Tolnavármegye, 1893 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1893-07-30 / 31. szám
2. TOLNAVÁRMEGYE. 1893. július 30. egyházi és lelkiismereti teljes szabadság e biztosításán kívül a tanintézetek felállításának, szervezésének és vezetésének joga a király ő felsége „legmagasabb“ felügyeleti joga (suae majestatis „suprema“-jus inspections) épen tartásának feltétele mellett szintén biztosítva van a felekezetekkel szemben. És mivel a „suprema“ szó a törvényben nem a jogra, hanem a királyra vonatkozik: önként következik, hogy ez az inspectió közvetetten (direct) természetű, mi azonban csakis az 1868. évi népoktatási törvényben nyert először kifejezést. Mikor Mária Terézia az iskolákat *„po- liticum“-nak jelentette ki; mikor József császár az állam nevében tanfelügyelőket küldött ki Magyarországon is (Kazinczy is köztük volt,) ezen királyi felügyelet természete még nem volt körülírva. Az 1791-iki törvények után a tanulmányi főigazgatók gyakorolták az állam nevében a felügyeletet ; mellettük a népiskolák fölött a „sclio- larum varnacularum inspector (a köziskolák felügyelője) fangált. E század elején a 20-as évekig az egyházak ez utóbbiakban nagy sérelmet láttak a „vallás szabadsága“ tekintetében. A 30-as évek elején már csak a nagyváradi tankerületben találunk „scho- larum vern-inspectort“. — Eusz Ferenc zádorlaki tanító fegyelmi perében, a melyet a Helytartótanács 1829. évi szeptember 29-én 24.458. szám alatt ő felsége elhatározása alá bocsátott, a király „Datum Viennae die 10. Augusti 1830.“ Nro. 223. udvari kancelláriai 8727. szám alatt következőleg döntött: „Sua Majestas Sacratissima dementer admittere dignetur : ut functiones inspectorate scholarum nationalem prout in districtu Literario Jaurensi et Posonensi jam in effectum deductum est, etiam in districtu Magno-Váradiensi V. A. Diaconis sub manuductione superioris Studiorum Directoris per- fieiendae deferantur“. (Ő Felsége legkegyelmesebben megengedni móltóztatott, hogy a nemzeti iskolák felügyeletének teendői, mint a hogy ez a győri és pozsonyi tanulmányi kerületben már tényleg gyakorlatban van, a nagyváradi kerületben is a tanulmányi főigazgatónak kézenvezetése mellett az alesperesekre átruház- tassanak ) Ebből ismét három dolog tűnik ki: 1. hogy a Dunántúl és a Dunáninnen a „scholarum vernacularum inspectori“ állás előbb szűnt meg mint a Tiszántúl; 2. hogy az alesperesek nem egyházi joghatóságból kifolyólag lettek seholarum vernakulorum vagy nationalism inspectorokká, hanem a király megbízásából, az Udvari Kancellária leirata és a kir. Helytartótanács megbízása folytán ; 3. hogy az alespereseket a király rendelte a kir. tanulmányi főigazgató hatósága és kézenvezetése alá;— a tanfelügyelet tehát politikai direkt hatáskörű functio volt; nem egyházi tisztség; most sem az. Igaz, hogy akkor a „Studiórum Superioris Director“-i állással rendszerint valamely püspököt vagy más egyházi dignitáriust bízott meg az állam s igy az espereseknek nem derogált az alárendeltségi viszony. Eltekintve az anyagi jó ellátástól ez a „királyi főigazgató“ ezen minőségben is dig- nitárius volt, kinek egyházi és világi szempontból egyaránt kölcsönzött tekintélyt, befolyást, hatáskört, joghatóságot állása. A tankerületi főigazgató „kézenvezetése“ az esperesekkel és lelkészekkel szemben egész 1848-ig tartott, a mikor a szabadságharc lezajlása után a k. k. Landesschulbehörde, a k. k. Schulrath, a k. k. Statthalterei gyakorolta az iskolai felügyeletet az állam nevében, fentart- ván az egyház közvetítését, —különösen erősen szövetkezve „concordátum“ idején. S mikor 1861-ben ismét beállott az alkotmányos idő : a tanulmányi főigazgatók is feléledtek és kézen vezették az espereseket a tanügyi felügyeletben mindaddig, mig 1868- ban a népoktatási és 1883-ban a középiskolai törvény a tisztán állami közvetetten felügyeletet létesítették s az esperesek hatáskörét s a tanulmányi főigazgatók teendőit kitágítva, részletezve, szabatosan megállapítva a „kir. tanfelügyeló“-kre és a „kir. tankerületi főigazgató “-kra ruházták át. Az állam viszonya az iskolához megmaradt teljes épségben és mégis gyökeres átalakuláson ment átl Belevonta ugyanis az állam — miként az úgynevezett kath. iskoláknál már dívott — a felügyeletet tevékenységi körébe a felekezetek által fentartott iskolákat is, melyek addig a kir tanfelügyelet hatóságán kívül álltak, sót az absolutismus ideje alatt nagyobbára nyilvánossági joggal sem bírtak ; de e mellett a „dignitárius“ tanfelügyelő-főigazgató helyébe oly „hivatalnok“- tanfeh'igyelőt léptetett, ki anyagi tekintetben nélkülözte azon attribútumokat, melyekkel elődjei dicsekedtek. — Eötvös ugyan a kir. tanácsosi cimmel és a megyei iskolatanács elnöki tisztével kötötte össze a tanfelügyelői hivatalt; javadalmazása azonban oly csekély volt, hogy a forradalom előtti főigazgatók ispánjai is gazdagabbak voltak nála. Pedig ha akkor, mikor a tanfelügyelet törvény- hozásilag rendezve lett, az állam a saját befolyásának erősítésére, a haladás és reform terjesztésére fektette volna a fősulyt s ez okból is a tanfelügyelet számára oly embereket s ezeknek oly pozíciót biztosit, mely az irányítás körét tágítja: akkor most az egyházpolitikai kérdéseken talán már túlestünk volna; akkor az egyházi opposicio e téren lehetetlen lett volna. Mert nemcsak, hogy azt nem értük el, hogy a népoktatási törvény világos rendelkezéseinek ellenére az állam a felekezetek által fentartott iskolákra kellő irányitó befolyást gyakoroljon, hanem odáig jutottunk, hogy még a polgári községek által országszerte fentartott iskolákat is a felekezetek iskolái közé soroljuk. Pedig a mint az állam, ki a nép-, nemzeti-, köz-, triviális, elemi iskolát teremtette, katholikus jellegű volt s azért az általa létesített intézmények, még maguk a communitások is, katholikus jelleggel bírtak : úgy az intézmény katholikus jellegének azon percben kellett megszűnni, a melyben az állam megszűnt katholikus államnak lenni, (hacsak az uralkodó vallást, ellátva autonómiával, a „felekezetiek közé nem sorolja, melyek saját erejükből tartanak fenn iskolákat.) íme, ezek az iskolaügyi téren azon elveknek consequentiái, melyeket Csáky gróf az ez évi május 17-én magáénak vallott a képviselőház nyílt ülésében, melyek néhány hónappal előbb szintén képviselő- ház n y i 1 t ülésén Csáky grófnak azon szavai által nyerték értelmezésüket, mindén mondotta : „Nekem nincsen dolgom lelkészekkel; nekem csak az anyakönyvve- zetóvel van dolgom.“ — így distingválva iskolai ügyben is : minden egyház autonómiája érintetlen és sérthetetlen marad, ha az 1876. évi 28. t. c. 9. és 13. szakaszai álüdv és a kéj meghal abban a pillanatban, a melyben született. Nyugosztaljon Isten a sírban, melybe sülyed- tél, aranyos lelkű, könnyelmű, dóvaj fiú te, ón hü- 'gesen virasztok hamvaid felett. Nem tudok rád A.andóan neheztelni, bár sokat vétkeztél ellenem. Rideg, örömtelen magánosságban, önmagámnak betegápolója, kesernyés, zsörtölődő hangulatban fújom a füstkarikákat és nézek hátrafelé. És kitárom üres lelkemet az elmúlt szenvedések kísérleteinek, melyek itt rajzanak körülöttem az én mesterséges éjszakámban és engedem magamat általuk gyötörni. Olyan hideg volna az életem ez égető pokol nélkül! S ha érzem, hogy e vén szemek fölé nedves fátyol szövődik s valami nevetséges lágy érzés fog el, mintha szánnám magamat, akkor a múltból éltető, átható fenyőillat száll felém és egy fónyalakot látok magam előtt, a ki egy szöszke kis főt nyugtat a keblén s lágyan nyomja ajkait a gügyögő kis szájra. Anyám, édes anyám ! Engedd öledbe hajtanom a főt, mely szárazzá, öreggé fejlődött, de ugyanaz, mint a melyet csókoltál. Széles e világon te vagy az egyetlen, a kihez a saját hangomon szólhatok. Tüzes fejemet öledbe hajtva, fóltekintve szelíd szemeidbe hadd zokogjam el, a mi a szivemet nyomja, hadd sirathassam önmagamat s vigasztalódjam azzal, hogy az első szeretet, mely szive vérével táplált engem, midőn gyermek voltam, még most is buzog nekem, mikor kipattant már a bimbóból az örökkévaló végtelen kárhozat! Nincs, nincs I Valahol, messze tengeren túl, hideg hant alatt nyugszik ő is. És nincs senkim, a kinek szólhatnék, és a podagra szakgatja a csontjaimat, állhatatosan, türelmetlenül, mint egy látogató a csengetyü-zsinórt s bármilyen kellemetlen is ez a vendég, nem mondhatom neki, hogy az úr nincs itthon ! II. KALABRIÁBAN. „Sándor! Nem akarlak levéllel tisztelni meg. De mivel szerencsétlen sorsom apai jogokat adott hozzád, ezennel halljad parancsomat: Kedves ba- j rátom dr. Túri Géza úgy találja, hogy ha már az ón fiam Budapesten tartózkodik, illenék vele megismerkedni. E célból szívesen lát Szilveszter estéjén a házánál. En ugyan abban a véleményben vagyok, hogy annak az estének a fényét inkább emelnéd távollóteddel, de nem akartalak kompromittálni és igy a te nevedben elfogadtam szives meghívását, melyet ezennel, ismervén mogorva bagoly-természetedet, kemény parancs alakjában veled tudatok. Felelettől megkímélhetsz, mert ott kell lenned! Maradtam legnagyobb sajnálatomra a te apádu. — Az öreg eléggé kedélyes, gondolta Sándor és zsebre gyűrte a levelet. Aztán rágyújtott egy cigarettára és nézte az óráját. — Nyolc óra, gyerünk Kalábriába. Mire az utcára ért, tökéletesen elfelejtette az atyja levelét. Boldogan, jókedvűen eregette cigarettája füstjét és kíváncsian nézegetett a női kalapok alá. Gyönyörűséggel merült bele az estéli nagy embernyüzsgésbe, jól esett neki, ha meglökték, még jobban, ba ő lökött meg valakit. Meg-megállt a cigányzenés kávóházak előtt és hallgatott néhány taktust, aztán fütyörószve állt odább. — És még azt mondja az öregem, hogy lump vagyok. Öt kávéház előtt mentem el és egyikbe sem léptem be. Pedig bemehettem volna. Sőt szerettem volna is bemenni. De a legnagyobb férfieróny az önlegyőzós és ón ezt az erényt gyakorolni akarom. Jelszó : takarékosság ! Ebben a pillanatban egy tisztességesen öltözött munkás ember lépett hozzá s alázatosan, némi titokzatossággal és óvatossággal a szeme járásában megszólította — Tekintetes úr, ha meg nem sérteném. Ma reggel érkeztem meg, munkát nem találtam és most nincs hová lehajtani & fejemet. Mindössze hat krajcárra volna szükségem . . . Sándort mód nélkül érdekelte ez a dolog. Hat krajcár! Ha hat krajcárja volna, akkor volna hová lehajtani a fejét! Boldogok a szegén)ek, mert olcsón élnek és ha pénzük volna, még meg is gazdagodhatnának. — De hol az istennyilába alhatik ön hat krajcárért ? — A hajléktalanok menhelyén. — Fi done ! — méltatlankodott Sándor. — A hajléktalanok menhelyén ! Barátom, önnek nincs ízlése! Mért nem megy valami tisztességes szállóba? — Tekintetes úr, kár a szegény embert gúny oln. — Nem gúny ez, kedves barátom, hanem igazság. Lássa önnek nincs pénze. Ön egy idegentől kér pénzt. Hát nem egy fáradságába kerülne önnek költséget kérni a szállónak vagy a hajléktalanok menhelyének ? — Fogja, itt van két forint, menjen a Páris szállóba. Ajánlhatom. Szegény embernek elég jó hely, magam is többször aludtam ott, ha a házmesterem részeg volt és nem nyitotta ki a kaput. Aztán a jó barátság kedvéért gyújtson rá. Tessék, itt a cigaretta, igen jó fajta, itt a tűz. Jgy. Hát jó éjszakát, édes álmokat. Ezzel melegen megszorította az ámuló munkás kezét és fütyörószve odább állott.
