkéstem Lucia sirjánál, mondá a tiszt rezgő hangon, de csakhamar észrevette magát s mondá : „Málnay kisasszony sírjánál.“ Nem lenne szives kivezetni innét? — Elkésett... Lucia sírjánál ? kérdezé az öreg fejét csóválva, hát ismerte Málnay kisasszonyt, g talán a kastélyban is volt néhányszor és... A fiatal tiszt türelmetlenül szólt közbe : — Akarja-e megmutatni a kijárást? De a kiváncsi öreg nem egy könnyen engedte magát elutasítani, mert' épen elemében volt. — Málnay kisasszony szép volt — kezdő újra — s nekem öreg embernek rosszul esett, midőn hallottam, hogy az ő számára is kell sirt ásnom 1 És mily jó volt a kisasszony, mindenkit szeretett, s nem volt senki, ki halála hírére ne sirt volna, mert tudták, kit vesztettek el. A tiszt nem akarta a beszédes öreget félbe­szakítani, sóhajokkal felelt, álmodozva nézett a sí­rokon égő lámpákra, melyek a sürü ködben mint­egy fátyollal voltak borítva s távolnak látszottak ; az ő gondolatai is messze távolban kalandoztak . T. ekkor fülébe csengett. — Vagy talán ismerte az ur ? — Menyasszonyom volt, — mondá remegő hangon — de most vezessen a kijáráshoz, tévé hozzá, az öregnek pénzt nyomva a markába. — Itt, mindjárt itt uram! mondá az öreg, a kapu felé vezetve a tisztet. Itt kijut az országúira. Jó éjt uram! A mai éjjel nedves és hideg lesz, havazni fog nemsokára — no de nem árt; a téli munka el van készítve, nem baj az uram... Bá­mulva nézett szét, — a tiszt eltűnt rég a sürü ködben. Már elment, mormogá. Elkésett. . . Lu­cia... fiatal, szép leány a temetőben .. . moso­lyogva nézte markát e szóra, ezüst forint fénylett benne, ezzel vigan haladt tovább. * * * Az olvasó engedelmével egy évvel térünk vissza elbeszélésünkben. Szép, verőfényes őszi délután vol; az ökör­nyál a mezőt és a fákat fogta .körül, az őszi szól lengette a sárgult és vöröses lombokat, s a nap forrón sütött. Ilyesmit érezhetett a férfiú is, ki pom­pás telivér lovon léptetve haladt a kastélyba vezető árnyas fasor közt. Még fiatal volt és alig állhatott a harmincas évek küszöbén ; arca csöndes öröm­ben ragyogott — szivében tavasz virított, s úgy látszok, sohasem lesz benne tél. — Mily szép — mily jó, suttogá magában. Mily boldogok leszünk egész életünkön át... — Jenő !... hangzott a veranda felöl, s ott állott Lucia, intve feléje. — Lucia! hangoztatta ajka elfojtott örömki­áltással. A nemes állat néhány hatalmas ugrással a verandáig vitte gazdáját, s a legközelebbi pilla­natban egymás karjaiban pihentek. Karonfogva sétáltak a park tekervényes utain, melyek a messzelátóhoz vezettek. Csakugyan szép pár volt. Jenő magas és karcsú volt, s ámbár ez­úttal polgári ruhát viselt, mozdulatairól mégis meg­látszott a katona. Lucia gyönyörű jelenség volt, a tökéletes női szépségnek félig kinyílt rózsabimbója. Amint az alkonyat aranyos fényében sétáltak, az emberben önkónytelenül kelle támadni a gon­dolatnak, hogy istenség mosolygott a bölcsőjüknél s a boldogság és öröm bélyegét nyomta homlokukra. — Lucia, mondá Jenő, mily szép az élet, mily boldogok vagyunk szerelmünkben I Mondd Luciám, mikor leszesz már vógkép az enyém Is­ten és emberek előtt ? — Jenő — felelte Lucia, miközben egy pá­don helyet foglalt, — jól tudod, hogy szüleim mily

Next

/
Thumbnails
Contents