Tolnavármegye, 1892 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1892-07-31 / 31. szám
II. évfolyam. 31. szám Szegzárd, 1892. julius 31. TOLNAVÁRMEGYE Előfizetési ár : Egy érre Fél évre . . Negyedévre Egy szám . 6 írt — kr. 3 n „ I „ 50 „ . . 12 „ POLITIKAI ÉS VEGYES TARTALMÚ HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Szegzárdon, Széchenyi-utca 1085. sz. Előfizetéseket és hű detéseket a kiadó- . j hivatalon kivül elfc gad Krammer Vil- j j mos könyvkeres] edése SzegzárdoD. Felelős szerkesztő és laptulajdonos : Dr. LEOPOLD KORNÉL. Főmunkatárs: BODNÁR ISTVÁN. Kéziratok vissza nem adatnak. A lap szellemi részét illető közlemények, valamint az előfize-1 tések és a hirdetések is a szer-1 kész tőséghez intéz endők. Hirdetések mérsékelten megállapított | árszabály szerint számíttatnak. A „magyarosodás“ kérdéséhez. A „Tolnavármegye“ folyó évi 28-ik számában ép oly élvezettel, mint megütközéssel olvastam azon cikket, mely „Még- cgyszer a magyarosodás “-ról szól. Elvezettel olvastam azért, mert annak kitűnő szerzője oly valódi lelkesedéssel és önfeláldozással karolja fel a szent ügyet, hogy lelkész létére a nagy munkából épen a inaguk részére követeli meg az oroszlán- részt, s nem tesz úgy, mint Bodóné, midőn tőle a bor árát kérték. De megütközéssel olvastam annak címét, hogy „Még egyszer a magyarosodásról!“ — — — — — „Még egyszer! ?“ Nem „még egyszer“ — hanem százszor, sőt ezerszer, ha kell 1 — küzdjünk lankadatlanul ezen hazafias törekvés mellett, s e lap t. szerkesztője, aki a 25 éves jubileumra irt vezércikkben is a közfigyelmet nem valami kicsinyes pártoskodasi theoriák támogatására hívta fel, hanem a közművelődési egyletek buzgó pártolására való felhívásban konkludált, épen nem követne el hibát, ha e nemes törekvés előmozdítása céljából lapjában állandó rovatot nyitna, hogy a „magyarosodás“ nagyérdekü ügyének minden phasisáról kimerítően értesülhetnénk. Megerősített ezen nézetemben Spectator legújabb közbeszólása, ki avval a céltáblán igazán szeget talált, s eszembe juttatta Afrika egyik nevezetes folyóját, az Igharghart, melyről Eeclus azt Írja, hogy a Dsebel-Ahaggáról, ahol ered, mint minden hegyi folyó, nag/-robajjal indul meg, útjában sziklákat tör-zűz, mig fodros habjai 2 ezer kilométernyi távolság megfutása után az El-Erg homokbuckák sivatagába zúdulnak le, ahol aztán a kietlen pusztaság apró kavicsai alatt leszivárognak és a hatalmasnak Ígérkező folyó eltűnt medrét egy darabig még csak az itt-ott terjedő lápok jelzik. Nos tehát nagyon hasonlít ehez a D. K. E. is, mely Budapesten oly nagy garral megalakult, de a megindult mozgalomnak 2 ezer kilométernyi távolságra sem volt szüksége, hogy az a „közöny“ homok sivatagára leérjen, hol ennek mindent elnyelő sivár buckái alatt nyomtalanul eltűnjék, s most csak egy-egy hírlapi cikk, mint egy-egy kínlódó lápsziget, jelzi annak gyanítható medrét Ennek okát Spectator az egyesület vezetésében véli rejleni, és nem pgészen alaptalanul, — én pedig a legnagyobb hibának azt tartom, hogy az egyesület székhelyévé Budapest jelöltetett ki. Részemről rajongó szeretettel viselte- | tem hazánk fő- és legújabban „szék“ vá- ! rosa iránt és büszkén dobog fel szivem, midőn annak szédületes haladását és felvirágzását látom, de azért még sem vagyok annyira centralista, hogy minden nagyobb mérvű mozgalom központjául Budapestet tenni óhajtanám, kiválólag ha arról van szó, hogy egy rajta kivül eső terület kultúrái javát „társadalmi utón“ törekszünk előmozdítani. Egyátalán nem célom a Dunáninnen és Dunántúl között oly vetélkedést kelteni fel, minőben Nagy-Kőrös és Kecskemét már emberemlékezet óta, Arad, Nagy-Várad és Debrecen pedig legújabban leledzenek; hanem magának, a nagy horderejű célnak elérhetése szempontjából nagyon óhajtandónak vélem, bogy a I). K. E. székhelye a Dunántúl szivébe helyeztessék át. Van nekünk Fehérvárunk, Veszprémünk, vagy Kaposvárunk, — megállná a helyét bármelyik is. Ott van az E. M. K. E., mely rendkívüli eredményeket mutathat fel, s miért ? mert valóban lelkesülő vezetői működési körük közepén székelnek. Ott van a felső- magyarországi egyesület, mely azon felvetett kérdésre, hogy helyezze át az egylet székhelyét Budapestre, — avval felelt, hogy készebb feloszlani, mintsem hogy ezt megtegye. Itt van végre a D. K. E. budapesti székhelyével és nem bir helyéből kimozdulni. Az a jó hadvezér, aki személyesen vezeti hadseregét, s maga szemléli a veszélyeztetett pontokat és gyorsan intézkedhet. Most — ugylátszik — visszatértünk Savoyai Jenő korára, midőn Bécsitől akarták vezetni a zentai ütközetet. A barlanglakok. TÁRCZA. A távolban. Várom a levelét, kis keze írását, Hej’, beh. várva várom ! A posta udvarát hajnaltól alkonyig Össze-vissza járom. Mikor a kis postást látom a dűlőből Jönni a füzesben, Megremeg a lelkem, földobban a szív is Százszor sebesebben. Futok, mint a gyermek kacagó szivével A reszkető réten, Futok, mint a felbök vígan úszó nyája A csillagos égen. Nyakába borulok a poros táskának, S a szivemre zárom : Abban a táskában pihen a levélke, Az én boldogságom. Kiveszem, csókolom tízszer is, százszor is, S fölkacag a lelkem . .. Hagyogó meny ország a kezed írása : — Áldja meg az Isten ! Kéry Gyula. (Történeti karcolat.) Irta: PATAKY ISTVÁN. , (Vége.) Kilenc év telt le. ML sem változott. Vespasián volt a császár, Titus a trónörökös. A szegény özvegy pedig, Eponina, most is úgy gyászol, miDt kilenc évvel ezelőtt. Csak az volt a csodálatos, hogy minden nagy keserve mellett is szépsége nem hogy csökkent volna, hanem emelkedett. A rómaiak el is nevezték „a szép bolondnak!“ Mert hát nem is okos egyéntől, és okos szép nőktől telhetik ki ez a nagy feledni nem tudás! S Eponina pedig, miden látogatói elmentek, valóságos lázas sietséggel ment a kis szobába s onnan a barlangba. Mert már akkor 3 és 4 éves két fia fogadta. Mily szeretetet fejtettek ki aztán gyermekeik iránt a szegény barlanglakok. Egymáson kivül minden örömük, gyönyörük a két fiú volt. Eponina, úgy látszik, nagyon is tudott feledni! A triori Tutor, ekkor már Vespasián testőr kapitánya, Titus jó barátja, büszkén ment egy éjjel Kóma piacán, bizonyos találkozást várva. Egy cseppet sem lehetett észrevenni, hogy ő is a bata- vok közelmúlt hősei közt volt. Hirtelen egy alak állott elibe, kinek arcáról észre lehetett venni, hogy átalakítva van célzatosan. — Tutor! — szólt az alak, mély, dörg ő hangon. — Ki vagy ! — Én jó ismerősöd vagyok. Nevemre ne légy kiváncsi. Egy kérésem van hozzád. Julius Sabinus él s elrejtve tartózkodik; te, nem mondom helyesen, vagy nem helyesen-e, a császár emberei közt vagy, Titus jó barátja ; eszközöld ki, hogy Sabinus úgy mint Civilis nyugodtan visszavonulhasson, s mint polgár élhessen. Tutor megrendülve ál'ott. A hang oly ismerősnek tetszett előtte ; minden szó mintha vádként nehezedett volna lelkére. De csak pillanatig. Nincs olyan élet, mint a római udvarban. Ezt elveszíteni nem lehet. A dac emelkedett fel benne. — Sabinus nem él — szólt. — El, én tudom. — Hiszen te vagy Sabinus! — kiáltott Tutor. — Ne kiálts hisz vannak itt még sokan kik ismerik nevemet, és érezték kardom súlyát. Nőm átfogja venni üzeneted. Ezzel Sabinus elsuhant. Tutor utána bámult. Felderengett lelkében a dicső múlt, midőn egy nemzetnek hőse volt ez a bujdosó, és ő is ; eszébe jutottak a harcok, az együtt küzdés napjai, de eszébe a dicsőség tövisei is. Itt pedig, mily nyugodtan ól. S aztán eszébe az is, hogy Eponiuát szerette ő is ; de sorshúzás
