Tolnavármegye, 1892 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1892-06-19 / 25. szám
2. TOLNA VÁRMEGYE, gazdasági válságot ideje korán kikerülhetjük; ez a vasút létesítése elő fogja mozdítani a házépítési kedvet, aminek természetes következménye lesz aztán az, hogy nem lesz többé lakásszükség, s ebből kifolyólag megszűnik a lakásdrágaság is. A vasúti összeköttetés van hivatva megszüntetni a mostani drága és az igényeknek még sem megfelelő piacot is, mert a közlekedés megkönnyítése által a sárközi falvak, Báttaszék, Baja, s a baranyai községek bőven el fogják látni Szegzárdot a szükszéges élelmi szerekkel, ami a piaci drágaságnak végét fogja vetni. Vagyis, a mint a középiskola kulturális szempontból, úgy a vasút kiépítése anyagi szempontból városunk életkérdését képezi! Szegzárd jövője e két kérdés szerencsés megoldásától függ; e nélkül a fejlődésnek, virágzásnak indult székváros csak visszaesést mutatna, mert a lillokszera pusztítás csapásait a legközelebbi években meg fogja érezi mindenki, legyen az szegény, vagy gazdag ; szőlő- vagy házbirtokos, egyaránt érezni fogja a vagyonpusztulás szomorú következményeit. Elérkezett tellát a cselekvés ideje ; a legerélyesebb akciót kell megindítani minden oldalról és minden erővel anyagi boldogulásunk eszközeinek előteremtésében, mert különben eddigi alkotásaink is romba dőlnek, s fáradságunk gyümölcse megsemmisül. Reméljük, hogy a megye lelkes vezér- férfiai úgy mint eddig, ezentúl is fáradhatatlan kitartással igyekeznek megvalósítani a megye és a székváros jólétének előmozdítására szükséges intézkedéseket, s akkor aztán könnyen meg fognak valósulni azok a jogos remények is, melyeket városunk jövője, felvirágoztatása érdekében féltett gonddal ápolunk, s melyekért már a hosz- szu mellőztetés keserves éveiben eléggé megszenvedtünk! Veterán. A gazdák bajai. (—r.) Magyarország gazdaközönségének helyzete nem valami brilliáns. Sokat kell küzdenie a természet reá zuduló csapásaival. Fagy, jégeső, rozsda s újabban a minden évben ismétlődő árvíz teszi tönkre a mezei gazdák reményeit. S dacára, hogy a termés tavaly középszerű is alig volt s az idén is csak egyes vidékek számíthatnak jó aratásra, a termények ára még is oly nyomott s egyátalán a kereslet oly csekély, a minőre már évtizedek óta nem emlékezünk. De azért a mezei gazdák nagyobb válságnak még sem néznek elébe. Rossz évekre majd csak jő jobb esztendő is s ez kipótolja a veszteséget. A megsemmisülés végveszélyé leginkább csak a szöllőtermelők keresetforrását fenyegeti. Magyarország legkitűnőbb bortermő s leggazdagabbnak nevezhető vidékei úgyszólván teljesen tönkre mentek. A gazdaközönség egy része a vándorbotot immár kezébe vette s a gazdag Dunántúl száz meg száz kereset nélkül álló munkás családja várja a hazától elszakadtak hivó szózatát, hogy jobb hazát keresni elinduljon ő is. De rekriminációba nem bocsátkozunk. Vádolni sem akarunk senkit. Annyi azonban áll, hogy ha annak idején Magyarország valamennyi szöllősgazdája — akár az állam által kényszerítve, akár jószántából — végső erő megfeszítéssel, az okszerű védekezésre szövetkezetté csoportosult volna, a pusztulás bizonyára nem ölt ilyen óriás mérvet — s legalább nem lett volna ily gyors lefolyású s a legtöbb szőlőt — bár kevesebb termő erővel ma is használhatnák, — hiszen látjuk naponta, hogy az orvosi tudomány is, száz meg száz menthetetlennek mondott munkás életet hosszabbít meg — a gondos 1 ápolás s a kellő orvosszerek alkalmazása ! által. Persze ma már a terjedés meggátlá- sáról szó sem lehet. A szénkénogezés haszonnal nem járó, de annál több készpénzt felemésztő experimentálás mivel nincs mindenki a védekezésre kötelezve, s igy valóságos pium deziderium. A gazdaközönség összes reménye ezért jobbára az amerikai szöllő- vesszőkbe és a homoktalaj ellenálló képességébe van helyezve. Szaktekintélyek igen szép siker reményével kecsegtetnek. Csakhogy ez a szép kilátás nem fosz- lik-e egyszerre elszomorító valóvá? — bízón közülünk senki sem tudná megmondani. Mert a filokszera még javában végzi pusztító munkáját s már is egy ujabbi betegség lépett fel, a melynek szintén úgy megvan a romboló hatalma, mint amannak. A peronospóra ez. Csakhogy ez ellen sikerrel védekezhetünk? — fogják szemünkre lobbantam tapasztalt gazdáink. Teljesen igazuk van. — Hogy azonban ez a mai védekezés teljes sikerre vezet-e, ez legalább is kétséges s ebben pedig nekünk van igazunk. Nem akarunk jósolgatásokba bocsát- i kozni, de annyit különös jóslási tehetség nélkül is mondhatunk, hogy a mire sikerül köznépünket vaskos tudatlanságából kigyó- gyitani s elhitetni vele, hogy csakugyan i van peronospóra, — éppen úgy járunk mint a filokszerával: ez az ujabbi veszedelem teljesen elpusztítja azt, a mit eddig amattól sikerült megmentenünk. Mert bámulatos ez a mi egyékbént józan és szorgalmas köznépünk megrögzött hitetlensége, mint a lepke a gyertya lángjának, vakon rohan neki, a veszedelemnek. Érdekes példát hozhatunk fel. Szentpétery Sándor ur, Alsó-Nyék község jegyzője látván a peronospóra óriási pusztítását, fecskendőket hozatott s kihirdette a faluban, hogy a ki használni akarja, elviheti ingyen. Nem akadt vállalkozó. — Ekkor tovább ment. Példaadás szempontjából valami 14 odavaló polgár szöllőjét saját gépjével, saját költségén megfecsken- deztette. Tizenhármán hitetlenkedve bár, nagy kegyesen eltűrték ezt a rézgálicos keresztelést. A 14-ik azonban hálából, idegen tulajdon rongálása címén beperléssel fenyegeti, vagy talán eddig már be is perelte a község jóindulatú jegyzőjét. Mig tehát ehhez hasonló szellemi vakság s valóságos indolencia tapasztalható a magyar szőllősgazda közönség — fájdalom — jókora részénél, beláthatja mindenki, hogy a védekezés teljes sikeréről beszélni nem lehet, hisz hasztalan fecskendez egyik gazda, ha a másik összetett kézzel egy-egy bud- hista nyugalmával szemléli fáradozását és költekezését, — ma megöli a penészgomba veszedelmes csiráit s holnap — vagy egy hét múlva ismét áthordja azt a szél szomszéd inficiált szőllőjéből a folyton fejlődő levelekre s bár a két szölló közt bizonyára nagy lesz a különbség, de a törekvő gazda még sem örülhet a védekezés teljes eredményének s kárba vész sok fáradsága, pénze s ráadásul a szomszéd még ki is neveti. 1892. junius 19. A kikötőben rajvonalba sorakozott hatalmas árbocos hajóalkotmányok nagyszerű képet mutatnak. A kikötőből terjedelmes tágas rakpartok (úgynevezett : molo) vezetnek a tengerbe, melyek építése máig is folyamatban van s az épités alatt levő rész már az uj kormányzó nevéről Battyány mólónak neveztetik. Ezen rakparttal szemben a város nyugati oldalán emelkedik egy impozáns épület, az elevator, melyhez hasonló arányú óriási építményt még életemben nem láttam. A rakpartról egy bárkába szállva végre tengeren valánk s miután a legszélső bóvákhoz ^bóráknak nevezik a tengerbe helyezett vas oszlopokat, melyekhez a kikötőbe érkező tengeri hajók horgonyait erősitik s ugyanezek jelzik a tengeren azon határt, a meddig a kisebb bárkák közlekedése megengedve van) elértük, siettünk a tenger sötétkék vizével a legközvetlenebb ismeretségbe lépni, ami, hogy 4 heti kemény exercirozás után kitünően esett, felesleges mondanom. A szabad tengeri fürdő élvezete után a városba visszahajókázva, bárkás legényünk útmutatására felkerestük a Lenussi-féle éttermet, melyet bátran figyelmébe ajánlhatok minden fiumei kirándulónak, aki éhségét olasz konyha Ízlése szerint kívánja lecsillapítani. Az ételek közt főkép a tengeri halak voltak nagyon ízletesek s a kellemes hatást fokozta a pompás dalmáciai vörös bor, habár az árát kissé drágának találtuk. Étkezés közben esett tudomásomra, hogy a nyílt tengeren való fürdés a gyakorta mutatkozó cápák miatt tiltva van. Persze, a bárkás legény nehogy keresményétől elessék, ezt velünk nem közölte; de nekünk csak tetszett, hogy ily kalandos háttere volt első tengeri szereplésünknek, habár sajnos, cápát később sem sikerült látnunk. Időnknek többi részét a város és tenger közt osztottak meg. Egy délutánra áthajóztunk az istriai parton, Fiúmétól alig 1 órányi távolságra fekvő Abbáziába, azon hires fürdőhelyre, mely a Bóra látogatásaitól minden oldalról megvédve, borostyánerdők közt épült gyönyörű nyaralóival való paradicsomot alkot. Innét lehet egyúttal szemlélni az istriai és Cherso szigeti partok közt fenséges képet (de csak egy keskeny hasadékon át) a valóságos tenger végtelen sima tükrének. De meg kell még emlékezni Fiúménak egy érdekes pontjáról, Tersattóról. A tersattói magaslatra egy jól tartott s mintegy 500 lépést számláló díszes tornác vezet. — A lépcső feljárat végét elérve, első sorban a régi nevezetes kápolnába jutunk, mely a Frangepánok egykori temetkezési helye volt s melynek falai a legrémitőbb jeleneteket előtáró tengeri képekkel vannak tele aggatva. A főoltárt egy csodatevő Mari a kép díszíti, hova a távol tengeren járók nejei és gyermekei zarándokolnak ótalmat esdeni. A kápolnától balra nehány száz lépésnyire meglehetős szűk utcán át a Frangepánok régi várának kapujához érünk, ahol egy lánchoz kötött Cerberus nem épen szelíd tekintettel kémleli a látogatókat. Nehány lépcsőn felhaladva, a vár udvarán találjuk magunkat, a hol a felügyelettel megbízott család tagjai sietnek kalauzolásunkra. A vár, — mely jelenleg a Nugent grófok tulajdona és temetkezési helye — meglehetős elhanyagolt állapotban van s csak az összegyűjtött régiségek és képtár őrzésére van gond fordítva. — Egy barlangszerü nyíláson át sziklafalba vájt sötét csarnokba juthatni, honnét az elitéit foglyok egykori börtönhelyiségei jobbra balra szétágaznak. — A barlangnak állítólag összeköttetése van a Fiumara medrivel, hova a szerencsétlenek tetemei jutottak. Ez ódonszerüsógeket elhagyva, ismét fedett lépcsőzeten át, a vársarkon emelkedő őrtoronyba jutunk, melynek tetejéről valóban bámulatos, szép és derült kilátás nyílik minden irányban. Lent a tengerparton Fiume városát látjuk elterülni árbocok sokaságától és élénken himbáló vitorláktól körülvéve. Az ellenkező oldalon látjuk, mint tör magának utat a sziklák közt Fiumara vize, mígnem a jobbfelől látható szűk és mély völgy-
