Tolnavármegye, 1892 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1892-02-28 / 9. szám
1892. február 28. TOLNAVÁRMEGYE. 3. szeretette! és tudományvágygyal gyűjti az adatokat, melyek megyénk történelmére világot fognak deríteni. Történelmi tanulmányait már az iskola falai között megkezdte s azóta folytatja szakadatlanul. Abba hagyta az igazságügyi pálya szép reményekkel, ranggal, méltósággal biztató jövőjét, hogy teljesen a történelmi búvárkodásnak szentelhesse tehetségét és szorgalmát, melyet a tudósok köre már is eléggé méltányol, midőn legutóbb is a történelmi társulat országos nevű tekintélyei mellett őt is a választmányi tagok közé emelte. — S ez a szerény ember néhány évvel ezelőtt még azt sem merte elhinni, hogy őt Tolnavármegye állandó választmánya tagjaivá választják ; csakis Perczel Dezső biztatására, nógatására mert pályázni az érdem e megyei méltánylására és szinte meglepetve fogadta az ülésteremben az eredményt, midőn egyhangúan beválasztották oda, ahol képessége révén valóban méltó helyet foglal el. „Na látod milyen könnyen ment“, biztatta őt nemes lelkű kollegája, Perczel Dezső, ki iparkodott a tulságig szerény embernek a megyTében is méltó pozíciót teremteni! •ft A mi ellenzékeink közül kettő a szomszédos Fehérmegyéből származott át hozzánk. Bocla Vilmos azonban már teljesen a miénknek mondható, mert ő már az ötvenes évektől, kora fiatalságától kezdve megyénkben működik — még pedig, mint a tények mutatják: —igen sikeresen! Az igaz, hogy lassan, lépésről-lépésre és erős küzdelmek, megpróbáltatások után jutott el mai népszerűségének magaslatára. 0 az ellenzék higgadtabb, szolidabb és komolyabb tagjai közé tartozik, ki minden ülésszakban elmond egy-két tárgyilagos beszédet, de megrovási ka'andokra nem szokott rászolgálni. Nagyobb kilátása lehet erre a legújabb képviselőnek, Szluha Istvánnak, ki állítólag a szélsőbal egyik vehemensebb tagjaiként fog ismeretes lenni, s kit az a fura rever- sális história is néminemüképpeu teszélye- zett helyzetbe sodorhat. Na, de talán ő is követni fogja néhai Szluha Bencze bátyánk követésre méltó példáját, ki képviselő korában a valódi csöndes emberek közé tartozott, mivel akkor még nem voltak annyira divatban a Károlyi Gábor- és Meszlényi Lajos- féle hírneves közbeszólások, s igy e téren nem fejthette ki szunnyadó tehetségét. Gonosz nyelvek azt beszélik, hogy Szluha István nem lesz olyan türelmes, és segíteni fog a közbeszólók munkáján könnyíteni, amiről nemsokára már lesz alkalmunk meggyőződést szerezni. Uj ember, tehát ő rajta legnagyobb kíváncsisággal függ a megye szeme, a választók pedig szeretnek gyönyörködni az ő kiválasztottjukban s igy kíváncsiságunk a legközelebbi hetekben bizony- nyára kielégítést fog nyerni. Jeszenszky báró szintén a mérsékeltebb ellenzékiek közül való; lelkiismeretesen teljesíti ellenzéki szerepét, ritkán, de kellő higgadtsággal opponál. Demokrata mágnás, ki a jakobinus főveg alatt is tud arisztokrata lenni! Egy szóval a mi ellenzékeink jószántukból bajosan csinálnának obstrukciót, ha csak a pártfegyelem nem kényszeríti erre őket! Bár kissé elevenebbek volnának, hogy nagyobb érdekkel nézhetnénk működésüket! Nekünk is, meg nekik is azt kívánjuk, hogy sohase legyen ellenük panaszuk az ő lelkes választóiknak, s elmondhassák róluk, hogy „ez az én szerelmetes fiam, kiben nekem kedvem tellett!“ Van aztán még egy képviselőnk, aki nem minket, hanem a nagybaromiakat képviseli. Azok az ominózus nevű atyafiak ez egyszer nagyon okos dolgot cselekedtek, mikor Dr. Ragályi Lajosnak ajándékozták bizalmukat. Az is ritka eset, ami vele történt! Egész idegenül ide vetődik a megyénkbe, s rövid egy év alatt Földváron meg kellett osztozni Rátkay-nak a népszerűségben uj kollegájával; azóta meg már megyeszerte ismeri mindenki. Hogy pedig még messze vidéken is megvan a jóhire : arra elég bizonyság a nagybaromiak tanuságtétele, kiknek izmos vállain egész a parlamentig jutott Kitűnő szónok, határozott karakter, széles látkörü ember, megnyerő modorral Jogász korában már megmutatta oroszlán körmeit, midőn az egyetemen az olvasókör elnöki székébe emelték, hol az emlékezetes, mozgalmas időkben is meg tudta tartani népszerűségét, mert igazi tehetségét finom tapintattal tudta egyesíteni. Nem kell ahhoz semmi jóstehetség, ha előre megmondjuk, hogy öt rövid év alatt a parlament egyik kiváló tagjaként fogják emlegetni ; s igy nekünk is kijut az ő dicsőségéből, mert ő ami megyénk fogadott gyermeke ! Fernando VÁRMEGYE. — A tisztviselői nyugdij-alap választmány e hó 25-ón tartott ülésében Lau sch m an Ferenc vármegyei iktatót saját kérelmére nyugdíjazásra ajánlotta. Tekintettel a megyénél eltöltött hosszú szolgálati időre s mó'tányossági okokra, a nyugdíjazás alapjául az 1872. évtől eltelt 20 évi szolgálati időt vették. Lauschman Ferenccel a régi vármegyének egyik szorgalmas munkása lép a jól megérdemelt nyugalomba. — Ugyanezen ülésen intézték el özv. S a s s Istvánná nyugdíjazás iránti kérvényét is. Készére a férje, boldogult Sass Ist- j ván dr. után járó nyugdíj illetményt szintén folyósították. — A pénzügyi szakosztály e hó 25-én szintén ülést tartott s a vármegye házi pénztárának j számadását változatlanul elfogadta. A számadást kitették a szokásos közszemlére. — Tolnavármegye közönsége múlt évben tartott egyik közgyűlésében Simontsits Béla alispán indítványára elhatározta, hogy a közigazgatás bajain segítendő, a járási főszolgabirák és szoi- gabirák fizetését felemeli s melléjük irodatiszti állásokat rendszeresít, s hogy egyúttal a központban is szervez egy IV. aljegyzői, alszámvevői és egy számtiszti állást. Az erre vonatkozó miniszteri leirat a múlt héten érkezett le a vármegyéhez. A miniszter a fizetés emelést nem hagyta jóvá, csak 100 frt uh és 100 frt irodaátalány javítást engedélyezett a főszolgabirák részére, az irodatisztek helyett pedig díjnokok alkalmazását engedte meg. A negyedik aljegyzői és még egy alszámvevői, illetve számiiszti állás rendszeresítéséhez azonban hozzájárult. így egyelőre legalább a központban némileg segitve lesz a bajon s a még igy is túlterhelt tisztviselői kar úgy, — a hogy megfelelhet — a közigazgatás mindinkább fokozódó igényeinek. Sajnos, hogy a miniszteri leirat a szolgabirák pótlékainak felemelését egészen elejti. Méltányos dolog lett volna pedig némileg az ő helyzetükön is valamit javítani, annál is inkább, merték is gyakran megérzik az állásukkal járó gyakori utazgatás . hátrányait és költségeit, akár csak a főszolgabirák. F elhívás Szegzárd nagyközség tehetősebb adófizetőihez! Reszketve és félve veszem a tollat kezembe; mert először is avatottabb tollú embert illetne mint én, de meg azért is, mert olyan szomorú állapotot kell leírnom, amiről örömest talán senki sem Írna. Értem a nagyközség szegényebb osztályú adózóinak helyzetét. Tudjuk mindnyájan, hogy az elmúlt év mennyire sújtotta még azon gazdákat is, a kik talán az előbbi évekről még valamit vissza bírtak tartani, és olyan birtokuk van, amiből talán valami jövedelmük volt, vagy ha az nem — volt hitelük, vagy olyan birtokuk, amire kölcsönt kaphattak. De mennyi szegény adózó van itt, a kinek csak egy kis háza és egy kis szőleje vaii és minden adóját összevéve, (megyei, állami, községi, felekezeti és fogyasztási) — összesen ilyen semmivel nem bíró embernek is felmegy 15—20 írtra, és semmije nem termett. Napszámba nem hivják, mert a vagyonosabbnak sein termett; miveli maga, amint bírja. Az elmúlt évit mégis keservesen legtöbben lefizették úgy, hogy hála Isten a — Adél szánlak téged ! — s ezután a szobából kisietett. Szavai dacomat növelték. Nem akartam gyönge, tehetetlen, engedelmes báb lenni, nem akartam, hogy a házi zsarnokság, melyre Jolán annyi esetet tudott idézni, ez órában ellenemben is fölavattas- sék. Én nem akartam engedelmes rabszolga lenni, nem akartam, hogy férjem a szerelem álarca alatt fölöttem zsarnokoskodjék ; éreztem, hogy van akaratom, szilárd, gyémánt kemény akarat. Büszkén fordultam el tőle, a mint cseppet sem haragudva, gyöngéden nevetve, ismét felém közeledett, készen arra, hogy engemet hű szivére öleljen, mihelyt csak akarom. — Adél, azt hittem, hogy jobban ismerjük egymást, — monda mély érzéssel. — Én is azt hittem, — viszonzám én, miközben arcomon forró könyek peregtek le, ajkam remegett, — haragomban boldogtalannak éreztem magam ;t, s cl voltam készülve mindent merni, mindent cselekedni. Éihatározotlan néztem szemébe, s inkább akartam meghalni, mint hátrálni ; kezemet elvontam tőle, hogy ne érezze, mint reszketett, s elfordultam, hogy le ne olvassa arcomról az igazságot. Nyugodtan feleltem, látszólag megfontolva, ámbár szivem majd szffihasadt, úgy vert, s megfoghatatlan | talánya a női érzelemnek: e pifanatban jobban szerettem őt mint talán házasságunk első napjaiban. — Különben neked mindegy, úgy se nagyon j lörődöl vele, hogy én miként érzek ! — mondám fölnevetve. — Azt hiszem, hogy a legtöbb házasságnál úgy szokott az lenni, hogy az emberek előbb vagy később belátták, hogy nem egymáshoz valók. Mi ezt kissé korábban fedeztük fel, s megvan! Nem hittem azt, a mit mondtam, de honnan tudhassa azt Vilmos ? Tudtam, hogy oly gyöngéden szeretett, a mint csak férfi nőt szerethet, de hogyan gyanítsa ő azt, hogy szavaimat csak a szenvedély sugallta, hogy csak azért mondtam ezeket, hogy érzelmeimet el ne áruljam neki, s ne sejtessem vele, hogy mennyire fájtak szavai, s hogy büszkeségem dacára szivem ép oly súlyosan szenved, mint az övé. — Mi változtatott úgy meg téged, Adél ? — Semmi, én nem változtam meg én miu- dig ugyanaz voltam. Ezután lesütött fővel hallgattam — nem merészelve ránézni — szomorú, megható szavait, melyekkel — mellettem állva — szokott gyöngéd, komoly modorában gondolkozásomra igyekezett hatni. Mind hiába; szavai süket fülekre találtak nálam, ajkaimat komor hallgatás zárta le. — Oh Adél — kiáltá végre — mi lépett közénk'? Nézz rám kedves felségem és mondd, hogy újra szeretsz engem. Jer, jer szivemre egyetlen szerelmem! Hasztalan várt, semmi feleletet nem adtam, még szemeimet sem emeltem fel. Ma keserűen bánom ezt. Ámbár ismertem, mily hatalommal bírok felette, ámbár tudtam, hogy egy pillantásomba kerül csak s mellettem lesz és megbocsát — a mi után szivem úgy vágyódott: mégis szomorúan, szó nélkül hagytam kimenni a szobából. Vigyáztam lépteire, a mint a tornácon végig a lépcsőn lement, s könyeimet visszatartoztatva a tükör elé álltam és sokáig néztem magamat, s eszembe jutott, a mit tegnap Jolán mondott: — O csak szépségedért vett el téged! Tudtam, hogy ez nem igaz. Elég gyakran éreztem, hogy egész valómat, szivemet, lelkemet szereti, de e szavak most némileg mégis igazaknak látszottak. Németből átdolgozta : Rác Rajos. (Folytasása és vége következik.)
