Tolnavármegye, 1892 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1892-12-18 / 51. szám
II. évfolyam. Szegzárd, 1892. december 18. 51. szám. TOLNAVARMEGYE Előfizetési ár: Egy évre Pél évre . . Negyedévre Egy szám . 6 frt — kr.| 3 „ - , I . 50 , • • 12 POLITIKAI ÉS VEGYES TARTALMÚ HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Szegzárdon. Széchenyi-utca 1085. sz. j Előfizetéseket és hirdetéseket a kiadó- ] j hivatalon kivül elfogad Kramraer Vil- j j mos könyvkereskedése Szegzárdon. Felelős szerkesztő és laptulajdonos : Dr. LEOPOLD KORNÉL. Főmunkatárs: BODNÁR ISTVÁN. Kéziratok vissza nem adatnak. A lap szellemi részét illető közlemények, valamint az elöflze-1 tések és a hirdetések is a szerkesztőséghez intézendők. Hirdetések mérsékelten megállapított | árszabály szerint számíttatnak. A vármegyei tisztviselők fizetésének emelése. (B—r.) Wekerle Sándor miniszterelnöknek úgyszólván az volt az első bejelentése a t. házban, hogy az uj kormány az állami hivatalnokok fizetésének emeléséről szóló törvényjavaslat benyújtása alkalmával, a vármegyei tisztviselők helyzetén is javítani akar. Azóta, a, mint egyes fővárosi lapokból értesülünk, elkészült a kétféle tervezet s legközelebb a minisztertanács dönt felette, hogy melyiket fogadja el. E javaslatok egyike szerint a megyeiek általánosságban 10°/o fizetés-emelésben részesülnének, a másik javaslat szerint az állami tisztviselők részére megállapított rangfokozatba osztatnának be s a fizetés-javitás ezen beosztáshoz mérten állapíttatnék meg. Hogy a minisztertanács és a ház a két tervezet közül melyiket fogadja el, bár az is nagyon fontos, — de a dolog lényege mégis abban áll, hogy a tisztviselők helyzetén egyáltalán javítva legyen. A vármegyei közigazgatásra szeretnek sokan kigyót-békát kiáltani manapság. Ezeknek egyes konkrét esetekben lehet igazuk, de általánosságban nem. Ha a régi vármegyei rendszer túléli magát, nem az lesz az oka, hogy a vármegyék tisztviselői nem állottak hivatásuk magaslatán s nem feleltek meg a beléjük helyezett bizalomnak tisztességgel és becsülettel, hanem az, hogy a korszellem villanyvonaton haladt s egyesek azt kívánták, hogy a vármegyék gyalog- szerrel fussanak nyomába. Ne menjünk messze. 1867-et vegyük csak a határkőnek, a honnan a haladás vasútja elindult. A letűnt 25 év átalakított mindent. Haladt, fejlődött az egész ország. A mire az állam reá tette a kezét, virágzásnak indult. A legtöbb újítás bevált s talán nem éppen azért, mert jobb volt a réginél — de mert gondoskodva volt róla, hogy az uj palánta földje megtermékenyit- tessék. A vármegyénél maradt minden a régiben. A praktikus váltó gazdaság helyett I az u. n. ugarrendszer. A gazda kénytelen parlagon hevertetni földjének bizonyos, to- : kintélyes részét, mert nincsen meg hozzá a megfelelő fundus instruktns. A legtöbb vármegyének is az a legfőbb baja, hogy hiányzik nála ama bizonyos fundus instruktus, nem csak anyagi, de nagyon sokszor a szellemi munkaerők tekintetében is. Dotációja, a melyből megélni kénytelen, ma is az, a mi volt évtizedek előtt. A munka megtízszereződött, de azért személyzete ma is csak annyi, a mennyi volt 10—20 esztendővel, vagy, ha az égető szükség szaporítást követelt, azt is a vármegyék zsebje érezte meg, —t mintha a jó közigazgatás nem fontos államérdek, de egy-egy vidék specialis érdeke volna ! S 1871-ben, a mikor a törvényszék ki lett szakitva kebeléből, a leghatalmasabb érvágást végezték rajta. Igazságszolgáltatásunk nyert, de a vármegye vesztett. Számos kitűnősége elvonatott, az anyagilag kecsegtetőbb pálya megnyílta által, de nem lett gondoskodva róla, hogy kieresztett tápláló vér alkalmas beömlesztés által pótoltassák. A vármegyei tisztviselői pályák megszűntek olyan keresettek lenni, mint hajdanán. A választási rendszer megtisztelő, de rizikóval jár. Tehetséges ltjaink szívesebben tódulnak a bírói vagy mondjuk más | pályára. Nyitva áll előttük az egész ország, hamarabb üresedés nyílik számukra, mint a vármegyék szűk keretében. S mint Napoleon katonái a marsai botot, egy-egy törvényszéki joggyakornok első kinevezési okmányával zsebében hordja legalább is a kúriai, vagy táblai bíróság elnyerésének reményét. A vármegyénél évtizedekig kell várni, inig hely ürül. Sőt megmaradhat valaki örökös aljegyzőnek, szolgabirónak és igy tovább, mert a ki bírja, marja. Amott 1 a biró független, a közigazgatási tisztviselő függ felsőbb hatóságától s vannak vármegyék, hol a varmegye első tisztviselője is respektálni tartozik Gőre Gábor falusi biró uram kérges tenyerét s beleparolázni, mert az a tenyér hatalmas szolgálatot tehet az ellenfélnek, ha majdan restaurálásra kerül a dolog. Es most reá térünk a legfontosabbra. A bírák u. n. függetlenségét és hogy a külön törvényszéki rendszer olyan kitünően bevált, nem a betűk írott malasztja teremtette meg, — de az, hogy a bírói karról TÁRCZA. Ha fájt. Há fájt a csönd — s az egyedüllét, Elhagyott magánya — Vágyó lelkem úgy sóvárgott, A világ zajába. S oda mentem, hol nytizsg a nép, Zúg, forrong az élet, Talán szivem megitjodva, Uj életre ébred. Hol annyian mosolyogva Élnek-, járnak-kelnek, Uj forrása fakad talán, Dalnak — szerelemnek? Ó de onnan, sebzett szívvel, Ide vissza vágytam, Mert ott órzóm magamat csak, Igazán magányban. S megértéin, hogy a világon, Nem táj jobban semmi, Mint ezerek közepette, A magányban lenni. VESSZÉL KÁROLY. A tisztartóék Ilonkája. — Tárca beszélyke. — Irta: P. CSORBA ÁKOS. Komor novemberi nap volt: Vasárnap délután. A kis város utcái zajtalanok, a süvöltő szél elől mindenki a vígan lobogó kandalló tüzétől mérsékelt meleg szobába vonult. De ha az utca járatlan, annál zajosabb volt a tisztartó ur háza, a hol a háziasszony névnapját ünnepelték. A tisztartóék általános kedveltsógnek örvendettek a kis városban. — A tisztartó előzékeny, bár urias modorú, de nem felfuvalkodott, vendégszerető, a háziasszony mintaképe a jó magyar háziasszonyoknak, aki maga nézett ki a konyhára, maga járt utána házigazdaságának; és tisztartóék szeme- fénye, a kedves, szép Iluska, maga a jóság, szelídség és szeretet. Mi természetesebb, mint hogy az ily tagokból álló család a közszeretet tárgya lett. Nem volt oly családi ünnepély a tisztartóék - nál, a melyen a kis város összes értelmisége fel ne kereste volna azt szerencse kivánataival; most is, midőn a tisztartóné névnapja van, együtt van az egész város. A számtartóék, a tiszteletesék, a doktorék, a postásék, a gyógyszerészek, a nótáriusók mind eljöttek, de nem maradt el a fiatalság sem, ott volt a fővárosi modort szenvelgő gyógyszerész segéd, a magát hivatott poétának képzelő jegyző Írnok, a mélabus ispán — kinek anyja csak két héttel ezelőtt halt meg — az iskola igazgatója, három tanító és ugyanannyi tanítónőtől kísérve jelentek meg, hogy kifejezzék tiszteletüket a ház úrnője előtt. A tisztartóék számítottak a látogatásra, mert alig vergődött össze az egész társaság, a háziasszony az ebédlőbe hívta meg a jelen voltakat, a hol díszes teritékü s a legfinyásabb Ínyencet is kielégítő uzsonna várta a vendégeket. Természetes, hogy a régi jó magyar szokáshoz képest a felköszöntők nem maradhattak el és a társaság a legvigabb kedélyben hagyta el az ebédlőt, megoszolva három különböző szobába, az egyikben a inamák helyezkedtek el, megbeszélték egymás közt a napi eseményeket, a házi dolgokat, s kellő elkeseredettséggel nyilatkozva a mai cselédek romlottsága felett, a másik szobában a férfiak foglaltak helyet s bodor füstöt eregetve kergették a pagátot, mig a „nagyszobábán“ a hol Ilonka zongorája állott, a fiatalság zajongott oly elevenséggel, mely a fővárosi vigadó termeinek séta hangversenye alkalmábóli zajongással vetekedhetett volna. Ilonka, mint házikisasszony kifáradhatatlan volt vendégei mulattatásában, megmutatta nekik legújabb zenemüveit, melyeket a fővárosból kapott, majd emlékkönyvét, albumát lapoztat -“ndégé\_lrn / ka
