Tolnavármegye, 1892 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1892-03-06 / 10. szám
1892. március 6. TOLNAVÁRMEGYE. 3* hogy megmentsük a hazát, most pedig már csak arra van szükség, hogy fentartsuk a magyar alkotmányt ! Ez a különbség félreismerése az oka annak, hogy a hazafiui érdemek kellő méltánylása mellett sem lohet mindenkinek megadni manapság a politikai siker babérkoszorúját! Ellenfele is honvédbajtársa volt, és szembe kellett egymással állaniok ; mert egyikük a korral haladt, másikuk pedig nem tudott felejteni! Nehezen felejtik el Petrich bátyánkat is füg getlenségi kollegái, mert a pírtkörnek kedv-lt „gazdája“ volt kinek halalmas, magyar ruhás alakja buzdító, lelkesítő példaként szolgált a fiatal függetleneknek, hogy milyennek kellene lenni kivül-belül az igazi, vérbeli honmentő honatyáknak. Na de elég uekik Petrich bátyánk emléke is, kit bizonnyára gyakran íog emlegetni a pártkörben Szlulia István, kinek a kerületében két kimaradt képviselő is élő tanúságot tesz a múlandóságról! * Mert hát a paksi kerületben hárman is búsulnak a mandátum után; nemcsak, hogy a Rátkay nem lett képviselővé, hanem hozzá meg két volt képviselő is kimaradt a honatyaságból. Petrich és Szeniczey Ödön, politikai ellenlábasok, és mégis bajtársakká váltak a választási küzdelmek után. Szeniczeynek csakugyan változó szerencséje van a kerületével; egy-egy cyclusra kimarad; mást ajándékoz meg bizalmával az ő csapodár kerülete, s aztán csak megint visszatér reyii szerelméhez. Egdszer Halvax téríti el híveit szintén a Rátkay segélyével, azután még Szluha István töri meg a Szeniezey-név nymbusát, de mint az előző példák mutatják: csak ideig-óráig; mart ha Szeniczeynek a jövő választásokig sikerül megcsinálni a vasutat, mely az ő választó-kerületét fogja átszelni: akkor valóban gőzerővel fogja ismét visszahódítani elpártolt és balra lépett híveit. * A múlt választási küzdelmekben még a völgy- sógi kerület is ballépést akart elkövetni Preyer Hugó vezetése mellett, hogy elpártoljanak régi kiválasztottjuktól, kit a „mi Dezsőnkének szokott büszkén emlegetni csöndes napokban a völgységi járás minden önéi’zetes német atyafia. Hanem úgy látszik, hogy mégis némi varázst keltett a német név ottani Wiirtenbergből származott honfiaiukban, mert aránylag elég szavazatot tudtak összeszedni nagy áldozatok és erőlködések árán, melyek közt állítólag még a Percei Dezső nyugdijával is rémitgették a jámbor klumpás atyafiakat, akik pedig nem szeretik kinyitni a maguk buuyellárisát, de nem haragusznag azért, ha másnak kedve telük abban, hogy kinyitja a magáét. Furfangos és számitó nép a német, de azért már eléggé megerősödött benne a hazafiság arra, hogy ellent tud állni a kísértéseknek! Csudáljuk, hogy nem Váradi Antal felé fordult az ottani ellenzék bizalma; őt talán is ismerik vagy teljesen elfelejtették! Pedig a jeles költő és színműíró csakugyan vérbelijük és földijük, mert ott a teveli középső malomban látta meg először a napvilágot — akkor még Weber Antal alakjában. Na, de talán a szabadelvű pártnak is nehezebben esett volna látgi elbukni a jeles költőt, mint a vállalkozó szellemű fiskálist, kinek úgyis több veszteni valója volt! A mi megyénk választási csatatéren az elesettek közt az intelligencia minden neme képviselve volt. Két ügyvéd, egy volt honvéd, egy gentry, 1 egy költő s végre egy mágnás is közéjök sorakozott br. Döry Andor személyében. 0 leg óbban vigasztalódhatott, mert az ellenfele is mágnás volt, s igy valóban arisztokratikus küzdelmet fejtettek ki a népképviseletért, melyet végre is arra bíztak a választó polgárok, akiről azt hitték el, hogyr nem arisztokrata! A győzteseknek nincs más mit ajánlanunk, ! minthogy „fortuna szekerén okosan ülj, úgy forgasd tengelyét, hogy ki ne dűlj 1“ — mert köny- nyen megeshetik, hogy egy újabb választás alkalmával a most busuló jelöltek ülnek a diadal szekerére s ők aztán bizonnyára megszívlelik Madách Luciferének azt az okos intelmét, hogy a „ki ördögöt fog, tartsa fogva, másodszor bajjal fogja meg!“ Fernandó. — Az országos szabadelvű párt lakomáján Perczel Dezső, a bonyhádi kerület képviselője mondotta a második hivatalos felköszöntőt a kormányra. A felköszöntő szószerint a következőkép hangzik: „Legyen szabad a tisztelt előttem szóló által oly ékesen előadott és mindnyájunk kebelében oly élénk visszhangra ta1 ált felköszöntő kapcsán nekem is szót emelnem. (Halljuk! Halljuk!) Nagy örömmel hallgattuk, valódi bensőséggel osztottuk mi annak minden egyes szavát, de ebben az ünnepélyes órában, midőn mi a lezajlott kemény és reánk nézve kedvező kimenetelű küzdelmek után első pártlakománkra gyűltünk egybe és ez ismerkedési estélyünk alkalmával nemcsak az ország választó kerületei túlnyomó többségében elért sikereink, de magában a házban, benn az első mérkőzésnél kivívott első győzelmünk örömünnepét is ülhetnék, bár ezek fölötti örömünkbe a körünkből hiányzók feletti sajnálatnak nem egy iirömeseppje vegyül, — az előbbi felköszöntővel szoros összefüggésben kívánunk megemlékezni ama nagyérdemű kiváló férfiakról, akik m. t. pártvezérünknek fáradhatlan és odaadó munkatársai a kormányzati tevékenységben és lelkiismeretes részesei a kormányzási felelősségben. Az ő kipróbá't hazafiságuk, lankadatlan tetterejük, szak- avatottságuk és szigorú kötelességérzetük nemcsak e hazán belül vívott ki számukra igaz elismerést és megbecsülést, de hirt és dicsőséget szerzett a magyar nemzetnek hazánk határain kívül is. (Elénk éljenzés.) Teljes bizalmunkat, őszinte elismerésünket és készséges támogatásunkat irányukban igaz lelkesedései juttattuk kifejezésre a zöld asztal mellett, múlt heti első p irtértekezíölünkön : adjunk kifejezést irányunkban érzett tiszteletünk, ragaszkodásunk, bizalmuuk és rokouszenvünknek ma a fehér asztal körül is. Derék kormányunk összes tagjai egésszsége j és jóvoltáért emelem poharam és meg vagyok győződve, hogy mindnyájunk igaz érzelmét tolmácsolom, midőn kívánom, adja az Ég, hogy ők az általunk az ő munkaedzeít vállaikra rakott terhet jó erőben és egészségben hazánk javára még sokáig viselhessék és mi bennök m»g sokáig bírhassunk buzdító példákat arra nézve, miként kell nemcsak szeretni, de tettekkel is szolgálni a hazát! (Hosszantartó élénk éljenzés.)“ Ugyanezen bankett folyamán Ragályi Lajos az uj képviselők nevében következő tosztot mondotta el: „T. uraim! Az országgyűlés ifjú tagjai, akik először vagyunk szerencsések a parlamentben a szabadelvű párt eszméit képviselhetni, két irányban tartozunk köszönettel a most elmondott felköszöntőért. Először azokért a hízelgő szavakért, amelyek minket ériek, másodszor azért, mert e felköszöntő választ kívánván, minket felment a szerénytelenség vádja alól, a mely ellen még Rakovszky t. elvtársunk tiltakozni szükségesnek tartotta. (Halljuk ! Halljuk!) Midőn e díszes körben én, t. uraim e pártnak uj tagjai részéről felszólalni merek, teszem azt azért, mert azt tarom, hogy nekünk kötelességünk megragadni az első alkalmat, hogy megköszönjük azt a szívélyességet, melylyel a púidnak ama tagjai, kik mögött érdemekben gazdag hosszas múlt áll, minket, ez ifjú tagokat e pártban fogadni szívesek voltak. (Élénk óljen/.és.) Talán szabad kifejeznem azt a meggyőződésemet, t. uraim, hogy az a szívélyesség még nyerni fog bensőségben akkor, midőn majd alkalmat fognak nekünk nyújtani a viszonyok arra, hogy bebizonyítsuk, hogy mi, kik e pártnak programmja alapján léptünk be a képviselőházba, ez elveket nemcsak magunkénak valljuk, hanem ez elvek mellett harcba menni, ez elvekért szükség esetén a legkeményebb csatákat is kiállani készek vagyunk. (Elénk tetszés és éljenzés.) És ez igy lesz t. uraim, mert ez a párt a szabadelvüség jelszavát hordja zászlaján, azt a jelszót, mely meg van testesülve a magyar alkotmányban s mely benne ól minden magyar ember szivében. Azért a szabadel- viiségórt, mely iránti lelkesedésünkben vágy lünk bejutni a parlamentbe, hogy részt vegyünk annak az egise alatt létrehozandó alkotásokban (Éljenzés.), és midőn eljöttünk t. uraim, magunkkal hoztuk azt a komoly elhatározást, hogy csekély munkaképességünket szolgálatába adjuk ez elvnek, magunkkal hoztuk azon törhetetlen tiszteletet azon kiváló pártférfiak iránt, kik azt a zászlót, mely alá mi lelkesülten csoportosultunk, a pártharcokban legmagasabban lobogtatták, (Élénk éljenzés és tetszés.) magunkkal hoztuk az igaz szeretetet s törhetetlen ragaszkodást azon férfiak iránt, kik a pártnak s kormánynak bizalmából ez idő szerint a kormányzatot viszik s akik iránt őszinte lelkesedéssel kiáltom a párt ifjú tagjai részéről, hogy Magyarország ez idő szerinti kormányelnökét s a kormánynak tagjait az Isten sokáig éltesse. (Élénk éljenzés.)“ Viharban. — Egy nő naplója után. — (Vége.) Emlékszem jól, hogy milyen ruha volt rajtam : fehér szegélyű fekete bársony ruhába voltam öltözve, hajamba pedig piros kamélia volt tűzve. Vilmos szerette ezeket a színeket. Arcom, a mint a tükörben figyelmesen megnéztem, üde szinü, s elég csinos vala. Egyébiránt Pesten gyakran mondták nekem, hogy szép vagyok, de nem sokat törődtem vele. Most átvizsgáltam minden arcvonásomat, tetszeleg néztem nagy sötétkék szemeimbe, megtekintettem finoman metszett büszke ajkaimat, meg- simiiottam gazdag, barna fürteimet, melyeket Vilmos nem győzött eléggé csodálni s szeretni. Aztán lementem a kertbe, még mindig azzal az elhatározással, hogy nem engedek, s a kis schweici ház felé irányzám lépteimet, hogy Jolánt fölkeressem, ki gyakran szokott itt tartózkodni. Csakugyan itt találtam. Elbeszélte, hogy pár perccel ezelőtt férjemnek azt a megjegyzést tette: —• Milyen szép Adél, ha haragszik! Mire Vilmos szomorúan viszonzá: — Némelyek azt tartják, hogy a haragos arckifejezés emeli a szépséget; én részemről sajnálom, ha e kifejezést annak a tekintetében kell olvasnom, a kit szeretek. — Adélnak mindamellett is jól áll, nem hiszi ? — Nem I Másnap Vilmos nagyon komoly, majdnem rideg volt. Reggeli után hozzám jött: — Adél, nagyon szeretnék már egy kis friss levegőt szívni. Jere esolnakázzunk egyet a Balatonon I Én felpillantottam, hogy arcát lássam, de mielőtt felelhettem volna, megszólalt Jolán: — Hogyan, abban a nagy nyílt csónakban s ebben a rossz időben? Csaknem mégy el édesem? — Jolán azt mondja, hogy ne menjek Vilmos I — viszonzám erre én. — Nem azért mondtam ón azt I — kiálta Jolán. — Nekem leveleket kell Írnom, igy hát felőlem bátran elmehetsz. Ha Hegyi úrnak úgy tetszik, az én kedvemért ne maradj itthon I — s ezt mondva, a szobából kisietett. — Menjek, ne menjek? — kérdezém magamban, azután fennhangon mondám : — Nincs kedvem ma csolnakázni. Vilmos hallgatott, majd elfordúlva monda: — Volt idő Adél, midőn több figyelembe vetted óhajtásaimat. Nem, nem — folytató barátságosan — én nem nézhetem ezeket a könnyeket. Miért akarsz mindkettőnket boldogtalanná tenni ? Felejtsünk el mindent édesem, s légy újra az én kedves jó feleségem! Nem adnál egy csókot, mielőtt elmennék ? Érzelmeim szelidebbekkó váltak ugyan, da még nem akartam a harcot feladni, s igy elmeut hallgatagon, szomorúan. Délután egyedül sétáltam ki, gyöngéd, szomorú érzelmekkel szivemben, aggódva és bánkódva ; szerettem volna Vilmossal találkozni, s kezemet alázatosan az övébe tenni, megbánva a múltat s Ígéretet téve a jövőre, s megvallani, — a mi pedig nehéz volt — hogy igaztalan valók. Mennyire megörvendeztetem őt ezzel, őt, ki oly nemesen és igazán viselte magát. Tudtam, hogy sohasem fog érte szemrehányást tenni Ilyen elhatározások között mentem le a tópartra, s itt egy emelkedettebb pontot kerestem, honnan jó kilátásom legyen a Balatonra, ha majd csónakjával visszatér, melyben — mint megtudtam — egészen egyedül volt. Oh mily érzelmek dúlhattak az ő szivében is ! A szél egész délután erősen fújt, s a partra meneteltől elfáradva s melegedve értem fel a szélben a magaslatra, s onnan a Balatonra néztem, mely eléggé szomorú és vad kinézésű volt. A hullámok fehér tajtékot vertek, az eget szürke viharfelhők borították. Lent a parton több csónak bar- nálott, körülöttük halászok állottak; nóhányan hálókat terítettek ki a partra, s vikarbarnitotta arcukkal aggódva nézték a fenyegető sötét felhők gyülekezését. így telt el a délután. Végre a messze távolban, a homályos láthatáron egy kis fehér pontot vettem észre, s nem kételkedtem benne, hogy az Vilmos visszatérő csolnakja. A nap lemenőben volt, a felhőket veresre festette, s vérveresen merült a tóba.
