Tolnavármegye, 1892 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1892-07-03 / 27. szám
II. évfolyam. 27. szám. Szegzárd, 1892. julius 3. TOLNAVÁRMEGYE Előfizetési ár Egy érre Fél évre . . Negyedévre Egy szám . 6 frt — kr.| 3 tt ) I „ 50 , . . 12 , POLITIKAI ES VEGYES TARTALMÚ HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Szegzárdon, Széchenyi-utca 1085. sz. Előfizetéseket és hit detéseket a kiadó- ] hivatalon kívül elfogad Kramraer Vil- I mos könyvkeresi edése Szegzárdon. Felelős szerkesztő és laptulajdonos : Dr. LEOPOLD KORNÉL. Főmunkatárs : BODNÁR ISTVÁN. Kéziratok vissza nem adatnak. A lap szellemi részét illető közlemények, valamint az előfizetések és a hirdetések is a szer-1 kesztóséghez intézendők. Hirdetések mérsékelten megállapított \ árszabály szerint számíttatnak. — Előfizetési felhívás! 1892. évi julius hó 1-vel uj előfizetés kezdődött a „TOLNAVÁRMEGYE“ politikai heti lapra. A „TOLNAVÁRMEGYE“ hetenként legalább 8 oldalnyi terjedelemben jelenik meg és arra törekszik, hogy a köz- és társadalmi élet minden terén gyors és megbízható értesülései legyenek és hogy érdekes, változatos és igazi zsurnalisztikái színvonalon álló tartalmával mindennemű igényeknek megfeleljen. Rovatai felölelik a politikai, vármegyei és községi élet, úgyszintén az irodalom, törvénykezés, tanügy és közgazdaság körébe vágó eseményeket és azokat mindenkor tárgyilagosan ismertetik ; szépirodalmi részében szintén választékos és gazdag tartalomra törekszik. Előfizetési ára: Egész évre .... 6 frt — kr. Fél évre....................3 „ — „ Egy hóra....................— „ 50 „ Hátralékos előfizetőinket az előfizetési dijak mielőbbi szives beküldésére kérjük. Hirdetéseket mérsékelt árszabály mellett közlünk. A „TOLMVÁMEGYE“ kiadóhivatala, A magyarosodásról. Mindenesetre örvendetes jelenség volt a legutóbb megtartott közigazgatási bizottsági ülésen a tanfelügyelőnek az a jelentése, hogy megyénk némely németajkú községének iskoláiban a gyermekek a magyar nyelv elsajátításában igen szép eredményt mutatnak föl. Ez a kevés eredmény is örömmel tölti el a jó hazafi szivét, mert egyúttal az a remény is kecsegteti, hogy talán végre-valahára mégis helyrehozzuk azt a századokra terjedő mulasztást, amit őseink közönyössége, rövidlátása előidézett. Mert valóban különös és majdnem teljesen egyedül álló tüneménynek mondható az, hogy hazánkban a különféle nemzetiségek századokon keresztül sem hasonultak át; a sváb, oláh, tót, szerb mind fentartot- ták nyelvüket, szokásaikat, dacára annak, hogy sokszor teljesen elszigetelve, tiszta magyar községektől körülvéve fekszenek; még gyakran ugyan egy városban is egészen elkülönözve élnek s föntartják nyelvüket századokon keresztül, habár ezek már a város másik nemzetiségű lakójának a nyelvét, is kissé elsajátítják. Más országban — egész nyugotot és keletet sem véve ki, — lassankint, idők múltával mindenütt átalakultak a nemzetiségek és beleolvadtak abba a nemzetbe, mely uralgó szerepet vitt köztük, s habár sokszor nevüket, szokásaikat meg is tartották, de nyelvük teljesen átalakult és a vezérszerepet vivő nemzetéhez hasonult, vagy azzal teljesen összeforrt. Nálunk Magyarországban ez csak ritka kivétel, s csakis oly városokban fordul elő, ahol elenyésző csekély volt a másik nemzetiség, ahol a magyar többségben úgyszólván elveszett a törpe, idegen nyelvű kisebbség. Ilyen helyeken a német (sváb) és a szerb idővel teljesen megmagyarosodott, mint azt a tolnamegyei példák is mutatják; de a tót és a többi'nemzetiség sokkal kon- zervativebb; ezek nem igen hasonultak át még az előbb említett körülmények közt sem, mint azt kicsiben példaképpen láthatjuk a szomszédos Mözsön, hol dacára a domináló németségnek és a számbavehető magyarságnak, a tótok még mai napig is megtartották nyelvüket, szokásaikat s ahhoz erősen ragaszkodnak. Századokra terjedő hibát, vétket követtek el tehát őseink, lrngy az összeforrasz- tás müvét teljesen elhanyagolták; aminek keserű következményeit mi érezzük legjobban, midőn most a nemzetiségi kérdések Európaszerte űzött fölbolygatásával — a sokféle nemzetiség — úgyszólván mind ellenségünkké válik — csak azért, mert mi más nyelven beszélünk, mint ók, habár századok óta mindnyájan egy hazának gyermekei vagyunk. Valóban őseinket lehet okozni azért, hogy manap nálunk nemzetiségi kérdések TÁRCZA. Emlékül. Ne bándd, ha lantomon az ének Csak rólad zeng, rólad beszél, Ne bándd, ha meg-megszólal húrján, Mely bennem ég, a szenvedély. Ne bándd, ha bájad megkísérti Bajzolni gyönge kis dalom, S hideg szépségednek varázsa Panaszként ott ül ajkamon: Hisz jól tudod, a fényes lángot Apró lipék zsongják körül, S bár érzi, hogy halála néki, Ha hozzájuthat, mind örül. Körül repüli lankadt szárnynyal, Szerelmi dalt zümmög neki, És ittason a lángba hullva, A gyilkos tűz elégeti. .... Oh hát hadd énekeljek, a míg csak Szárnyam össze nem perzselem, S míg sírom meg nem ássa végkép A tüzhalál, a szerelem ! . .. BUDAY LÁSZLÓ. A madarak, mint jelképek. A „TOLNAVÁKMEGYE“ eredeti tárczája. Az emberi képzelem a levegő szárnyas lakóit gazdag jelentőséggel ruházta fel s a különféle madarakat már a legrégibb idő óta úgy tekintette, mint egyes dolgok és fogalmak jelképeit. Ezen képleges fölvételben á régi egyptomi k mentek elől. Már legrégibb mithologiájukban szerepel a főnix, a mely aztán később a görög mondakörbe is átment. Az egyiptomiak főnixe teljesen mesés eredetű madár ; felfogásuk szerint hatalmas, sastermeie és sötét biborpiros tollazata volt. A monda szerint csak egy főnix van s ennek tartózkodási helye ismeretlen; ez 500 évig él, akkor illatos fákból és gyökerekből fészket rak magának, azt meggyujtja s magát benne elégeti — a hamuból aztán megifjodva röpül ki. A hamut később mirhába takargatva elvitte He iopolisba, a szent városba, a hol azt a templomban őrizték. Hogy mi alapja van e mondának, nem lehet kinyomozni ? Lehet, hogy éltek a legrégibb időkben Egyiptomban olyan sasok, melyek a kígyókat s más mocsári álla'okát a Nílus áradása után elpusztították s a melyeket aztán, mint az áldásthozó égierő elvét, a mely az embernek az elemi csapások ellen segélyére jő, a főnix eszményített sasalakjában jelképeztek ki. A főnix 500 éves ifjulását legtöbben csil- I lagászati symholumnak tartják, mely a Merkúrnak a tavaszi éjnapegyen után a nap előtt való átvonulását jelzi. A régi mondából levezetve a főnix az emberi léleknek a testi halál után való örökös megifjulá- sát jelképezte s ezen jelentőségében jött át a ke- | resztjén vallásba is. Az egyiptomiak második szent madara már ! valósággal létezett. Ez az ibis, egy erőslábu, csu- pasznyaku. vastagcsőrü nagy madár; tollazata fe- í bér, fekete sávokkal, csőre fekete, szeme világos veres. Az ibis a régi Egyiptomban, közép Afrikából jőve, a Nílus áradásakor szokott vott megje- , lenni és igen sok kártékony és mérges vizi férget | elpusztított. E miatt a papok hogy az üldözéstől megvédelmezzék, szentnek nyilvánították; s az ibis minden tekintetben megérdemli ezt a kitüntetést. | Tartása méltóságos, büszke; fölnevelve rendkívül okos és tanulékony. Megszelídítve a templomokban tartották, halá'a után bebalzsamozták s ünnepélyesen eltemették. Egy pyramisban Sakhara mellett számtalan ibis-mumiára találtak. Ezen szenttéavatás következtében e hasznos madár körül egész mondakör keletkezett. Herodot beszéli, hogy az egyiptomi ibis a legnagyobb kígyókat és sárkányokat is leveri. Más régi irók azt tartják, hogy az ibis alakjában az istenek jelentek meg a földön és az embereket mindenféle hasznos művészetekre oktatták. A hold symbolumául is tekintették; s azt tartották róla, hogy a holdnak 4 npgyede szerint
