Tolnavármegye, 1892 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1892-12-25 / 52. szám
12. TOLNAVÁRMEGYE, Édes ajkad .... Édes ajkad mosolygása Vajh szerelmed vallomása ? Azt jelenti-e hogy szeretsz, Vagy csak nevetsz, csak kinevetsz ? Nézlek nézlek felvidultan Hisz nevetni most tanultam. Enyéim oly búsak voltak Otthonn sirni tanítottak. Be másmilyen Így az élőt, Rám ragad a nevetésed. Oh ha szeretsz : csak nevessünk Verönapfeny az életünk. S ha nem szeretsz: hadd nevessek Mig könyüim serkedeznek ; Hadd kacagok igy is véled : Olyan bolond ez az élet ! VÁSÁRHELYI. 4ML _A_z elmés nyu.1(Vadászemlékeimből.) Az emberiség igazságtalan. Megrőgzik hibás téleteiben, akár kisebbítik azok az igaz erényt vagy érdemet, akár túlozzák a hibát. A nyúl például az emberek szemében örökké csak gyáva. Miutha bizony a nyúlnak nem is volna egyéb jellemvonása mint a gyávaság. Már pedig a nyúl is csak úgy szalad a vadász elől, mint például a róka s a rókára még sem mondja senki, hogy gyáva; azt mindig a ravasz jelző díszíti. Igen ám; mondják az előítéletben megrögzöttek, de a rókának, a mellett, hogy fut a vadász elől még furfangos esze is van. Hát a nyúlnak talán nincs ? Már, hogy ne volna. Mindjárt elmondok egyet- mást vadászemlékeimből s meglátják abból, hogy némelyik nyúlnak több esze van, mint akármelyik rókánák, sőt néha több, mint magának a vadásznak, Először is határozottan mondhatom, hogy a nyulak ismerik a vadászati törvényt, s igen jól tudják, hogy ők február 1-töl augusztus 15-ig nincsenek veszedelemben. A tilalom idejében sokkal bátrabbak, mint a saison alatt. Némelyik a tilalom alatt épenséggel hetyke. Ismertem egy lusta, vén baknyulat, mely az egész nyáron át a mi lucernásunkba járt délutáni siestára. Teli gyomorral, lomhán kullogott be s a hűvös magas gazban nagyokat aludt. Néha mértéktelenül beebédelt; ilyenkor gyomor égése volt s nem igen aludt el, csak nyö- szörgött. Hogy ilyen esetekben segíthessen magán egy skatulya bicarbónicát helyeztem el a lucernásba. Másnap már nem volt ott az orvosság, — megette az öreg. A skatulyát pedig hazavit'e gyermekeinek, hogy gurigázást játszanak vele. Elhatároztam, hogy augusztus 15 én az öreg lesz első vadász zsákmányom. Ki is men em pus- < kámmal a lucernásba, a vadászati szabadság ezen j első napján, mindjárt délután. Hiába, — az öreg nem jött el többé. Nem az, —'februárig csak itt- ott igen messziről láthattam a vadászatokon. Hanem az uj kis süldők bizony még butácskák úgy augusztus és október között. Naivan ugranak fel s lassan keresztben futnak a vadász előtt, mig a tapasztalt öreg nyúl miDdig meglepően pattan ki fekhelyéből s tarka osimbókját mutatva, eszeveszetten iramodik tova. A süldő arra a butaságra is képes, hogy utközken, — még a lövés előtt megáll mosolyogva nézi meg a vadász uj sárga kamásliját. ügy látszik, a nyúl fiatalság tankötelezettsége csak októberben kezdődik, hanem aztán a kis kedvesek igen gyorsan tanulnak. Miból ismerik meg a rossz és a jó lövőt, azt nem tudom, de tapasztaltam, hogy októbertől fogva már valamennyi tisztában volt egész vadásztársaságunkkal. Náczi bácsit, a ki már öreg jáger volt, igen komolyan vették. Messzire pattantak fel előtte s szörnyen szedték lábaikat. Már m 'gammal sértő konfidenciával bántak. Kényelmesen vártak be s nem rontották feleslegesen tüdejüket. Ha már lövéseim eldördültek volt, akár hány nyúl leült előttem és gúnyosan csóválta a fejét. En persze minderre ráI fogtam, hogy „kapott,“ a srétből, csak, a pus- | kámnak nincs elég „brandja“. Vigasztalt azonban, hogy Zsótér Kis Bercit | még kevesebbe vették. Ha ez velünk volt, még magam is jó vadásznak éreztem magamat. Ezt, az én nyárról ismerős baknyulam fektében is bevárta. Ká- pislantott egyet, aztán várta, hogy hadd süsse el dupla mozsárlövéseit Zsótér kis Bérezi. Amint aztán eldördült a két, űrnapra emlékeztető lövés* az elmés nyúl felült hátsó lábára, meghajtotta magát s csak azután ment tovább, még pedig lépésben. Zsótér Kis Bérezi nem is tudja még ma sem, miért tartják a nyulat absolute futó állatnak. Azt mondja, hogy uéha az is szalad ugyan, de sokszor csak ballag. A téli haj tó vadászatokon már mind csak azt kémlelték a nyulak, hol áll Zsótér Kis Berci — s aztán ha rájöttek, mind ott igyekeztek kitörni az ő standjánál. Soha olyan hiábavaló detonaciós puskapor pazarlást, amit ilyenkor Berci véghez vitt. Ha nem egyszer Náci bácsi túljárt a nyulak eszén, — sipkát cserélt Berczivel. Berci sipkáján az oroszlán sörénytől a nyúl farkig és a fogoly toliig minden vad képviselve volt. — ügy látszik, ezt a sipkát ismerték a nyulak s szegények most majd mind Náci bácsi gyilkos csövéhöz rohantak. Csak az ón nyári öregem menekült meg ismét, ép úgy cselekedvén, mint a körvadászatokon szokott. A körvadászatokon az öreg mindig leült a kör közepére. Nem idegeskedett, nem is sietett, hanem csak nézett figyelt minden felé, mint egy távcsövező hadvezér. El is neveztük Moltkénak. Mikor már mind a többi nyúl el fogyott a körből, az öreg lelapult a hóba. Háta már ősz volt s nem is tűnt ki a fehérségből. A vadászok, hajtők már a zsákmányt szedték össze, már töltény sem volt a puskában, mikor Moltke hirtelen csak felállt s nevetve elsietett. Nagy taktikus volt az öreg. Ismertem ezenkívül nem egy nyulat, mely ren desen előre értesült róla, hogy mikor, hol lesz vadászat. Az erdőkerülő volt bizonyosan valami megvesztegetett emberük, aki elárulta nekik a veszedelmes terminust, Az ilyen jól értesült nyulak ilyenkor elmentek egy távolabbi csendes erdőbe s ott várták be szórakoztató társas játékok közt mig a vész elvonul. Mert nem minden nyúlnak van passiója a vadászathoz. És még okosabb nyulakról is tudnék csodadolgokat elmondani, de nem teszem, mert azt mondhatnák a tamáskodók, hogy ezt az egész ismeret- terjesztő cikket nem én Írtam, hanem csak úgy fordítottam vadászlatinból magyarra. Andronicus. A szenvedők. Járnak lemondó, sápadt arccal. Mint elriasztott madarak, Keresve a sötét vadonba’ Egy-egy eltévedt sugarat. Melytől a bánat szerteoszlik, A gondok árja elsuhan S egy édes- röpke pillanatra Nyugvóra lel a nyugtalan. De jaj! — a ki fanyar mosolylyal Nézi a nyüzsgő tömeget, Ki bevegyül álarcot öltve Es eltitkolja, hogy beteg. Hogy enyészetet hord szivében, Hogy önmagát emészti fel Csak azt látták, hogy mosolyogva Tova rohant — a többivel... MAKAI EMIL. Estély után. (Rajz.) Irta: BAJUSZ MIKLÓS. Az estély véget ért. A vendégek gyorsan oszlottak szét. A szolgaszemélyzet aztán hirtelen ellepte a termeket, s hozzá fogott a rendezgetéshez. A lámpák egymásután aludtak el. A fényesre csiszolt parketten szerte-szójjel virágok hevertek, melyek illatot árasztottak, s melyeket az inas egy csomóba söpört össze. Rövid idő múlva aztán csendes, néptelen és I sötét lett minden. C-ak a nagy kastély jobb és balszárnyidnak egy-egy szobájából szivárgott ki némi világosság. E szobák a gróf és grófné hálószobái voltak. A méhóságos pár az estély után illedelmesen jó éjt kívánt egymásnak, s azután mindketten visz- j szavonultak. A gróf álmos volt nagyon. A hogy szobájába éré, azonnal párnái közé vetette magát s elaludt mélyen, édesen. * A grófnő szemeit azonban kerülte az álom. Az estély, a mely vén, kiélt férjét elálmosi- totta és untatta, őt felizgatta szörnyen. A móltósá- gos asszony alig volt több ez időben huszonkét évesnél. Magas, vézna, karcsú termetén hófehér nyak s egy szoborszépségü szabályos fő nyugodott. Nagy fekete szemeiből, melyet félig eltakartak selymes, lágy szempillái, rejtett tűz csillogott elő. Egész lénye az ifjúság üde zománcát hordta magán. A lefolyt estélyen sokat táncolt, s kissé ki volt merülve. A midőn szobájába ért, kinyitotta az egyik ablaktáblát, s kitekintett a szabadba. Holdvilágos csendes éj volt, mely annyira összhangzott érzelmeivel. Az asszonyka elgondolkozott... . . . Minden úgy történt hát, a mint akarta. Leánykori álmai testet öltöttek, megvalósultak. Itt ól hát egy ősrégi kastélyban, fénytől, pompától, gazdagságtól körülvéve. Kényelme teljes, nem hiányzik ebből semmi. Környezetében mindenki szereti tiszteli őt, s a férje imádja. És mégis. Mennyire, de mennyire másként képzelte ezt az életet! Előkelő, nagy összeköttetésekkel biró, fényes nevű, de .szegény családból születve, gyermekkorában sokat kellett nélkülöznie. Nem koplalt ugyan, de nélkülözött sok olyan dolgot, a miknek létezéséről, a nagyúri nevelés következtében tudott, s a miket óhajtott. Mindig arról álmodozott hát, hogy gazdaggá legyen. S szülei, a kik szintén nagyon érezték a vagyon hiányát, csak szitották ebbeli vágyait. Reményük lehetett rá, hogy vágyaik teljesülnek. Leányuk szép volt nagyon. Szép és szellemes. Nem az a szép-ég, a mely hidegen hagy, de az, a mely elbódit, őrültté tesz. A szülők remélték, hogy gazdagon fogják férjhez adhatni. A leány is csak erre vágyott, s gazdag férjet keresett. S ez találkozott is hamar. Á lányka alig volt tizennyolc éves, a midőn a gróf, — jelenlegi férje, — egy bálban megpillantotta, s beléje szeretett. Másnap már mint kérő lépett fel. És a szülők habozás nélkül adták a frigyre áldásukat, s a leányka maga is szívesen, minden utógondolat nélkül mondott „igen“ t. Pedig a gróf ez időben már a hatvanadik életévét taposta. Öreg volt és törődött. A menyasszony azonban mitsem törődött ezzel. Fényes pompára vágyott, s azt meglelte itt bőven. A gróf dúsgazdag volt, s nejének nem volt kívánsága, a mit vakon ne teljesített volna. * És mégis ... Ez estén érezte először, hogy a vagyon egymaga nem elég a teljes boldogsághoz. Ez estén szólalt meg benne először a szív, a melyet eddig teljesen elhanyagolt. Megszólalt és követelte jogát. Valami sajátságos érzelem keletkezett lelkében, a melyről maga sem tudott magának számot adni, hogy mi — az ? Egy ifjú tűnt eléje, rózsás ifjú üde arccal, Csillogó szemekkel, hetyke bajuszkával, a ki ez estén sokat táncolt és sokat foglalkozott vele. És bármennyire igyekezett is kiűzni szivéből ezt a képet, nein sikerült. Es hirtelen, egyszerre, minden átmenet nélkül, végtelenül boldogtalannak kezdte magát érezni 1892. december 25.
