Tolnavármegye, 1893 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1893-09-03 / 36. szám
TOLN A.v Arme gye. 2. 1893. szeptember 8. irányuló romboló izgatása, nem elég az osztály és kasztkülönbség, a mely nálunk uralkodik, hanem még a felekezetek között is, összeolvadás helyett, széttagolást, meg- hasonlást és elidegenülést akarnak létrehozni. Náluk Róma és a pápa járnak legelöl, a haza és a király csak másodsorban következnek. Első sorban latin táviratot küldenek a pápához és azután üdvözlik csak a királyt. És miután remélni lehet, hogy ezen gyűlés sem marad majd a komáromi és a soproni mögött, hallani fogunk ismét nagy beszédeket, melyek a polgári házasságnak káros hatásáról és veszélyéről, a családi élet szentségének megmételyezóséról fognak szolani és alkalmasat lesznek arra, hogy a népet fanatizálják. Mi sem könnyebb, mint a vallás és erkölcs jelszava alatt hívőkre találni és hangulatot kelteni. Beteges tünetek — zavart állapotok ezek. A hova tekintünk zavart és tétovázást, hibákat és bajokat találunk. Ezeken jórószben csak a kormány segíthet. Meg vagyunk róla győződve, hogy van benne elég erély, bölcseség és akarat a létező bajokat orvosolni — azokat pedig, kik a magyar faj, a magyar állameszme, a szabadelvű előhaladás és a felekezeti béke ellen izgatnak, el fogják seperni és el fogják felejteni. Az egyházközségek iskolaszékeinek jogi természete, n. A „ Tolnavár megye11 igen tisztelt szerkesztőjének azon ajánlatát, hogy tudomást vegyek a hozzá közlés céljából beküldött értesítések tartalmáról, elfogadva, megismertem azon tanügyi kérdéseket, melyek jelenleg foglalkoztatják a kedélyeket a vármegye területén. Nem kutatóin, hogy e tudósítások kiktől erednek; de azt tisztán látom, hogy a felszínre került kérdések általános órdekűek és elvi fontosságúak ; s ez az oka, hogy a hozzászólás elől nem térek ki. annál kevósbbó, mert hisz a tárgyak mindannyian oly természetűek, melyeknek kellő megvilágítására nem most van alkalmam először közreműködhetni. Vegyük először is az ozorai esetet! A tényállást — kevés és talán nem is fontos eltéréssel — ón is úgy ismerem, mint azt a „ Tolnavármegye“ munkatársa adja elő. Ismerem az esetet magán-in- formátió utján ; de hivatalos alakban is beérkezett hozzám a panasz, melyet csak azért'nem intézhettem el eddig, mert az ügy mostani stádiumában az intézkedésnek nem csak szüksége, de lehetősége sem forog fenn, hacsak hivatalosan fel nem akarom szólítani a sértett néptanítót, hogy a további fejleményekről hozzám kimerítő és tüzetes jelentést tegyen. Ilyen intézkedés megtételére pedig nem határozhatom el magamat azon nagyon egyszerű oknál fogva, mert távol kívánom magamat tartani azon gyanúnak még árnyékától is, mintha ón a vezetésem alatti tankerületnek csak egyetlen egy tauitóját is arra serkenteném, hogy a kedélyeket országszerte forrongásban és izgatottságban tartó egyházpolitikai mozgalmakban részt vegyen ! Másként áll a dolog az egyházközségek által fentartott iskolák vezetésére hivatott iskolaszékek feladatával, működése természetével s azon helyzettel, melyet azok az országos iskolai szervezetben elfoglalnak. Nyilatkozatomét e tekintetben megteszem. De hogy magamát érthetővé tegyem: példát hozok fel, mely álláspontomat ez iránt tehát talán kellően fogja megvilágítani. — A példa komoly megszivlelése után tisztán lesz kivehető, hogy „állam az államban“ nem állhat meg az állami élet semminemű terén; de kiváltkópen nem az iskolai téren. A példa alkalmazása közéletünk iskolai jelenségeire sem lesz nehéz! — Példám im ez: Valamely módos ember, pl. egy gyáros (nevezzük Zsolnaynak!) szükségét látja annak, hogy munkásainak gyermekei számára intellectuális értékük emelése, testi-lelki tehetségeik fejlesztése, de főleg — az Utilitarismus elvének is hódolva — raj- zolóképességük és ebbeli ügyességük fokozása érdekében iskolát alapítson. E végből az általa „fentartott“ iskolát kellő műveltségű szakember vezetésére bízza, felelőssé tevén őt, hogy ügyes rajzolókat neveljen (mert neki gyárában ilyenekre szüksége van, de nagyfizetósü rajzmüvészek fizetésére még nincs elég pénze) s ha ezt a gyermekek sokaságánál fogva a felelős iskolavezető egymaga nem győzi: az iskola- fentartó 2—3 uj állomást szervez, melyeknek ■betöltésére a felelős igazolté 1 l'> tesz. Javaslatot, miáltal a kérdésben levő iskola, melynek személyi és dologi kiadásai különben is biztosítva vannak, lehető tökéletes szervezetűvé lesz s a munka folyhatna minden lényeges fennakadás nélkül. Ámde ekkor előáll a „hatóság,“ a minő minden polgárisuk államban „létezni“ merészkedik, s kijelenti, hogy az iskola működését csak azon esetben engedi meg, az iskolát iskolának csakis úgy ismeri el: ha az a törvény kellékeinek mindenben megfelel, nevezetesen : ha tankepesitessel biro tanítók műkődnek, ha a törvényben megszabott tantárgyakat gondozzák, ha az iskolaterem olyan, mint miuót a törvény kiváu és a többi „ha 1“ — Mert bejelentés, statisztika, számonkérés, ellenőrzés, val- lomány *stb. kell; mi ha elmulasztatnék, még pénzbírságot is rov ki ez a „létezni merészkedő hatóság“. Ekkor az „iskolafentartó“ imigyen fog gondolkozni: „Nem elég, hogy áldozatot hozok, hogy munkásaim o-yermekei° intelligentiájának emeléséről gondoskodom, hogy szabad elhatározásból olyat teszek, mit az államnak vagy a polgári községnek volna tenniejrö- telessége : hanem most, ime, a kir. tanfelügyelő is előáll az ő törvényével és ministeri utasításaival s me» akarja semmisíteni a szabad és független polgár önálló gondolkozását s teljesen elfogúlatlan alapból kiinduló elhatározásait?? Nem úgy, uraim! Telem nem fogtok packázni 1 Megtettem, a mit tettem I Iskolát alapítottam, azt fenn is tartom, mert rajzolókra van szükségem. Hogy e célt elérhessem, erre odaállítottam a nekem ezért felelős igazgató- tanítót s az általa javaslatba hozott tanítókat. Ezeknek kötelességükké van téve az is, hogy mindenben, mit a törvény követel, az igényeknek feleljenek meg, így állváu a dolog, nekem a gyárosnak, a szabad polgárnak sem a kir. tanfelügyelő,- sem közigazgatási-bizottság, de még a minister se parancsolgasson ; hanem tessék, ott az iskola s annak vezetője a tantestülettel, s ha kell, adok melléjük, mint a hogyan a törvény követeli néhány az iskoláért nevelésügyért buzgólkodó férfiút, alakúljapak ezek „iskolaszékeké, ha már igy kell nevezni az iskolai helyihatóságot, megkérem a papot, orvost, jegyzőt, hogy legyenek szintén tagjai ezen iskolaszéknek, sót bemegyek magam is iskolaszéki tagnak, hogy részt vehessek — amennyire értek hozzá — az iskola felvirágoztatásában s ha van a „hatóságnak“ valami mondani, rendelkezni, intézkedni vagy kérdezni valója : forduljon — mert hisz a törvény és .a ministeri utasítás szabályozza a hatóság tetteit is — ehhez az iskolaszékhez vagy az iskola igazgatóságához ; de nekem : a gyárosnak, vagy „földesúrinak, vagy tőkepénzesnek, vagy nagybérlőnek, vagy grófnak, vagy apáturnak, vagy kanonoknak, vagy egyházfejedelemnek stb. hagyjon bókét még a törvényes hatóság is, mert én — ha iskolát alapítottam is — szabad és független polgára akarok maradni e hazának és tudom, hogy az ón zaklattatásom és fe- szélyeztetésem nélkül is fel fog virágozni az az iskola, a melyet én alapítottam és tartok fenn.“ — így fog gondolkozni, ha józanul gondolkozni képes, , az iskolafentartó, feltéve, hogy nem /azért akar iskolát fentartani,., hogy legyen kit felfogadni vagy olcsapni, kommahdirozni vagy zaklatni stb. Eddig a példa, melylyel álláspontomat — úgy hiszem — elég világosan jeleztem. A mi a szabad polgár elfoglalt álláspontjának meghatározásánál igaz : az igaz a szabad egyház, a felekezeti autonómia önállósága és függetlensége megállapításánál is. Az egyházi önkormányzat joga a felekezeteknél — igen helyesen — majdnem korlátlan. A TÁRCZA. MUZSIKA ÉS PARFÜM.- REGÉNY. Irta KÓBOR TAMÁS. (Folytatás.) (6.) II. Az éjszaka csendes és fehér. Fehér és hideg. Isten tudja, mióta bolyong már, merre járt. Hajtotta őt a kétségbeesés keresztül az éjszakai utcákon, mig a háborgó indulatokat valami tompa fásultság váltotta föl. Egy pár emberalak vált ki feketén a fehér utcából. Egy férj és karjába kapaszkodva egy asz- szony. Az emberek látása belezökkentette öt az ő megszokott kesernyés hangulatába. — Ez bizonyosan nem viselt mindennap más nyakravalót, — gondolta magában. — Milyen becsületes ember! Azok a régi szép idők 1 — Hajdan az ifjak megviaskodtak valami sárkánynyal az ő világszép leányukért, ma pedig ki kell egyenlíteni a divatárus számlákat. Nevetséges I Azaz könnyebb dolog sárkányt ölni, mint j számlákat kifizetni. Mégis csak nagy időket élünk!.. Es Istenemre, meg fogom fizetni nyakravalóimat és büszke leszek rá .. . Mégis csak nevetséges 1 .. A toronyóra éjfél után egyet ütött. Sándor összerázkódott, ezekre a hangokra érezte, hogy fázik. Fázik és szomjas. Amott a sarkon a sárga fény táblák és a vörös lámpa . . . Gita ! ... feltámadt benne az önmaga iránti szánalom, úgy érezte | most, hogy valami hallatlan igazságtalanságot kö- I vettek el rajta és szomjazott rá, hogy valakinek el- j panaszolhassa. És szomjazott vigasztalásra, szere- tetre, hízelgésre. Ott, Gitánál megtalálja mind azt és ... és ... Gitánál majd elbucsuzhatik Műitől is. Milyen boldogan mosolygott feléje a leány! Elébe nyújtotta az ő szép fehér kezét és kebléhez szorította az övét. És tett neki szelíd szemrehányásokat, a miért olyan soká váratott magára. — Rosszkedvű voltam, nagy szerencsétlenség ért. — Az Istenért, micsoda ? Sándoron valami órületes jókedv vett erőt. Oly rettenetes comikusnak érezte az ő helyzetét, hogy kezdett rajta mulatni. És túlzott szomorú hangon mondta : — Az én divatárusom beperelt. Gita kacagott. — Te oktondi, úgy megrémíteni engem. Hát az oly nagy szerencsétlenség ? És Sándor bizonyos elégtételt érzett, hogy Gita sem foghatja föl : miért olyan nagy szerencsétlenség ez. És voltaképen mégis csak ennyi az egész. És folytatta az ő nagy bajának a paródizálását. Bizony nagy szerencsétlenség 1 Mert tudd meg, tudatlan szép gyermekem, hogy egy ember, akit a divatárusa beperel, az erkölcsileg agyon van ütve. Az olyan embert megbélyegzi a tulajdon édes apja, otthagyja' a menyasszonya, kizárja minden tisztességes társaság. Az olyan embernek egyedül kell bolyongania a hideg éjszakában, el kell hagynia hazáját, tóvelyegnie kell a nagy világban, kiátko- zottan, megvetetten, amig csak ki nem fizeti a divatárusát. Milyen okos ez a Gita! Mulatságosnak tartja ezt és nevetségesnek 1 Valóban nevetséges és mégis úgy van. Gita konyakot töltött neki. Kocintottak. Olyan meleg, jó ez az ital. És odahajolt egészen közel Gitához, olyan közel, hogy minden lélekzetnól Gita keble érintette az ő arcát. Ettől az érintéstől elbódult Sándor, megrengett az egész teste és megszállta őt ismét az ő hallucinációja . . . Műire gondolt. És rekedt, szenvedélyes hangon kérdezte : — Te Gita, ha az édes apád nem engedne hozzád menni, nem jönnól-e ki az előszobába ? — Milyen furcsa kérdés 1 Mért kérded ezt, hiszen . . . — Ne kérdezz, hanem felelj. Nem jönnél ki az előszobába ? — Erőszakkal is, de hogy kérdezhetsz . . . — Te Gita, ha én elmennék innen messzire, sok, sok esztendőre és mondanám neked : várjál 1 — Várnál reám ? Veled mennék, nem engednélek magad menni. (Velem jönne ... És Műi. . . Talán ő is velem jönne ... De nem . . . hiszen Gita csak a kávéházat hagyná itt, Műi pedig az atyját és egy négyemeletes házat.) — De nem jöhetsz velem, itt kell maradnod és itt várni reám. Vársz ? — Várok, akármeddig várnék. De ugy-e, nem igaz ? Nem hagysz el ? — Mulassunk, — mondotta Sándor. — Olyan jókedvem van, mulassunk. Igyunk pezsgőt és hu- zassuk a cigánynyal. A cigány már nincs itt ? Aki kor daloljunk. Olyan jókedvein van 1