Tolnavármegye, 1892 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1892-07-24 / 30. szám
2. TOLN AVÁRMEGYE, tói. A kormány csak ott fejthet ki hathatós akciót, a hol a társadalmi tényezők közreműködésére számíthat. A kezdeményezés a társadalom feladata, melylyel szemben a kormánynak az a kötelessége, hogy akadályokat ne gördítsen a munka elé, hanem lehetőleg megkönnyítse a kezdeményezést. Baross kereskedelmi miniszter sikereinek titka abban állt, hogy a kezdeményezőket jó indulattal, tanácscsal és néha anyagi segélylyel is támogatta; egész miniszteri működése alatt egyetlen esetet sem mutathat fel senki, a hol ez a lángeszű kormány- férfiú kicsinyes hivatali tekintetekből igyekezett volna elfojtani egyeseknek kezdeményezési energiáját. Reméljük, hogy igy lesz az jövőre is; Lukács Béla, az uj miniszter erre gazdag biztositékot nyújt. Az uj kereskedelmi miniszter. Lukács Béla államtitkárt ő Felsége július 16-án Ischlben kelt kéziratával kereskedelmi miniszterré nevezte ki. Wekerle tehát nem sokáig vezette a kereskedelmi minisztérium ügyeit. A magyar közvéleménynek teljes megnyugtatására szolgál e kinevezés, mert gr. Szapáry miniszterelnök — a Tisza-tradi- ciókhoz híven, Lukács Bélában a munka és szorgalom egyik kiváló érdemű és nagy tehetségű képviselőjét hívta meg kabinetjébe. Annál örvendetescbb e kinevezés Magyarország kereskedelmének további fejlődésére, mert Lukács egyénisége sok tekintetben hasonló nagynevű, vas szorgalmú és erejű elődjééhez, a kitől tehát — mert Baross iskolájában igen sokat tanult, tapasztalt — joggal várja az ország, hogy köz- gazdasági érdekeit tárcája körében hasonló hazafias hévvel, kitartó szorgalommal és erélylyel fogja szolgálni, mint szolgálta Baross. Lukács a boldogult miniszter mellett teljes odaadással osztozott annak munkásságában, részt vett ressortjuk minden ügyéI ben, nem egy üdvös eszme tőle származott, a mit aztán Baross végre is hajtott. Ama nagyjaink sorából való ő, a kik saját erejükből, minden protekció nélkül, eszük és munkásságuk utján jutottak azon legmagasabb polcra, a honnan már emelkedés nincs, hanem csak esés. Ezért hisszük, hogy e kinevezés—jelen viszonyaink között — a lehető legszerencsésebb. Életéből időszerűnek véljük — közölni a következőket: Lukács Béla 1847. évben született Zalatnán, a hol családját az 1848-iki mozgalmak alkalmával megölték az oláhok, magát a másféléves Bélát csak önfeláldozó dajkája mentette meg, mert a gyermekeket is felkoncolták. Középiskoláit végezte Gyulafehérvárott (itt volt későbben képviselő is), korán irodalmi térre lépett, igazi lelkesedéssel csüggve a magyar nyelv fejlődésén és a nemzeti literaturán; előbb szépirodalmi művekkel, később komolyabb katonai- történelmi, de kivált pénzügyi, adózási és nemzetgazdasági tanulmányokkal foglalkozott. Néhány évig az állami számvevőszéknél és a m. kir. pénzügyminisztériumnál hivataloskodott, közvetlenül Kerkápoly pénzügyminiszter mellett, ki fontos munkákat bízott reá s többször fontosabb tárgyalások alkalmával Becsbe vitte. 1872-ben képviselővé választatván, a pénzügyminisztériumban viselt állásáról lemondott. Mint képviselő, tagja volt a Ghicy-féle adóügyi bizottságnak 1874-ben, s azóta a pénzügyi bizottságnak állandó tagjaként szerepelt. Mint képviselő szerkesztette a „Közvélemény“ cimü lapot. A magyar államvasutak újjászervezésekor Tolnay helyébe igazgatóvá neveztetvén ki, mandátumáról és több pénzintézetnél viselt állásáról lemondott. Baross Gábor miniszterré kineveztetése után a közmunka- és közlekedésügyi minisztérium államtitkárává neveztetett ki. Előbb Hunyadmegye, most Alsófehérmegye törvényhatósági bizotságának tagja tagja továbbá az erdélyi róm. kath. status-gyűlésnek is és levelező tagja a m. tud.akadémiának. Mint vasúti direktor első pendítette meg a „zóna“ eszméjét. De eleinte csak egy vonalon akarta kipróbálni, a bu- dapest-brucki vonalon, a mely úgyis alig jövedelmezett valamit. Ez eszméjét később mint államtitkár bevitte a minisztériumba s ott sokkal nagyobb mértékben öltött testet, mintsem ő tervezte. Bitka szerencse egy úttörőre nézve. De ehhez olyan kortársak kellettek, mint Baross, a kit rögtön meghódított a különben nem uj, de merész idea csábitó ingere és mint Tisza Kálmán, ki mint miniszter- elnök beleegyezését adta hozzá, csak azt kötötte ki, hogy ne kerüljön valami nagyon sokba. „Legfel- j ebbegy millióba fog kerülni“ felelte Baross, a hivatalos kiszámítások eredményeképen. „Meg kell csinálni“ volt rá a válasz. * Lukács Béla, ki most Maros-Vásárhely I. kerületét képviseli, népszerű tagja a parlamentnek. Nemcsak a többség szereti, de tiszteli az ellenzék is, mert azokhoz a ritka férfiakhoz tartozik, a kik dolgoznak mások helyett is, de a dicsőségből a saját részüket is átengedik másoknak. Szerénysége példabeszédes s barátságos nyílt modora lefegyverzi ellenfeleit is. A kolera. A kolera réme fenyegeti hazánkat. Résen kell állanunk és kötelessége mindenkinek, hatóságoknak és magánosoknak egyaránt, hogy a szükséges óvintézkedések a legnagyobb mértékben megtörténjenek. A lelkészek a szószékről, a községi elöljárók dobszó utján, vagy pedig házról-házra menve, figyelmeztessék a lakosságot ama rendszabályokra, melyeket saját érdekében múlhatatlanul kötelessége megtenni. A m. kir. belügyminiszter körrendeletét intézett valamennyi törvényhatósághoz, hogy a fenyegető veszély elhárítására minden lehető óvintézkedést megtegyen. — így többek közt elrendelte: hogy mindazon utasok, a kik egyenest Oroszország keleti részéből érkeznek, nemcsak a szállókban, de magánházakban is 5 napig felügyelet alatt tartandók, holmijukat fertőtleníteni kell. A főfigyelem a lakosság egészségügyi állapotainak folytonos szemmel tartására fordítandó s mindjárt az első betegedési eset is azonnal bejelentendő. Hogy orvosokban hiány ne legyen, a községi és körorvosi állások nyomban betöltessenek. — A fertőtlenítő szerek minden községben készletben tartassanak. Olyan községek, a melyekben elkülöníthető kórházi helyiségek nincsenek, egyes helyiségeknek alkalmas kórszobákká leendő átalakítására köteleztetnek, s itt a betegek lehetőleg elkülönitendők. Mindama községek, hol vasúti állomás van, kötelesek a vasúton megbetegedett utasok ápolására. A jégvermek fentartására a lehető legnagyobb gond forditassék, úgy szintén jó ivó vízben se legyen hiány. — Végül a törvényhatóságot utasítja a miniszter, hogy kimutatást vezessen ama orvosokról, a kik mint kolera orvosok működni hajlandók. 1892. julius 24. Az őrül állított római katonák előtt megállott. Sáppadt arccal, ideges mozgással ugrott le a nő. — Mi történt itt ? — kérdé. — Itt ? — felelt az egyik katona — itt semmi nagy baj. — Mit vártok? — Várunk, mig elhamvad egészen a tűz, hogy a romot széthányjuk, s keressük annak a csontjait, aki védte magát itt, a mig ház volt itten. — Ki volt az ? — Egy hős, a milyen nincs Vespasiánnak! Isten bocsá’, hiszen Titus még nem hadvezér, csak győzedelmi kisérő. — Mi volt a neve? — Azt nem tudom, csak annyit, hogy hősiesen védte magát, s mert tudta, hogy élve akarjuk elfogni, magára gyujtá a házat s tüzhalált szenvedett. Különben az övé volt ez a ház. — Július Sabinus! sikoltott a nő. — Igen az volt. Úgy nevezték. Derék hős volt; de te ki vagy ? — Én a neje vagyok! — sóhajtá a nő a lectikára rogyva, mig szolgái besegiték. — Inkább lenni az elhalt s dicsőített hős özvegyének, mint neje lenni az elfogott rabnak! szólt a katona. — Úgy van ! mormogá a nő. S azzal intett. Be Rómába, bizonyosat hallani s látni a foglyokat. Nagy sötét szemeivel még egy pillantást vetett a házra, melyben oly szép napokat töltött; egy pillantást vetett a ház előtti szőlőhegyre, a mely alatt az árnyas sétányon annyiszor elmondta az elhaltnak igaz szerelmét. Most pedig következnek a gyász napjai. S Epponina, a hűséges nő visszatért Lefejezték az utolsókat is ; csak Vespasián barátja 0 i v i 1 i s-nek adatott kegyelem, a trieri Tutor pedig megmenekült, Sabinus eltűnt, füstté vált. Midőn a gyászos Epponina az utolsó látványról tért vissza, melyet a felkelők halálokkal szereztek a rómaiaknak, egy halász közeledett lectikája felé. Epponinának ismerős volt az arc. Megállitá a leetikát. A halász bátran közeledett a lectikához és behajolt. — Csend, úrnőm. ÉnAnicetus szabadosod vagyok. Azzal a nő füléhez hajolt s halkan súgott valamit; aztán halát kinálgatva tovább meut. Epponina halvány arcán pir derengett már ; eddig fénytelen sötét szemei csillogtak. Mi öröm érhet egy asszonyt, a ki elveszti fiatalon imádott férjét; mi öröm látszhatik meg rajta a gyász első napjain? II. A leégett kis palota hamar felépült; csak komorabb kinézóse lett, nem volt oly tarka-barka s kényelemmel berendezett, mint annak előtte. De hát nem is gondolhat a fényre, kényelemre a szegény özvegy nő, a ki férjét elfeledni nem tudja. A római katonák főbbjei gyakran jártak az özvegyet vigasztalni, a ki azonban vigasztalhatatlan maradt. Legélénkebb társalgásuk közben, az özvegy kendőjét vette elő és szemeihez emelte. Végre is megunták a rómaiak a „sirógópet“ és csak nagy ritkán mentek azután vigasztalásra. S ha a látogatók eltávoztak, a szegény özvegynek arca kiderült, s élénk vig léptekkel sietett termein keresztül azon rejtett szobába, mely a hegynek feküdt egyik oldalával. Ha ismét látogató közeledett, a kiállított Anice- tus szabados lábaival egy bizonyos helyen kezdett dobogni s a látogatók, még a kert utján közeledtek, midőn már a házi nő az erkélyen állott. Váljon mit rejthet az a titkos szoba ? Most is éppen odamegy az özvegy, egy kellemetlen látogató eltávozása után. Egyszerű faszók, faimazsámoly, egy asztal volt a bútorzata a kis szobának, az asztalon pedig feszület állott. Csak nem kereszténységét rejtegeti, titkolja Epponina ? Vespasián alatt nem üldözték őket annyira. De Epponina nem látszott buzgó kereszténynek, mert a kereszt felé egy tekint *tet sem vetett., hanem a falon etry rugót megnyoraya, a félrehuzódott fal- nyiláson belépett. Utána a fal ismét bezáródott. Ott pedig egy barlang volt. Széles, kényelmes kiterjedésben, mely egy nagy teremnek felelt meg. S e barlang miudeu kényelemmel berendezve — _______. * i.
