Tolnavármegye, 1892 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1892-06-26 / 26. szám
2. TOLN A. VÁRMEGYE. 1892. junius 26. Alispánunk beszédét, melyet a miniszter látható nagy érdeklődéssel hallgatott, a küldöttség többszöri zajos éljenzéssel szakította félbe. A miniszter válaszában mindenekelőtt szívélyes szavakban megköszönte a küldöttségnek a tisztelgést és hangsúlyozta, hogy ilyen ügyekben kölcsönös bizalomra van szükség és csak kölcsönös bizalommal érhető el siker. Az ő tárcája — úgymond — az államháztartásban fenforgó körülmények folytán oly szűkön van dotálva, hogy nemcsak a kívánatos, de még a felette szükséges intézmények életbeléptetéséhez is az állam segélyén kívül a társadalmi támogatás nélkülözhetetlen. Biztosítja a küldöttséget, hogy az ügyet a legbehatóbban fogja személyesen áttanulmányozni és az összes adatok mérlegelésével, a fenforgó helyzetre és körülményekre, de különösen a vármegye közérdekére való kiváló figyelemmel fogja azt elintézni. Igen természetes, hogy most midőn a kérvényt átveszi, határozott nyilatkozatot nem tehet, de kijelenti, hogy pártatlanul fog eljárni. Még egyszer megköszönve a megjelenést, a küldöttség tagjaival kezet szorítván, a tisztelgés véget ért. Innét a küldöttség Berzeviczy Albert államtitkárnál tisztelgett, a hol ugyancsak Simontsits Béla volt a vezető és szónok, meleg szavakban az államtitkár jóindulatába ajánlva a Szegzárdon létesítendő főgymná- zium ügyét. Az államtitkár erre kijelentette, hogy rendkívül szükségesnek tartja, hogy Tol- navármegyóben főgymnázium létcsittossék és e kérdés eldöntésénél már most a vármegyének határozata nagy sulylyal birand. Utópia. (L. S—u.) Ha megfigyelted szives olvasó e kor vezérirányát, melynek napjait éled, ha lekötötte lelki szemeidet az anyagiasság ádáz, romboló harca , az eszményi- ség ellen, s ha a modern pesszimisták álláspontjára helyezkedve, figyelmen kívül hagyod azt a sok jót, nemest és dicsőt, mit korunk alkotott: úgy könnyen megértheted, hogy miért van olyan különös varázsa annak a Bourget adta „Fin de siede“ elnevezésnek. Bármi rósz történik a világon : botlást követ el a politikus, korlátot nem | ismer a rideg materializmus hirdetésében j egy iró, vagy ha a szociálista a tőke ellen harcól, s pusztító dinamitjával ártatlanok- I nak oltja ki életét az anarchista — a század végének erre csak egy megjegyzése van : „Fin de siede.“ 8 mig minden rosz- nak hirdetésére megnyílik e kor gyermekének ajaka, addig hallgat, mikor napjaink nemes humanitásáról van szó; behunyja szemét, mikor reámutatunk a szeretetnek eddig nem ismert nagyszerű intézményeire; siketnek teszi magát, mikor az általános műveltségnek épen az utolsó évtizedekben való hallatlan elterjedésére figyelmeztetjük. Mert a „Fin de siede“ csak a sötétet látja, vagy inkább mindent sötéten lát. Nem hisz semmiben és senkiben. Mottója a világ- fájdalom. Eszménye, melyért küzd, mondata, melyre esküszik: „Tout est force et matióre ... !“ Anyag és erő ülnek orgiákat a szent és eszményi felett, s a pesszimizmus viszi minden téren fenhéjázó szerepét... De nem ! Tévedünk. Van egy hely, hol nagy az optimisták serege, van egy porond, hol a rózsaszínben látók a legnagyobb pesszimistákkal találkoznak, ez a tér a politika tere. Hányszor tapasztalhatjuk bármelyik nemzet életében — s itt általánosságban szólunk — hogy mig egyrészt az optimizmus annyira terjed, hogy a ragyogó ékesszólás büverejétól meghatva a szót többre becsüli a tettnél, nem keresvén, vájjon Sokrates vagy Talleyrand beszél-o szónokból — addig ott találhatjuk e táborban azt a sötétlátást is, mely államfentartó, népeket boldogító tetteknek nem adja meg a kellő méltánylást vagy nem hiszi azok igaz intencióit. A szónak, tudjuk, nagy a hatalma, bámulattal és csodálattal tekintünk fel egy- egy modern Demosthenesre, de mindig szem előtt tartjuk, hogy a szó, ha még oly remekül is adják élő, csak virág, s csapán tett az a gyümölcs, melynek hasznát élvezhetjük! Társadalmi téren tetszeleg magának a „Fin de siede“ önzésével és pessimismu- sával. Demokráciánk legtöbb esetben csak jelszó. Igazán demokrata ember — sajnos ■ — alig akad közöttünk. Ahhoz mi önzők vagyunk. S az a pessimista felfogás, mely ! e kort társadalmi mozgalmak megítélésénél j jellemzi! Például a szociálista mozgalom, elismerjük. nagy, mély gyökerű társadalmi forradalom. Valóban sokat kell még tennünk a baj elhárítására. De az a túlságos pesszimizmus, különösen hazánkban már azért is nincs helyén, mert nagyobbodó iparunkgaróz tekercset s verjék a falhoz, a földhöz vagy kölcsönösen tisztelt énjeikhez, mert erre is rászolgáltak már; csak arra kérem a felettünk minden bajban kegyesen őrködő égi Uralkodót, hogy ne engedje meg, hogy bele is fújjanak. A világért sem mondom, hogy a mi tűzoltó egyesületünk zenészei, tehetség hijján vannak, csakhogy minden tehetség mellett tanulni is kell ám. Már pedig a mi derék bandánk mindjárt tudni akarna tanulás nélkül, ami — bármily kellemes lenne is, — a zene terén eddig csak a verklisnek sikerült. Vagy lehet hogy tanulnak, ha tudniillik az ember a nem-tudást, tanulásnak veszi ; de a saját külön módszerük szerint, csakhogy tessenek elhinni, hogy ilyen módszer mellett Gábor arkangyal fogja a saját trombitájával az önök próbáit félbeszakítani. S nem is volna baj, ha már ez idő bekövetkezett volna: az ember hallana végre-va labára egy böcsületes trombita-szót. Hanem türelem ! most veszem csak észre, hogy nagyon is rendszer nélkül kezdtem felszólalásomat; s hogy nem is tudhatja az egész vármegye, * hogy a fillokszera, peronoszpora melleit milyen bajok pusztítják az emberi fajzatot. * Bocsánatot kérek a szerkesztő úrtól, ha esetleg Londonból is van előfizetője. Mi tudniillik a megye székhelye vagyunk. Ennek a székhelynek a közepén pedig egy szép dombon van a vármegye legeslegebb közepe — a vármegyeháza. Ezzel szemben áll az impozáns r. kath. templom, oldalvást tőle büszkélkedik az uj igazságügyi palota, s az ezen épületek által határolt téren — gyönyörű angol kert á'tal övezve, — restelkedik a r. kath. elemi iskola. Van aztán nekünk továbbá egy tűzoltó-bandánk, a mely ezelőtt hat évvel szerveződött; de rövid idő múlva csakhamar szétszerveződött. Most aztán ismét összeálltak és sajnálattal kell itt konstatálnom, hogy az eltelt idő alatt mit sem felejtettek. Es most engedjétek égi hatalmak, hogy a rettenetes valót kimondhassam ! Az előbb - említett iskola egyik termében, tehát nap-nap után, 3 hónap óta, az alkony beálltával, nyitott ablaknál rendesen féltizenegy—tizenegy óráig trombitálnak. Én könnyelmű ember ! mit mondtam ? trombitálnak ? Nem oh nem ! Nem lehet azt trombitá ásnak nevezni: a pokol orgiája az. Három hónapig hallgatni a „Hamz’ a Idee“ marsot, a „Kossuth indulót“, rettenetes valami ez, mint a következmények megmutatták, már a föld is megrendült bele. Ha nem hiszed győződj meg róla. Á klarinét hangjai föl-égnek törnek, de szánandóan ússza pottyannak kai a munkások helyzetének megjavítását 1 célzó törvények is nagyobbodnak. S ha a kor korcsának, az anarchista őrjöngőnek bombájától rnog-inegrezeg itt-ott a lég, úgy ez nagy kórra mutat, de ne nézzük a dolgot oly setéten ! Egyes’ épületeket romba dönthet az anarchismus, de katonaságunk ! mai szervezete mellett még bátran szemébe ; nézhetnénk egy — mindenesetre valószínűtlen — nagyobb forradalomnak ! Elfogadott axióma, hogy az irodalom mindig a korszellem kifejezése. Többszörösen reámutattunk cikkünkben, hogy milyen korunk felfogása, no csodálkozzunk tehát, ha az önző kor pesszimista irodalmat nevel nagygyá. Szándékosan nem használjuk a divatos „naturalista“ elnevezést, mert hiszen naturalista volt Homertól Shakespeareig, Csokonaitól Aranyig akárhány remekíró, s igy nem lehet ez elnevezés korunk monopóliuma. Csakhogy mig régebben nem egymást mindenkor kizáró ellentétekként tüntették fel a realismust és idealizmust, addig manapság némely Írónak egyedül az az irányadó oszlopa, melyre hatalmas betűkkel van felirva a francia naturalisták devise: „Meure T Ideal !“ . . . Régi törvény azonban, — s ez most az egyszer vigasztalásunk — hogy minden akciót reakciónak kell követnie. Visszahatásnak kell bekövetkeznie a kor felfogásában, jobbnak kell látnunk a világot, melyet most — bizony sokszor nem is jogtalanul — hidegnek és ridegnek, ámitónak és számitónak tartunk. Le kell dőlnie annak az oszlopnak, melyen az idealizmus veszte van felirva, hogij helyet adjon egy dicső, égbe nyúló szobornak, melyen ott ragyogjon : „Éljen az eszményiség !“ Mert ha lesz idealizmus az emberi szivekben, ha felül tud emelkedni a lélek a sivár köznapiasságon, akkor megszűnik az anyagiasság romboló harca, akkor mig létünkért küzdünk, könnyebbé teszi ezt a nehéz, ezt az óriási küzdelmet az a tudat, hogy nemcsak anyagért küzdünk, hanem az anyag csupán eszköz, rnelylyel magasabb, dicsőbb célokat érhetünk el. Bármely alkalom se lássék csekélynek, hogy ezt az igét, a reálizmusnak az ideálizmussal való összeegyeztetését, hirdessük ! VÁRMEGYE. — A központi választmány ülése. A vármegyei központi választmány az 1893. évre érvényes képviselő választók névjegyzékének megállapítása tárgyában e hó 30-án ülést tart ismét fél-magasságról abba a kátyúba, melyben a tliglhornok, althornok, baszetlik és egyéb pokoli kínzó szerek járják a bolondok menüetjét! Majd mint a kimondhatatlan ruhadarabba öltözött bakkecskék grotteszk ugrásokban üldözik egymást s rontanak egymás szarvainak. Tárt karokkal fogadja itt kollegáját a tiigelkorui, mely már kétség- beesetten feszeng, erőködik, neki-qeki rugaszkodik, mint a iosszul dreszirozott pudli, a mely, miután nagy virtussal neki szaladt volua a víznek, hirtelen megáll, mert nem akaródzik neki mog- fürödni. Aztán mikor már-már találkoznának valahogy, ott lábatlankodik egyszerre a pikola, mikor az ember legkevésbé várná; hogy aztán egészen össze ne vesszenek, nekik feszíti hátát a kis basszus, minek aztán a következménye az, hogy a tisztelt hang- társak ijedten rebbennek szét, hogy ne találkozzanak soha, soha sem. Nem ... soha sem. Az az dehogy soha Csak a darab végéig nem. Mert aztán újra kezdik a kecses játékot; sajnos, nagyon sokszor újra kezdik, S aztán erre a tisztelt banda — hogy Allah kopasszá meg — azt hiszi, hogy a Kossuth indulót játszotta. A manóba is uraim ! Azt hiszem, hogy a trombitának nem a jobbik végén fújnak bele!
