Tolnavármegye, 1893 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1893-04-23 / 17. szám
TOLNAVÁRMEGYE. 2. hogy ezeknek örve alatt mennél több haszonra tegyenek szert. A biztositó közönség nagyon sokszor ki van téve a társulatok önkényének. Egy- egy kárbecslő valóságos despota. Ha a szegény ember számit a tetemes levonásokra, házikóját magasabbra biztosítja, akkor az a baj, örüljön, ha gyanúba nem kerekedik és valamit kap. Ha pedig kevésre értékeli vagyonkáját, óh az az elmaradhatlan levonás úgyis megtörténik, s jajgathat legfeljebb, de semmit sem tehet ellene. A biztosítás ügyét az államnak kell kezébe venni. Ezzel nem mondunk valami újat. De viszont az sem újság, hogy milliók vándorolnak ki egyes külföldi biztosító-társulatok zsebébe mi tőlünk. S egy-egy Budapesten felépített palota legfeljebb az összes rekompenzació, a mi a milliókból az országnak jut. Állami felügyelet alá kell vonni biztositó intézeteinket, sőt, — amit már Szé- chényink is megpendített, kötelezővé kell tenni a tűz ellen való biztosítást. Persze a kormány darázsfészekbe nyúl, ha elkezdi a gyékény rángatást, a busás percentre dolgozó társulatok alól. A nyerészkedő intézetek gondoskodtak róla, hogy ne csak a nagy tőkét de a nagy befolyást is biztosítsák maguk számára. De nem szabad megijedni a nagy lármától-. Különben is van még — egy teljesen uj módozat, a mellyel békés utón is . meg lehet oldani a nagyfontosságu kérdést. A mi, eddig sajtóban kifejezést nem nyert tervezetünk a következő: Hozza be az állam a kötelező tűzbiztosítást. Az állami adó módjára beszedendő biztosítási díj természetesen oly csekély összeggel terhelje évente a szegény embert, hogy ne nyögjön alatta, mint a mai borsos díjtételek alatt. Az ország osztassák fel biztosítási kerületekre, a tekintélyesebb társulatok kapják meg az itt beszedett biztosítási díjakat. Az érték bevallás azonban ne maguk a felek tetszésére legyen bízva, de viszont a kárbecslést sem a társulatok önhatalmú becsló biztosa eszközölje, hanem mindenkor a község elöljárósága és a társulat kiküldöttjének közös megállapodása folytán ejtessék meg az. Természetesen a kötelező tűzbiztosítás behozatala által az egyes társulatok óriási tiszta nyereségre számíthatnak. Az állam tehát biztosítsa magának a nyeremény 15—20°/o-át. — Ezt a jövedelmet tegye évenként félre, egy részét fordítsa a tűzoltói intézmény gyarapítására, a tűzoltó szerek beszerzésére — hisz saját érdeke is lesz — — ha mennél kevesebbszer kell az intézeteknek tűzkárokért fizetni. — A megmaradt és félrerakott tiszta nyereségből — húsz, harminc évre mégis oly tekintélyes összeg gyűl össze, hogy annak kamataiból teljesen fedezni lehet az évi biztosítási kiadást, felmenthető lesz az ország lakossága a tüz- biztositási adó fizetése alól s nyugodtan hajthatja fejét álomra a haza minden vagyonnal biró polgára: háza eléghet, de a koldusbotot nem kell kezébe ragadnia! Védekezés a tűz ellen. Borzadva olvastuk a lapokból a vészt- jelző kiáltást, mely hazánknak egyes községeit végpusztulással fenyegette az utóbbi időben. Sajnos, hogy Tolnavármegye sem kerülhette ki a vészt, mely elpusztulással fenyegette megyénknek két virágzó községét. Ennyi veszély, ennyi pusztulás után önkénytelenül és elborzadva gondoltam arra az esetre, — mitől Isten óvjon — hogy mi lenne Szegzárdon egy a veszprémihez hasonló tűzvész esetén ? Hogy is állunk te- I hát tűzesetén a védekezéssel ? Első sorban megnyugvással konstatálhatjuk, hogy tűzoltó-egyletünk védelmi eszközökkel a mai viszonyokhoz képest meglehetősen el van látva; a tüzoltótestületi működő tagok kellő száma is megüti a mértéket ugyan, de ami azoknak gyakorlati kiképzését illeti, az általános tapasztalat szerint ez iránt nekem némi kételyeim vannak. Távol van tőlem, hogy ezen őszinte nyilatkozatommal a testület érdemeiből parányit is levonni akarnék, avagy a vezetők önfeláldozó buzgóságának fokát alacsonyi- tani akarnám ; ezen föltevés ellen határozottan tiltakoznom kellene. De az elpalástol- hatatlan valót feltárni szándékom az által, midőn a -*gok gyakorlati kiképzésének fon .gát és mikéntjét egy bekövetkezhető tűzvész esetére hangoztatni szükségesnek tartom. A szegzárdi \ zoltó-egyesületnek jelenleg van 58—60 \ ilegyenruhazott működő tagja, kik közül |~ tisztelet, elismerés és érdem a kivételezik — legalább 40 még alig volt tüzesetnér? mert — hála az égnek — utóbbi időben Szegzárdon alig is volt tüzeset; de épen azért, mert eddig oly szerencsések voltunk, el kell készülve lenni, nehogy úgy járjunk, mi,.4t a veszprémi tűzoltók, akik a vész kitörésekor még a gépeket sem tudták leszerelni. A gyakorlati kiképzésre kell tehát első sorban nagyobb gondot fordítani s minden egyes működő tagtól szigorúan megkövetelni. hogy a gyakorlatokon föltétlenül jelen legyen. A gyakorlati kiképzésnél pedig a fő- súlyt nem a katonai rend- és fegyelemgyakorlatokra fordítanám, hanem a védelmi eszközök pontos ismeretére és azoknak mikénti használhatóságára és alkalmazására. E végből célszerűnek tartanám, hogy úgy a szivattyúsok-, mint a mászóknak minden egyes tagja az összes tennivalókat, le- és felszerelést, gépkezelést, csövezetést, a ponyvák és létrák alkalmazását ismerje és végezni is tudja. Mert uraim a tűzoltói uniformis, meg az a nehány vasárnapi gyakorlat nem elég a tűzoltók kiképzésére ; az eddigi rendszer mellett félő, hogy egy nagyobb tűz alkalmával a tűzoltóknak fogyatékos kiképzése miatt szomorú sorsra juthatnánk. A felsorolt állapotok azonban korán sem oly leküzdhetetlenek, mint a tűzvész esetén beállani szokott vizhiány. Tudjuk jól, hogy városunknak épen a tűzveszélyes részében legritkábbak a köz- kutak. Nagy baj az is, hogy a hatóság nem gondoskodik előre vízszükségletről s igy a vész esetén gyorsan megjelenő tűzoltóság a legkritikusabb pillanatban tehetetlenül kénytelen végignézni a veszélyt. Avagy eszébe jutott-e a községi elöljáróságnak az elmúlt veszélyes napokban ellenőrizni azt, hogy minden házban van-e készenlétben legalább egy szapuló viz ? Nagyon sajnos, hogy nálunk a tűzrendészed szabályokat nem veszik komolyan s a legtöbb helyen nem hajtják végre. így van az Szegzárdon is. Különösen ajánljuk figyelmébe a község elöljáróságának, hogy a beállható ve1893. április 23. csak az a kérdés, hogy a burgonya egy rokkant alezredesnek, vagy egy fiatal földbirtokosnak a gar- nirungja-e ? Most az egyszer a burgonyából nem született sem tragoedia, sem komoedia. A jobb oldali szomszéd, a nyugalmazott alezredes, a saison végéig minden áldott nap a table d’hote-nál udvariasan megkérdezte: — Parancsol, nagysám, egy kis burgonyát? Mindössze is az a roppant változás támadt az egész évad alatt, hogy a saison végére e bizalmas beszéd mellé még egy másik is járult, a mi mindenesetre nagy haladást mutat. — Tisztán szokta inDi nagysád a bort, vagy vízzel keverve? Hanem a borjuszelet? — a borjuszelet nagy haladást tett, mert a borjuszeletből csinos kis komédia kerekedett, a miről egész Herkulesfürdö sokat beszélt és mivel az egész fürdő beszélt, ez volt a legkitűnőbb mód arra, hogy a férj, bár kissé a dolog őt is érdekelte volna, mitsem tudott meg róla. Az ismeretség tehát a szép Anica és Ervin között a borjuszeleten kezdődött és aztán keresztül menve az egész étlapon, majd a divat kérdésein, a fürdői pletykákon, végre eljutott odáig, hol a társalgás művészete és érdekessége kezdődik, midőn egy férfi és egy nő nem harmadik személyekről, hanem csak egymásról vagy egymást érdeklő dolgokról társalognak és midőn a kölcsönösen növekedő rokonszenv a társalgásban bizonyos emelkedést tud felmutatni. Ervin és Anica ismeretségében az első határkő, mint már említettük, a borjuszelet volt. A második határkő volt a velős croquett, midőn is Ervin a tálat átnyújtván szomszédnőjónek, a tál alatt egy villamos kézszoritást váltott a szép asz- szonynyal. A harmadik határkő a poulardnál volt, midőn a kompótos tálat átnyújtván Ervin, egy alkalmas célzást tett az édes kompéiról az édes csókra. Negyedik határkő volt a jardinette, a midőn már tál nélkül szorította meg Ervin a szép asszony kacsóját, természetesen az asztal alatt. Igen rövid időközben felállították az ötödik határkövet is, a mikor már Ervin az asztal alatt egy levelet csempészett Anica kezeibe. A mi ezután következett, oda már nem is lehet képzelni határkövet, azt csak úgy . . . pontok között beszéljük el érdekfeszitő rövidséggel. A legközelebbi table d’hote-nál Vulkánu Vazul ur egyedül jelent meg. Midőn kérdezték tőle, hogy neje talán elutazott, ő egykedvű rövidséggel csak annyit válaszolt, hogy rosszul érzi magát, nincs étvágya . . . Hanem azért Vulkánu Vazul ur kifogástalan ótvágygyal temette el magába a beafstake-kat és a borjuszeleteknek hosszú sorát. Másnap és harmadnap ismét egyedül jelent meg Vulkánu ur és a szomszédok kérdezősködéseire kétségbe vouhatatlan nyugalommal mondotta, hogy a felesége nem képes a table d’hotel kosztját elviselni, azért otthon étkezik, — mert különben is beteges. — Hanem azért kitűnő asszony az én feleségem, tette hozza, nem követeli tőlem, hogy én is otthon étkezzem, mert tudja, hogy en mennyire szeretem a table d'hote-kat. A table d’hote közönsége körében azonban nemcsak a szép Anica maradt el, hanem csodálatos módon Széplaki Ervin ur is . . . levőleg a table d bote, a menu toldalékéul igen hamar kitaláltak tehát itt is egy pikáns históriát a szép Anitáról. / He hát a férj nyugorján ette tovább isi az ó beafsteakjeit, senki sem szólt semmit. Es végre is az mindig a férj dolga, hWy » felesége hol eszik és mit eszik ? . . j Hanem azért a jobb oldali szomszéd, már tudniillik a nyuga'mazott alezredes ur, a ki csak a burgonyáig, és a vízzel kevq-t. bori^. jutott, nem
