Tolnavármegye, 1893 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1893-06-11 / 24. szám
TOLNAVÁEMEGYE. 1893. junius 11. Szomszédaink. gondolat szülte honfi-remény még sem olyan nagyon vérmes és rózsás, mutatja az, hogy a napi sajtó sem zárkózhatik el ama szomorú feltevés elől, hogy ha sem ez, sem az, hát a reakció ellen való köteles nemzeti küzdelem parancsszava majd összehozza ismét a divergáló elemeket, a pártkörbe tereli a frakciókat, elsimítja az elvi, sőt a vallási és személyi különbözeteket is a haza javára. Mi pedig azt mondjuk : vajha történjék a tömörülés a nélkül, hogy a rémes reakció, e falra festett ördög, valósággal is kiterjessze sötét szárnyait! . . . . Inkább párt-ziláltság bizonyos ideig, mint kényszertömörülés a tényleges reakció ellen ! . . . A vallásügyi hazaboldogitó reformjavaslatok törvényerőre emelésénél — minthogy ez nem pártpolitikai kérdés — egyesülni kell szent lelkesedéssel és végig kitartani nemes buzgalommal a szabadelvű párt függetlenebb érzelmű, a függetlenségi párt szabadelvűbb gondolkozása, és a nemzeti párt valódi nemzetboldogitó törekvésű elemeinek ! Ha eme hazai hármasszövetség minden személyi és felekezeti érdeket félretéve, követi a szent jelszavu trikolort, melyen napsugárnál, szinaranynál ékesebben ragyog a felírás „a haza minden előtt!“ — nem kell félni a reakciótól, jókor meghátrál az, mint sötét éjjeli orv-madár a hasadó hajnal sugár özönétől; ha pedig jön s vakmerőén támadásra kész : áldatlan küzdelmének dicstelen bukása napfénynél bizonyosabb ! Végre, tán mondanom se kell, hogy eme bennünket közösen érdeklő nagy kérdésben, nekünk is, a helyben megjelenő három lapnak — minden egyéb nézeteltéréseink dacára — közös állást elfoglalni, a szabad és szent eszmékért együttesen harcolni honpolgári kötelességünk, hogy egy- egy tégladarabbal mi is hozzájáruljunk nemzeti nagy épületünk eme díszes alkotmányának lehetőleg a közel jövőbeni felemeléséhez ! B. E. (L. S—u.) A politikai eszmék nagy csataterén egy főütközet köti le a szemlélő egész figyelmét. Mondanunk sem kell, hogy az egyház- politikai reformok képezik hazánkban ezt a döntő, nagy ütközetet. Habár az egyházpolitika joggal alkotja azt a pontot, mely körül a diskuszió legtöbbet forog, még sem szabad ennek szemeinket abba az optikai csalódásba ejteni, mely a többi kérdéseket csak amolyan apró guerilla-harcnak tartja, mely ideig-óráig érdekelhet bennünket, de melyek jelentősége nagyon is csekély. A delegációk tanácskozása például épen alkalmas időpont, hogy az ausztriai viszonyokat is tárgyaljuk, s azokból hazánkra nézve elsőrangú következtetéseket vonjunk. Fontos, nagyon fontos dolgok történnek egy idő óta osztrák szomszédainknál, melyeket figyelmen kívül hagynunk nem szabad, nem lehet. Tudtuk jól Ausztriáról, hogy konglo- merát állam ; tudtuk, hogy a nemzetiségek örökös viszályát nem képes meggyógyítani a Taaffe-kormány gyenge orvosi tudománya, mert Ausztria sokkal betegebb, semhogy energikus operáció- nélkül ott boldogulni lehetne. TaaíTeék folyton csak a beteg óhajait teljesítették — s nem az orvosi tudomány parancsait. Tudtuk azt is, hogy a reakció és ultra- montárizmus szövetsége csak átkot hozhat egy országra, áldást soha. Mégis megdöbbent bennünket az az állapot, melyet az opportunista politika Ausztriában teremtett. Menjünk sorra. Az osztrák nemzetiségek között legveszedelmesebbek kétségkívül a csehek. A kétfarku oroszlán nemzete egy fanatikus tömeg, melyről ma kiszámit hatatlan, hogy holnap mire képes. Hazánk és Ausztria legnagyobb ellenségével, az oroszszal nyíltan együttérez, s újra a megyéknek kell felemelni tiltó szózatukat a főrendiházi reakcionális, nemzet- ellenes, sötét törekvések ellen és sürgetni a magyar főrendiház olyatén uj reformálását, hogy ott többé ilyesminek megtörtén- hetése örökre ki legyen zárva. Szomorú dolog az, hogy még ma is kisért nálunk az antisemitizmus réme; — hogy a Krisztus vallását követők is felekezeti zászlók alatt sorakoznak és csoportosulnak ma sűrűbben és nagyobb önzéssel, mint valaha; hogy az ugymondott elvi differenciák, — de a melyekbe tagadhatlanul belejátszik a személyi érdek, a sértett egyéni ámbició, a felekezeti elfogultság és sok egyéb más, — mindjobban szétforgácsolják a függetlenségi országos párt nemes erőit a gyakori kiválások által, — s ugyan- ily megliasonlás és szétválás tünetei a másik két nagy, országos pártnál is szembe- ötlóleg mutatkoznak éppen a vallásügyi reformjavaslatok miatt, vagyis felekezeti elfogultságból, rosszul értelmezett hitbuzgóság és gyanús önszeretet miatt! Ha mindezekhez hozzávesszük a most még a szokottnál is mozgékonyabb nemzetiségek ádáz küzdelmét a törzs-haza, a magyar nemzet ellen, minden más dologban is ugyan, de különösen a kultur-harc terén : azt hiszem, nagyon jogosult a felkiáltás „Szomorú dolgok ezek! — Borús napokat élünk !“ A hazai sajtó vigasztalja magát azzal, hogy e visszásságok nemsokára megszűnnek, — az egyes pártokból kivált tagok, frakciók újra visszatérnek, mint a vihar felkavart s gátat tört folyamok bősz hullámai az anyamederbe ; hogy a pártélet csendes vizének sima tükörén nemsokára ismét ott ragyog a boldogító egyetértés, együttérzés, vállvetve együtt munkálkodás fényes napja. És erre legalkalmasabbnak tartja a hazai sajtó az országos képviselet, a törvényhozó testület szeptember 25-ig tartó nagy szünidejének bölcs felhasználását. Hát hiszen ez igaz is. A vigasztalásnak e boldogító gondolatban van némi forrása! De, hogy e 2. ___________________________________ Mik or az ember megszületett, a kártya ki van osztva, mikor megházasodik, huszonegye van, mikor az anyós hozzá jön lakni: lucs ! * Hejh, ha Noé kint felejtette volna az anyóst a bárkából! * Az anyós halálakor a vő lesz a megboldogult. * A szerelem a saláta, a hozomány a pecsenye, az anyós a fogpiszkáló. Idézzem-e tovább ? . . . Uram ! Ha ön hadat üzent az anyósoknak és 456 viccel dögönyözi őket tönkre, hát azt értem, vagy legalább érteni vélem, lehet, hogy önnek rossz anyósa van s ezután itóli meg a világ összes anyósait. Ez legfólebb igazságtalanság öntől. Hanem mit vétettem ón önnek, ón, akinek még csak ezután lesz anyósa ? Miért esküdött ön épen én ellenem boszut, tönkre téve boldog lelkiállapotomat, megkinozva, megyötörre 456 drb anyós viccel. Ez már nem igazságtalanság öntől, hanem bűn. — Uram! Isten bocsássa meg a nagy bűnét '— én meg nem bocsájthatom. Engem az ön 456 vicce ledöntött az ágyba legalább két hétre és biztos vagyok benne, hogy két esztendeig nem srófol ki belőlem egy árva viccet még egy adóvégrehajtó sem. Már pedig ez nagy baj reám nézve. Hogyan csinálom ón aztán a „Matyit“ ? Kénytelen leszek külön vicegyülölő lapot csinálni belőle s hadat üzenni minden humoristának. Hanem ez még hagyján. Önnek azonban tudnia kell, hogy én nőtlen ember vagyok, még nagyon is nőtlen. Óh ne irigyeljen ön engem, szerencsétlen családapa, mert én kijelentem önnek, hogy ha ön még nógyezerszer ennyi anyós viccel ijeszt is engem, én akkor is meg fo^ok nősülni. Meg, pedig tudom előre, hogy anyósom is lesz. Most még egy szeretetreméltó, kedves öreg asszonynak ismerem, oly kedves, akár csak a lánya. Ha azonban, mint ön állítja, legalább százszor, csak házasság után nőné ki magát sárkány- nyá, akkor sem félnék tőle. Nem én ! Tudja uram, mit csinálok az esetben vele ? Felolvasom neki az ön által hozzám beküldött 456 darab viccet. Fogadom, hogy a tizediknél megszökik tőlem, sohse látom többet. Erre a célra megtartom az ön 456 viccét. Hanem ön levelében azt Írja: Hallja az ur 1 Ne fenyegessen! Mert ezennel kijelentem önnek, hogy ha ön még csak egyetlen egy ilyen viccet is küld, ón oda megyek Pécsre, de nem magam, hanem magammal viszem Magyarország összes anyósait. Hadat üzenek önnek: Felhívást bocsájtok ki Magyarország összes anyósaihoz, hogy álljanak mellém, mint megannyi népfelkelők, felfegyverzett körmökkel. így megyünk Pécsre. Majd az anyós népfelkelő csapattól megkapja az ön anyós vicceiért a honoráriumot. Reszkessen tehát! Figyelmezteti: Hüvelyk Matyi. Ágnes. Gonda Dezső szenzációs regénye. Nem régen a fővárosi előkelő képes lapok egy divatos iró arcképét közölték, a kinek legutóbb megjelent regényéről a budapesti lapok kritikusai a teljes elismerés ritka egyértelműségével nyilatkoznak. Hosszan elmerengve szemléltem a férfias, szép arcot, melyből a rózsás ifjúkor boldog illúziója sugárzott elő. Nem hittem szemeimnek, kétkedtem, ez lenne az a Gonda Dezső, kinek homlokát már ifjú éveiben övező a babér ? Hát ilyen fiatal az az iró, kinek minden sora visszaálmodtatja velünk a múltat, elénk varázsolja a jövőt és tiszta, bájos fóny- nyel mutatja be az életet ? Szóval a valóság tiszta
