Tolnavármegye, 1892 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1892-11-27 / 48. szám
A tervezett reformoknak még csak körvonalai állnak előttünk és az ultramontán táborban már megindult az önvédelmi harc. Súgnak-búgnak, fondorkodnak, felkötik a rozsdás fegyvereket. Zichy Nándorék már a főrendiházban kiadták a jelszót, a mely talán nemcsak a liberális, hanem a „polgári“ miniszterelnök ellen is volt irányozva. Kell, hogy mindez csak serkentse a kormányt annak megalkotására, a mire vállalkozott. Minél nagyobb lesz a támadás, minél hevesebb a csata, a melyet küzdenie kell, annál nagyobb lesz a dicsőség és annál több a fény, a mely az uj kormánynak sikereit kisérni fogja. = Perczel Dezső orsz. képviselő fel lett szólítva, hogy vállalná el a belügyminiszteri másod államtitkárságot bold. Lukács György utódja gyanánt. Perczel Dezső azonban kijelentette, hogy nem szándékozik a politikai pályáról lelépni Névmagyarosítás és nemzetiség. Sokszor irtuk már má-ok s többször irtain már magam is a névmagyarosításnak nemzetiségi szempontból fontos elvi jelentőségéről, és irtunk róla — nagy hiábavalósággal. A többi között az lett a „sikere“, hogy a szegzárdi nóvmagyarositó egyesület teendő hiányában már évekkel ezelőtt — feloszlott. Ismétlésekbe esni nem akarván: jelen soraimban mellőzöm a dolog első oldalát, és szolgálok csupán a közel múltból kölcsönzött, konkrét argumentummal a névmagyarosítás mellett „mindeneknek, kiket illet“ : A folyó évi szeptember hó végén rendezett, bécs-berlini. versenylovaglás egyik elsőrendű győztese, és kitüntetettje : Csávossy Gyula, huszártiszt volt. Biztos tudomásom van róla, hogy a torontálfnegyei Csávossy családot, melynek a kitűnő lovastiszt minden valószinüség szerint sarja, az 50-es években még „Beutelhauser“-nak hívták. A bécsi lapok igy is nyakra-főre osztrák tisztnek nevezték' Csávossyt; de pompás magyar hangzású neve felvilágosíthatta a külföldi hirlapolvasó közönséget az iránt, hogy itt legalább is osztrák-magyar huszártisztről szól az ének. Hát ha Csávossyt még ma is „Beutelhauser“-nak hívnák: jutott volna-e a dicsőségből egy szemernyi is a magyar névnek és nemzetnek ?.., 2. ________________________ a büszke negélynek utolsó foszlányát, helyette a lemondás szövétnekét gyujtá meg szivünkben és az emberi méltóság önérzetes szolgálatába avatott. Múltúnk kincseit, gyönyöreit az engesztelődés isteni kárpitjába burkolva mutatja nekünk, biztatás segít nehéz óráinkban, kiveszi szivünkből a földi menyország utáni sóvárgást, mely vágyainkat lekötve tartja, tekintetünket magasabb célok felé irányozza és a lemondó szív búskomorságával csak küzködik, küzködik magasbbra az eszményi felé, — kivezeti a megszenvedett, megroncsolt szivet a szabad természet nagyszerű templomába, hogy égi Írásában üdülést, felemeltetést nyerjen. A melancholia velünk marad, nem hagy el, ha az emberek mil iői között száz uj tőrszurás, száz uj sebet üt szivünkön, ő mindent a megengesztelődés dús fényében mutat és kókitö sietséggel elénk varázsolja múltúnk üdvösségét, ha mások boldogságán kicsordul sze műnkből a forró, forró köny. A zajos öröm, a boldogság olyan remek alkotás, melyet a művész a legdrágább márványból i farag, — a melancholia csak agyagból alkotott kép, j de a művész nagy gondolatának annál engedelmesebb, lelkesebb visszatükrözője. A biztató remény, a sugárzó öröm életünk lyrai költeménye, a me- j lancholia annak komoly balladája. Ne féljünk hát i tőle, hanem szilaj fájdalmak után engedjük át ma- í gunkat szelíd vezetésének. özv. Mihálkoviesné. A Figaró elbeszélése szerint a minap történt Párisban az orvosuövendékek vizsgálatán, hogy midőn a pedellus egy bizonyos Wagner kisasszonyt szólított be a vizsgáló terembe : a német név hallatára a fiatal francia urak — pedig nem is jogászok, hanem komoly medikusok! — iszonyú macskazenét csaptak. Yalószinü, hogy az a Wagner valóságos németországi német lány s igy a franciák előtt eo ipso Elszász-Lotharingia a rovásán volt; de tekintve, hogy hazánkban hány magyar család viseli e német nevet s hogy manapság magyar leány is lehetett, ki németül esetleg csak hall, de beszélni: magyarul és franciául beszél. Feltéve tehát ez utóbbi, ma már sehogysem abszurd esetet: nem kerülte volna-e el e tudós leányzó a macs- kazenót és kapott volna talán tapsot, a gyűlölet nyilvánítása helyett a rokonszenvét: ha AVagner helyett — teszem fel — Bognárnak vagy Kocsisnak hívják s igy ama különben oly mód nélkül udvarias ifjú urak felismerik benne neve révén a magyar leányt? A külföldön is ismert nevek viselői : pl. Degenfeld, Kaas, Wekerle, Wenckheim, ám tartsák meg családjok ősi nevét, mert az ő magyarságukat azért senki sem fogja kétségbe vonni. De, hogy közsorsu, nyelvben és érzületben magyar honpolgárok hasznos, sőt hazafias dolgot, hogy ne mondjam honfiúi kötelességet teljesítenek, ha idegen vezetékneveiket jó hangzású magyar nevekkel cserélik fel: azt akár az itt felhozott két példából is nem, hogy megérteni, hanem szinte tapintani, kézzel megfogni lehet. Kötelessége volna a névmagyarosítás — az én meggyőződésem szerint — főkép minden német nevet viselő, intelligens magyar embernek, mert van — sajnes — Magyarországon román, van tót és szerb, van szász nemzetiség és nemzetiségi kérdés: de német nemzetiség és német nemzetiségi kérdés 'oly értelemben, mintha az itt lakó németajkú honpolgárok között nemét nemzetiségi aspirációk volnának — olyan Magyarországon nincsen. Nincs pedig, mert a németajkú szülőktől, vagy nagy szülőktől (AVekerle!) származó és az értelmiségi osztályhoz tartozó honlakók nyelvben és gondolkozásban, szívben és lélekben teljesen egybe vannak forrva édes magyar hazájukkal és semmikép sem érzik magokat indíttatva arra, hogy nagy Németországgal bármely utón vagy módon a leg- j csekélyebb érdekközösséget arrogálják vagy ápo'ják. i Ismerek igen értelmes s tanult magyar embereket, kiknek az a nózetök, hogy a magyar állami hatóságnak minden megengedett eszközökkel, okosan s csínján, oda kellene hatnia, hogy a hazai nemzetiségek, ha századok múltával is, lassankint mind megmagyarosodjanak s hogy egykoron — nagy sokára — e szép haza bércein s síkjain belül ne legyen, csak egy nemzetiség: a magyar. S ugyanezen értelmes s tanult magyar emberek a magok szempontjából megokoltnak és komolyan nem kifogásolhatónak találják azt, ha Horvátországban és Sla- voniában az oda bevándorolt magyaroknak n e m adnak magyar papokat'és tanítókat, hanem nyilán és bevallottan — templomban, iskolában s a törvénykezés és közigazgatás utján egyaránt — elhor- vátositják őket. Es ez Horvátszlavonországban köny- nyen sikerülhet már csak azért is. mert ott a más nemzetiségűek csak elenyésző csekély arányban vannak képviselve a nagy szláv tömegekkel szemben. De valóban nagy Optimismus kell annak elviseléséhez, hogy viszont a szorosan vett Magyarországnak is sikerüljön valamikor : a románok, tótok és szer- bek millióit végképen megmagyarositva, a magyar nemzet testébe és vérébe mintegy beoltania. Igen — ha a nemzetiségéért rajongó, sok fanatikus pap, tanító és ügyvéd a tömegeket a magyarság ellen folyton nem izgatná .. . Német származású pap, tauitó, ügyvéd s egyáltalán intelligens ember azonban Magyarországon alig találkozik fehér hollóként is olyan, kit német nemzetiségi viszketeg csak álmában is ! kísértene s azért, ismétlem, leginkább ezeknek volna honfiúi kötelezettségűk, hogy, miután nyelvben s érzésben már rég megmagyarosodtak, magyarosodjanak meg névben is, és segítsenek ez által megszilárdítani Magyarországon a magyar ; TOLNAVÁRMEGYE. _______ nemze tiségnek eddigelé még csak statisztikában igazán szilárd hegemóniáját, értelmi és erkölcsi túlsúlyát. Azért nem magyarosítani meg a nevet, mert ezt leginkább csak izraelita polgártársaink teszik : ez se nem logikus, se a szó nemes értelmében felvilágosult keresztény emberhez nem illő felfogás. A zsidók teszik leginkább ? Természetesen, mert ők a nagy germanizátor, II. József császár parancsából 110 évvel ezelőtt mind német nevet voltak kénytelenek választani és elismerést érdemel, ha ők azt szépen hangzó magyar névvel cserélik fel. P. Zs. 1892. november 27. Nyílt kérelem nagyságos Simontsits Béláné úrnőhöz. Épen tiz éve annak, hogy csekélységem az egyik helyi lap hasábjain egy emberbaráti eszmét pendített meg, melynek célja az volt, hogy a sze gény iskolás gyermekek a téli időszakra elhasznált, ócska ruhával ellátassanak, illetőleg, hogy ezeknek beszerzése és kioszlása végett egy egylet, úgynevezett „Rongyos egylet“ alakittassék. Most, hogy a hideg időszak — sokkal nagyobb nyomorúsággal, mint akkor — ismét beköszöntött és iskolámba jönni látom azt a néhány nyomorult, szegény gyermeket, k k különösen a Benedek szundikból még mindig majdnem ruhátlanul jelennek meg, eszembe jutott a tiz év előtti mozgalom, melyet akkor az ily nyomorult, szegény gyermekeknek a téli időszakban való felruházására indítottam meg a mely mozgalom azonban meddő maradt. Mi okból? — nem tudom; lehet, hogy félreértettek. De az sem lehetetlen, hogy csekélységem a nagy közönség előtt nem volt oly népszerű tekintély, hogy ezen nemes célú szándékomban kellőleg részesittethettem volna s igy a könyörado- mány más, — hason'ój célú jótékony kezek közé került, melyből — sajnos — az én növendékeim, kiknek érdekében most felszólalok, még eddig nem részesültek. Az is igaz különben, hogy tiz év előtt nem volt még az a nyomorúság városunkban, mely már is nyilvánul abban, hogy a szegény szülők nemcsak, hogy kellő ruházattal, de még a szükséges táplálékkal is alig láthatják el gyermekeiket. Hát még mi lesz később ? ! Valóban nagy nyomorúságnak néz a szegény nép eléje, mely nyomorúságot némileg enyhíteni csak úgy lehet, ha a jószivü emberek, kiknek valamivel több van. mint amennyi szükséges, megemlékeznek a szűkölkódőkről. De valamint minden gépezetnek, mely mozgásba hozatik, van egy fő rugója, ép úgy a kö- nyörületesség megindításának is kell egy oly erővel bírnia, a mely a sziveket jótékonyságra buzdítja, a ki az ő lelkesítő szavával, jó példájával maga köré gyűjti a jószivüeket. Az is igaz, hogy manapság annyi a jótékony egyesület, annyira igénybe van véve nemes célra való adakozással a nagy közönség, hogy egy hason- célu újabb egyesület alakítása által koekáztatik az üdvös cél, mert a társadalom minden rétege már- már ki van merülve. Itt van a Nő-egylet, Kisdedóvó egyesületek, Rabsegélyző-egylet, stb. mind oly nemű jótékonyegyesületek, melyek után még egynek alakítása terhére volna a közönségnek. De ha tekintetbe vesszük az’, hogy az általam célzott „Rongyos egylet“ nem a pénzbeli adományra, illetőleg annak gyűjtésére lenne a'akitva, mint inkább azon célból, hogy az olyan úri közönség, mely elhasznált és lomtárba került ruhadarabját, legyen az felnőtté vagy gyermeké, az egyesület által megbízott s időnként kiküldött egyénnek odaadja s az egyesület azokat esetleg átalakítva, kifoltozva a reá szoruló ruhátlan, szegény iskolás gyermekek közt kiosztja. Az ily célú egyesületnél a közönség nem lenne állandóan lekötve, és kötelességének teljesítéséi e nem az alapszabályok, hanem a jó szive által volna serkentve.
