Tolnavármegye, 1893 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1893-07-16 / 29. szám
tudhatja, hogy a sajtónak sokféle kiváltságai vannak, s hogy a sajtó emberei számos oly előjogokban í részesülnek, a mikből a közönséges halandók kizár- j vák. Eddig én is ilyen kizárt ember voltam, de a Tolnavármegye révén én is belejutottam a halhatatlanok közé. A dolog úgy történt, hegy egy hir- lapiró-társaság bejelentette a kiállítási bizottság elnökének, hogy testü'etileg meg akarja látogatni a kiállítást. Hogy ez az elnöknek, itt. a reklám- hajhászat hazájában, nagy örömet szerzett, azt mondanom sem kell; meg is Ígérte, hogy mindent el fog követni, hogy a kis köztársaság jól érezze magát. Csak azt kötötte ki, hogy minden egyes hirlapiró személyazonosságát igazolja és dekomen- tura gyanánt hozza el azon lapnak egy számát, a melyben valamit irt. (Ebből itt nem csinál az ember becsületbeli ügyet, mert szívesen látják az í óvatosságot bármily alakban.) Természetes, hogy midőn erről tudomást szereztem, siettem a Tolua- vármogye legújabb számával, melyben egy levelem megjelent s ezzel mutatkoztam be a társasággal együtt az elnökségnél. Végig vizsgálták az igazolványokat s a bemutatott lapokat és midőn rám került a sor, a vizsgáló elnök, összehasonlítván a személyazonosságot bizonyító igazolványom aláírását a chicagói levél alatt levő aláírással s bár persze egy szót sem értett magyarul, azt teljesen rendben levőnek találta; azután pedig mielőtt a lapot a többihez tette volna, erre arra forgatta s egy párszor hm hm-mögetett. Kíváncsian kérdeztem tehát tőle, hogy mi feltűnőt talál az ón lapomon ; mire mosolyogva kérdezte, hogy ez a Szegzárd melyik világrészben s mely országban van ; mert úgy látszik, ott az emberek Ízlése igen finom s nagyon ki lehet művelve, a hol mind a nyomásra mind a papírra oly nagy gondot fordítanak. Én természetesen óriási hazafias büszkeséggel eltelve beszéltem neki Magyarországról, a Kossuth, Deák, Munkácsy stbiek hazájáról s hogy sajtó s sajtószabadság dolgában Magyarország Európában mindjárt Anglia után következik. Volt is becsületem, de 1 mekkora! Hanem sajnos, csak pünkösdi királyság 1 volt biz ez, mert mindössze csak addig tartott, I rnig a kiállítás területére érve, a hírlapírók kara, mely bizonyos irigységgel hallgatta az elnökkel való beszélgetésemet, azzal állt elő, hogy „hát je- rtink a magyar kiállításba“ — s szégyenkezve kellett kijelentenem, hogy olyan nincs! Legfeljebb holmi titkos politikai okokat engedtem sejteniük. Mert csak nem mutathatom meg az Ausztriába bekebelezett, illetve osztrák firmák alatt kiállított remek magyar dolgokat. De minthogy nem voltam hajlandó bővebb magyarázatokba bocsátkozni, no meg mert itt minden hírlapíróban kész boxert s gyakorlott párbajvivót látnak, társaim is elhallgattak, nehogy nemzeti önérzetemet valahogy megsértsék. Voltam már többször a kiállításban, s láttam, hallottam is sokat, túlsókat, de azért mégsem lehet 4.________________ ___________________ em észtő, céltalan játékot. Hagyja ott a színházat, hagyják ott mind a ketten ezt a fullasztó légkörű várost, vonuljanak félre egy ismeretlen faluba és éljenek egymásnak. Ilyenkor a szőke apród távolba vesző, merő tekintettel hallgatta és csak a fejét rázta: — Nem lehet, nem lehet, egy esztendő múlva már magántáncosnó leszek. És egyszer, midőn a szegény 11a könnyekben tört ki és a lábaihoz borulva kérte, hogy menjen vele, a szőke apród szemeiből szomorúan peregtek le a könnyek és karjait a vőlegénye nyaka körül fűzve, susogta: — Alegyek, megyek, leszek a te szeretőd. Feleséged nem lehetek már. És a szőke apródból magántáncosnő lett és az a szerencsétlen fiatalember kibékült az édes anyjával. Es minden este ott van most is az operában és szomorú, siró sóvárgással nézi a szőke apródot, a ki kétségbeesett bravourral lejti a legnehezebb pas-kat. Aztán oda áll előadás után a színpadi bejáróval szemben egy sötét kapu aljába és lesi, mikor bontakozik ki a zsibongó tömegből az ó egyetlen szerelmes angyala. Arra kiváncsi, hogy kinek a kocsijába száll. azt összehasonlítani ezzel a látogatással. Itt nem látogatók, hanem mindenütt várt vendégek voltunk. Mindenütt tárt karokkal fogadtak bennünket s minden gyáros, minden kiállító boldog volt, ha kiállításának legérdekesebb dolgait nekünk bemutathatta s elmagyarázhatta, természetesen azon reményben, ' hogy leírásainkban öt fogjuk leginkább kiemelni. Gondoskodva volt még megvendógelésünkról is, még pedig úgy, hogy az a legkényesebb ízlésnek is megfelelhetett. De azért olyan kitüntetésben mégsem részesültünk sehol, mint a japáni teapavil- lonban, a hol az isteni Morimoto, Japán legszebb hölgye, a kit a teatársasig csak 100.000 írtért tu- dott rábírni, hogy a kiállítás tartamára az ő tea- pavillonjukban állítsa fel trónját, a kiállításnak igazán legremekebb darabja. De itt is ismerik ám j a sajtó hatalmát, mert kaphat olyan japáni teát itt [ bárki jó pénzért, de a japáni szépséget csak a „favored few“, a kiválasztoltak láthatják szemtől szembe ; sőt ettől sajátkezüleg nyújtott teával eddig még a favored few közül sem sok dicsekedhetik. S mi abban a kitüntetésben részesültünk, hogy Sano, a társulat mindenható megbízottja személyesen készítette el nekünk a teát, és Morimoto, az ő észbontó mosolyával sajátkezüleg servirozta azt nekünk. Tőlünk lehetett odakünn 30 fok meleg, mi azt ugyan észre sem vettük De hadd mondom el az egészet. Morimoto szépségét leírni egyszerűen lehetetlen. A mit emberi fantázia szépet, harmonikusai, elbájolót nőbeu valaha kigondolt, a mit művészi szem nőben tökéleteset valaha keresett, azt itt mind együtt megtalálja. Ezért is nem bocsátkozhatom leírásába. De hogy azért ő is Éva leánya, azt csakhamar alkalmunk volt tapasztalni. Mert mig máskor csak hosszú tárgyalások után engedte meg, hogy bármily előkelő látogató csak 1—2 percre is megláthassa, most, a mint Sano neki megmondta, hogy a toll harcosai érkeztek meg, kik a mai kirándulásukról hasábokat fognak a lapokban tele- irni, egy percig sem kérette magát s megjelent köztüuk, s legbájosabb mosolyát szedve korall ajkaira, egytől egyig meghódított bennünket. De nem lesz talán érdektelen, ha egy ilyen japáni teapavillont közelebbről megismerünk, s különösen szokatlauságánál fogva bizonyosan nem veszik nekem a Tolnavármegye t. olvasói rossz néven, ha a valódi Japán tea készítési módját, úgy a hogy itt magam előtt láttam, leirom. A teapavillou egy gyönyörű kert közepén fekszik, mely egészen japániak által, japani styl szerint készült; a fácskákat, a cserjéket, a virágo- j kát mind japáni kertészek ültették, az ódouszerü j lampionok különféle felirataikkal és jelmondataikkal j négyszáz éves lámpák, melyek drága pénzen vá-- | sároltattak össze olyanoktól, kik azokat családi erek- | lyék gyanánt évszázadokon keresztül őrizték, vilá- ■ gitják meg estóukint a díszes kertet, ti a n o, ki jövetelünkről nem volt értesítve, selyem vánkoson heverve, fogadott bennünket, kezében az ezüstve- retü bambus pipáját tartva, melyet ép akkor töltött meg japáni illatos trafikkal. Midőn magunkat neki bemutattuk, bocsánatot kérve egy percre eltűnt, s csakhamar visszatért a tiszteletünkre felvett ünneplő ruháiban, (selyem öltöny, selyem harisnyák s fehér papucsok) kézénél fogva bevezetve a pavilion imént említett tündérét. Sajnálatunkra a szép nem tudott angolul, s igy csak Sano tolmácsolásával mutathattuk | be neki hódolatunkat; de azért igy is szívesen vette. Sano pedig, úgy latszik, feltette magában, hogy teafőzési művészetével szintén meghódít bennünket. S a n o a teafőző kannát, a csészéket oly gyengéd figyelemmel törölgette, töltögette, hogy meglátszott rajta, miszerint teljes szivével csügg e foglalkozásán, s oly sok gondot fordított a tea főzésére, hogy ki lehetett abból érezni, hogy ö vendégeitől a bámulat, a meglepetés nyilatkozatait várja, ha azok az általa készített teát megizlelik. S nem csalódott. Egy parázszsal telt bronz medence fölé helyezte a vízzel telt rézüstöt. Mint a tudós valamely tudományos experimentumnál, leste az üstöt, melyről szemét le nem vette, mig csak az abból kihalTOLNA VÁRMEGYE. latszó zaj nem jelezte, hogy „itt az idő !“ Ékkőt egy kis porcellánbögrét megtöltött forró vizzel, melyet ismét kiöntött, aztán a bögrét egy selyemkendővel igen gondosan kitörölte, újra megtöltötte forró vizzel és abba egy kis bambuskanállal egy kevés finom porrá tört teát tett. Egy ideig ezt jó erősen kavargatta, aztán elővette a szükséges mennyiségű findzsákat, belemártogatta a forró vízbe, mig csak jól át nem melegültek, aztán egy másik selyemkendővel gondosan leszorította s úgy töltötte meg őket teával. Mi visszafojtott lélekzettel lestük a jövendőket. Még a mellettünk ülő szépről is megfeledkezni látszottunk, mert igazi japántéát készíteni még egyikünk sem látott; egy intésére aztán M o- r i m o t o oda nyújtotta mindegyikünknek a maga csészéjét. Ha eddig mi lestük Sano minden mozdulatát, azon percben, midőn a csészéinket megkaptuk, hirtelen megfordult a dolog és most ők lesték minden mozdulatunkat, lesték az első kortyok után derülő arckifejezésünket, mignem egy általáuos a h !, melylyel Sano művészetének mintegy önkénytelenül adóztunk, meggyőzte őket arról, hogy méltók voltunk a ránk fordított fáradozásra, és hogy méltányolni tu Íjuk ezt a szép művészetet. Jutalmul még egy-egy csészével töltöttek miudegyiknek. Lássa t. szerkesztő ur, ezt az élvezetet köszönhetem ón a Tolnavármegyének. Igaz, hogy itt kaphat teát más halandó is, de olyant, mint mi, nem, melynek, Sano szerint, kilója Tokióban 50 frt, s melyből még ott sem kaphat mindenki drága pénzért sem ; ide is csak „a favored few“ számára hozott magával ilyent, pedig e favored fewhez sem a new-yorki Mo Al- lister, sem a chicagói Hobert Ohatfield-Chatfietd Taylor nem tartozik, a mi pedig nagy szó. Mert ezek a nagy urak, — Sano szerint, — ha a japáni teaházat meglátogatják, a Cha-Yaban, a nagy tea- pavillonban foglalhatnak majd helyet az aranyos és ezüstös takarókkal díszített bambuszasztalok mellett, s nem tiano fogja nekik készíteni s nem Morimoto fogja nekik nyújtani a teát, hanem csak közönséges japánok, féltévé, hogy a pénztárnál előre lefizetik érte az egész teaköltószetet tönk- resilányitó obulust. De minthogy mindennek egyszer be is kell fejeződnie, úgy e látogatásunknak is csak véget kellett vetnünk, csak az iránt fejeztük ki aggályainkat, hogy ezt a sok szeretetreinéitóságot mikép hálátjuk meg. De Morimoto bájos ajkairól ellebbeut egypár nesünk érthetetlen szótag, melyeket nekünk Sano angolra lefordított, s felvilágosított bennünket arról, hogy a szép azt kívánja tőlünk, hogy azt a lapot, melyben ez a látogatásunk le lesz Írva, hozzuk el neki, s ha lehet, személyesen. Mi majd Sauouak leforditjók angolra, ö meg neki japán nyelvre. (Sőt a lapokat magával is viszi Japánba. De hogy ki fogja neki ott a Tolnavármegyét felolvasni, azt nem tudom. De igen, mégis 1 Hisz Jókai az „Elet komédiásaidnak a Napoleon öcsém-je, ha jól emlékszem, oda valahová került. No talán még él ennek ott valami ivadéka, a ki megörül, ha egyszerre csak magyar lapot lát.J Ugy-e nem csodálkozhatik t. szerkesztő ur, ha azt mondom, hogy nehezen varom a Tolnavármegye azon számát, melyben a levelem nyomda- ! festéket lát, (lia t. i. arra érdemesnek tartja.) írhatnék még sokat, t. szerkesztő ur, de nem akarom a mai benyomásokat egyéb profán képek által háttérbe szorítani. Majd legközelébb. Hazafias üdvözlettel Wm. M. Beifeld. Hátralékos előfizetőinket egész tisztelettel kérjük, hogy a hátralékos összegeket, nehogy a lap szétküldésében akadályozva legyünk, hozzánk mielőbb beküldeni szíveskedjenek. 1893. julius 16.
