Tolnavármegye, 1892 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1892-11-06 / 45. szám
2. TOLNAVÁRMEGYE. 1892. november 6. „Nemzetiben és „Pesti Hirlapu-ban, tudomást vesz röpiratairól, az tudja, hogy mindig eszményképe volt a magyar nemzeti állam. Csak eszközeiben tartjuk túl méltányosnak e jeles publicistát, ki azt tanácsolja, hogy mig a román izgatok bennünket kővel dobálnak, mi kenyérrel, csak jó közigazgatással dobjuk őket vissza. . . Minden igaz magyarnak szivét, kell, hogy lelkesedésbe hozza a magyar nemzeti állam eszméje, s a megvetés érzetével kell letekintenie azokra, kik ez eszme ellen vétenek! Közös erővel, a szent célhoz méltó lelkesedéssel könnyen megvalósulhat ez az uj, soha nem létezett, egységes kultúrájú, dicső Magyarország! Csak ne merüljünk újra, meg újra meddő közjogi vitákba, a reformok ideje elérkezett, vele késnünk épen nemzetiségi szempontból nem szabad. Valóban elmondhatjuk a legnagyobb német íilozóf költővel: „Der Worte sind genug gewechselt, Lasst mich endlich die Thaten sehn!“ A politizálás politikája elavult, csak a tettek politikájával lehet Magyarország hatalmas, dicső modern állam ! — A kormányválságról szóló hírek, a melyről az ellenzéki lapokban napról-napra valóságos legendák látnak napvilágot, teljesen alaptalanoknak bizonyulnak és nem céloznak egyebet, mint kis kangulatcsinálást az ellenzék javára és a szabadelvű párt rovására. Ámde eme ellenzéki taktika sokkal ismertebb és közönségesebb már, semhogy sikerre vezethetne. Hasonló sorsban részesülnek és ugyancsak vak lármának bizonyulnak ama rémhírek, melyeket az ellenzék és sajtója minden egyes incidens felmerülése alkalmával, a mely csak közjogi színezettel bir, világgá bocsátanak. Hasztalan ütik a vészharangot — nem ül fel nekik senki. Ezzel szemben azonban múlhatatlanul szükséges, hogy a szabadelviipárt végre kibontakozzék abból a „laisser faire, — laisser aller11-féle politikából, a melyet már évek óta folytat. Csak ezen politika mellett volt lehetséges, csak ezen politika engedhetett az ellenzéki túlkapásoknak és terrorizmusnak annyira szabad kezet, hogy ma már a parlamentarizmus elfajulásával állunk szemben. A szabadelvüpárté ne csak számban legyen a fölény, hanem egyébként is. Övé legyen a vezérszerep az egész vonalon, tudjon érvényesülni és az ellenzéki agitációkkal szemben mintegy tömör, szervezett, erős, hatalmas tábor, öntudatos fellépéssel, határozottsággal és méltósággal, foglaljon állást. Több erélyt és nagyobb odaadást! Akkor majd könnyű lesz megvalósítania a sürgős és nagy jelentőségű reformokat és általuk diadalra vezetni a szabadelvű eszméket, könnyű lesz majd a parlamentben és azon kívül, minden csatában, az ellenzék fölött a győzelmet kivívnia és méltó lesz arra, hogy mint a nemzeti akarat képviselője, emelt fővel jelenjen meg mindenütt. Felhívás a haza közönségéhez Baross Gábor emlékszobrára leendő adakozásra. Érc-szobrot annak, a ki életében is érc volt! Mintája az igaz férfinak, a hazafinak, a kor- mányférfinak. Kinek alkotásit hirdeti vas és arany. A ki Magyarországot önmagához közel hozta. A ki a honi ipart és kereskedelmet saját pio- destáljára állította. A ki vaskaput tört Dunánknak, aranykaput épített Fiuménknak. Baross Gábor szobra legyen az utókor előtt látható jelvénye a munka megdicsőitésének. A nép filléreiből gyűljön össze az érctömeg, mely szobrát alkotni fogja. A hatalmas alak, ki éltében, mint Atlasz, hordozta vállán hazáját, hordozza azt ez érc-szobor alakjában is az idők végtelenjéig! E felhívással fordulunk a nemzethez, Baross Gábor emlékének méltó megörökitése végett. A nemzethez mely életében annyi ragaszkodással viseltetett iránta, halálában mélyen gyászolta, hogy állíthassuk fel lehetőleg mielőbb a fő- és székváros keleti vaspályaháza előtti díszes téren azon férfiú érc-szobrát, kinek nagy alkotásai között legnagyobb mégis csak a hazai közlekedésügy ujjá- tereintése vala. A szoborra szánt adományok a p é c s i kereskedelmi és iparkamarához küldendők. mely kezelésüket magára vállalni szives volt. Budapest, 1892. október hó 15-én. Vaszary-Kolos Magyarország hercegprímása, mint a Baross-szobor bizottság védnöke. Báró Podmaniczky Frigyes a szobor-bizottság elnöke. Brázay Kálmán Wahrmann Mór a szobor-bizo’tság alelnöke. a szoborbizottság al elnöke. Szterényi József a szobor-hizottság jegyzőié. J. Virág Béla Tordai Kádár Kálmán a szobor-bizottság jegyzője. a szobor-bizottság jegyzője. Ajánljuk e felhívást olvasóink figyelmébe. Érdekes csontvázaiét. Czintula József dunaföldvári lakos, az úgynevezett bakaszállási kerteket nyugatról határoló Krizán hegyen lévő földjén szőlő ültetés közben ülő és álló helyzetben emberi csontvázakra bukkant s erről Széllé Zsigmond járásbirót, ki szabad óráiban nagy előszeretettel régészkedik, értesítette, minek folytán az október 27 ón oda kirándult. A helyszínének beható megvizsgálása és a foganatba vett próba-ásatás után a következőket állapíthatta meg : A Krizák hegy Dunaföldvártól 4 kilométernyire nyugatra azon jelentékeny homokdombok közül emelkedik ki, melyek a szomszédos Fehérvármegyéből átözönlő diluviális homok sávon egészen le Bölcskéig egymást érik és Czintula József uj ültetésü szőlője annak éppen legmagasabb pontján terül el, a gazda egy tanya helyet ásatván ki, alig fólmóternyi mélységben két gyermek és egy nő, — ezektől három méternyire valamivel mélyebben egy középkora egyén csontvázára akadt. A munkások a kihányt csontokat halomra rakták, hol a gyengéb csontok, valamint a koponyák is összetörtek. — Ezen csontvázak fekhelyei azonban világosan azt mutatták, hogy azok sorban, noha nem pontos távolságban egymástól, ásott sirban feküdtek s azok áló, vagy ülő helyzetének hire alaptalan volt. Ezek közvetlen szomszédságában nyitott árokban azonnal megtaláltatott az ötödik csontváz is, mely egy igen erősen kifejlett férfinak hatalmas koponyáját viselte. Mind az öt csontváz hanyatt, fejjel nyugot- nak feküdt és karjai a mellkas alsó részén, utóbbié már a hasüreg táján összehajlottak. Koporsónak semmi nyoma s a sírok minden emléket nélkülöznek. Mindezekből az tűnik ki, hogy ez egy rendes temetkezési hely volt, a csontok korhadtsága több, mint 300 évre vall, és keresztények voltak (?). E helynek a községtől való nagy távolsága, és hogy azon időben közben a kanális kerti nagy tó terült el, kizárja azon feltevést, hogy e temető a duna- földváriaké lett volna, — és nagyon közel járunk az igazsághoz, ha ott akár szálláskerti lejtőkön, akár a dombok mentén egy, talán a török hódoltság idejében elpusztult telep-t feltételezünk, melyeknek nyomai még kiderithetők lesznek. Ez irányban már némi intézkedések foganatba is vétettek, — a kiemelt ép koponya pedig tudományos meghatározás céljából dr. Török Aurél úrhoz, mint az anthropo- logiai muzeum igazgatójához küldetik be. ________ Szelte Zsigmond. ál lítsa a fönnebb idézett fölirat, melyet az állandó országos ereklyetár homlokzatára vélnék fölvósen- dönek, nagy arany betűkkel : „El ne feledd a mezőt, a hol érted a bátrak elestek-“ És erre éppen olyan hely volna legalkalmasabb, a minő éppen kérdés tárgyává is lett, a városliget előtti királypavillon Távol a város üzér zajától, az üdülés, ábrándozás e kedvelt menhelyón a szemlélődő éppen a kellő hangulatot és időt nyeri az emlékek fölötti kegyeletes elmélkedésbe való el- merülósre. Talán csak fölösleges mondanom, bogy a b u d a pesti városligetet értem ? De talán még se; mert különös az, hogy a természeti törvényekkel merőben ellenkező jelenségekkel találkozunk ez uj érában. Hogy a gyöngébb tudja legyőzni az erősebbet, a kisebb a nagyobbat, a személyes helyi érdek az országosat, német Esztergom Budapestet, Arad, Kolozsvár Budapestet. Mert ez utóbbi két város is gyűjteni kezdi a 48—49. szabadságharc emléktárgyait. És ez fölöttébb dicséres, nemes igyekezet. Minden nagyobb környékkel biró magyar városnak ezt kellene tennie. Nem azért, hogy a mi ez örökké emlékezetes időből fennmaradt, mindent összegyüjtsenek s összeszedett egyazonos tárgyból egész piramisokat állítsanak. Más a személyes, családi, vagy országos ereklyetár. Egy zászló száz darabra tépve, lehet ereklyéje száz családnak. Az országos gyűjteményben elég, ha egy tárgyból egy példány van meg. Ha az ország több vidékének nagyobb központján alakul egy-egy gyűjtő szervezet, a siker nagyobb lenne s az országos gyűjtemény teljesebb lehet, mintha a gyűjtés csak egy központból indul ki. Hogy akár egy család, vagy egyes ember, akár egy város kegyelettel tartson falai között szabadságharcunkból fönmaradt és kétségtelenül hiteles néhány darab emléktárgyat, fegyvert vagy ruhadarabot, esetleg egy kis múzeumot effélékből, a mint hogy ez igy is van, ez ellen soha senki kifogást nem tehet. De vájjon ki tartaná helyes választásnak, ha annak idején az alapítók a nemzeti múzeumot nem a fővárosban, hanem például Brassóban állítják fel ? Egyedül azon érvre támaszkodva, hogy — legyen valamije Brassónak is ? Ugyan ezen érv hangoztatása mellett az akadémiát lehelne Pozsonyba, a nemzeti színházat Temesvárra, az országgyűlést Újvidékre, a műcsarnokot Debrecenbe helyezni. S igy tovább. Agyafúrt okoskodással lehetne alkalmazni a régi gazdák amaz elméletét, hogy jobb, ha szanaszét van a birtok, mert ha a jég elveri egyhelyiitt, a többi menten marad. De talán már ma nem szükséges bővebben bizonyítgatni, hogy mi a nagy központ fontossága a nemzetek életében ? Német és Olaszországot csak azért lehete századokon át apró darabokra szakadozottságban és megalázó helyzetben tartani, mivel az egység legfőbb és legerősebb kapcsa -— a nagy központ — hiányzott mindegyiknél. Kiszáraithatlanul szerencsés körülmény, hogy hazánknak van egy oly központja, mely most már nagyságánál fogva is kizár minden versenyt a többi városok részéről. Ez a tőváros az egész országé, annak minden egyes lakosa a Kárpátoktól az Adriáig ezt a magáénak tekintheti, büszke lehet rá, csak úgy, mint maga a budapesti lakos. Itt kell tehát központosítani mindent, a mi mindnyájunké egyaránt. Mindazt, a mit látui érdemes, tanulságos. Ennélfogva természetesen a szabadságharc emléktárgyainak csarnokát is. Mert a fődolog mindenben az, hogy a mi országos közintézmény, a mi oly természetű, hogy egyaránt kell kihatnia, mint a nap sugarainak, az ország összes tájaira, a nemzet egész egyetemére : annak a fővárosban a helye, mert csak itt egyedül e helyen teljesítheti e fönebb jelzett föladatát. Legyen a vidéki városoké mindaz, a minek értéke mivel sem növekednék, ha itt volna a fővárosban ; legyenek ott a szorosan helyi érdekű tárgyak. A ránki időszakos szökőforrás maradjon Bánkon, a radnai szent szűz maradjon meg Radnának, Hunyadi Mátyás szülőháza Kolozsvárnak. De hogy a legsúlyosabb példákkal éljek : mi értelme volna annak, ha például a franciák a nagy Napoleon sírját nem Párizsban, de valahol Perpignanban avagy Corzi- kában épitik meg ? Hát néhány ember oda is elmenne azt megnézni, de van-e értelmes ember, a millióból, aki éven át Párisban megfordulva, meg ne tekintené annak legnagyobb nevezetességét, legérdekesebb látványosságát, ha semmi egyébre nem jut is ideje?
