Tolnavármegye, 1892 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1892-06-05 / 23. szám
1892. junius 5. TOLNA VÁRMEGYE. 3. sebben, jobban és szebben — valamennyi érdekkör jogainak kellő méltatása és tiszteletben tartása mellett — megoldani nem lehetett. Ennek köszönheti Szegzárd kiváltkép, hogy győzött. Mert tagadhatatlan, hogy az alispáni javaslat a törvényhatósági bizottsági tagok előtt nagy nyomatékkai birt, de nem a javaslat írójának hivatalos állása adta meg ennek a súlyt, hanem az igazságnak, tárgyilagosságnak és helyes logikának ereje, a mely e javaslatban annyi meggyőződéssel, a kételyeket és habozást legyőző, az ellenvetéseket lefegyverező határozottsággal nyilvánult. Szegzárd kulturális életében a létesülendő főgymnázium fontos szerepet fog játszani és e város közönségében minden időben a legőszintébb hála érzése fog élni Simontsits Béla iránt. Ha a főgymnázium alapkövét lerakják, azon első helyre fogják Simontsits Béla nevét vésni. De, ha visszatekintünk a főgymnázium ügyében felmei ült és lezajlott harcra, annak rugóira és mozzanataira, meg kell vallanunk, hogy e visszaemlékezés más irányban is örömmel tölt el bennünket. Őszinte örömmel gondolunk arra, hogy e vármegye közönsége nemes fogékonysággal bir és nagy áldozatkészséget tanúsított kulturális célok iránt. Lélekemelő látványt nyújtott a verseny, melyet négy város a közművelődés oltárán annyi buzgalommal és lankadást nem ismerő szorgalommal kifejtett. Egyik túl akart tenni a másikon, nem kiméit fáradságot, anyagi áldozatokat, hogy győzzön — csakhogy övé legyen a fögym- názium. Elismerés illeti e hazafias törekvéseket, e nemes áldozatkészséget, elismerés és tisztelet e mozgalmak fáradhatlán intézőinek, derék apostolainak. A harc el van döntve. Ha voltak kellemetlen percei e küzdelemnek, ha ellentétek származtak e versengésből, — ezeknek most meg kell szünniök, a régi egyetértés és összhang legyen közöttünk. Fogjunk kezet, hogy ezentúl ismét karöltve járjunk a közcélok szolgálatában, a közjó előbbre vitelében. alussza. Az avar nem zörög, hanem olyan mint valami puha takaró ; térdig elsülyedek benne. Mikor kihúzom a lábamat belőle, érzem, hogy a rotlia- j dásban jártam. A téli nedvesség megrontja mesemondómat, a zörgő, susogó faleveleket. Lássátok prózaiságot gyűlölő idealisták, a természet maga is többre becsüli az ökonómiát az illúzióknál. A poe- tikus avart kövér trágyává alakítja, mert a romantikus susogásnak semmi hasznát se látja, az átázott, rothadásnak indult növényi maradványokból pedig táplálékot ad az anyaföldnek, melynek ti is, ón is hiábavaló lakói vagyunk. Sohase sajnáljátok a természetnek ezt a pró- zaiságát. így szüli a kikelet. A hizlalt földből erő jut a tar törzseknek és lombfakadás jár a nyomában. Bizony, bizony a tavaszt is az erő alkotja, i nem az álmodozás! IFáncsi és én. — Karcolat. — Irta: LÉVAY DEZSŐ. Mikor belejöttem a kamasz-évekbe, éreztem, i hogy valami bántja az oldalamat; néha-néha úgy összeszorult a szivem. Eleinte a szabómat okoltam, j hogy szűkre varrta talán a kabátomat, de utóbb ingujjban is összeszorult a szivem. Megfigyeltem magam és azt vettem észre, hogy ez az összeszorulás tulajdonképpen csak akkor vesz rajtam erőt, mikor a Fáncsi van a közelemben, vagy én vagyok az ő közelében. Ezt a tapasztalatot elmondtam a szüleimnek. Jó anyám megsimogatta arezomat és azt felelte: = Percei Dezső, megyénk országgyűlési képviselője, a kereskedelmi minisztérium költségvetésének tárgyalása alkalmából mint örömmel értesülünk, szót emel a báttaszék-bajai vashid mielőbbi megalkotása érdekében. Oly kérdés ez, melynek vitális fontosságára lapunk is többször és különös nyomatékkai reá mutatott s mely nagyon is megérdemli, hogy összes megyei országgyűlési képviselünk kü'önös támogatásában részesüljön, hogy esetleg annak érdekében közü’ük többen is felszólaljanak. Reméljük, hogy a baranya- és báesme- gyei képviselők is — saját érdekükben — az ügyet pártolják. Percei Dezsőnek megyénk közönsége különös hálával tartozik, hogy e nagy horderejű ügyet a házban szőnyegre hozza. VÁRMEGYE. i. A t. vármegye közgyűléséből. A hosszú, nyomasztó csend után egy kis vihar következett. Villámlott, dörgött, csattogott, de ez a kis nyári zivatar kárt, pusztítást azért még sem igen okozott. Nagy szárazság után látszik csak haszna a zuhogó zápornak : minden zöldül, minden él, termékenyebb a talaj, tisztább a levegő . . s ismét felkelnek a virágok, süt a nap s nyugodtan dolgoznak tovább az emberek. Bizonyára igy lesz az mi nálunk is ! Legalább a természet rendje ez. Hisszük : a 31-iki közgyűlés nyári zivatara sem hagy maradandóbb nyomokat, sőt talán még haszna is volt: termékenyített. — De hát kezdem élőről: Ennyi bizottsági tagot még soha sem láttam egy rakáson. Jól irtain: egy rakáson, mert ember ember hátán tolongott. A ki csak jöhetett, jött. Ha'ottnak hitt, régen elfeledett iskolatársak, katona pajtások egymásra találtak : Ni ni, te vagy az a kivel 48-ban együtt kergettük a ráczot, meg a muszkát? Hogy kerülsz ide? Bizottsági tag vagy? Hol Somogybán, Baranyában ? Itt ? ! Lehetetlen hát hogy van az, hogy ennyi időn keresztül soha sem találkoztunk ? ! — Gondolom mikor a szegzárd-rétszilasi vasutat megszavaztuk, akkor voltam itt utoljára. — Na tudod az minket nem érdekel, hanem a félmilliós vasúti kölcsön engem is behajtott, utat kapunk. — Az meg minket nem érdekel. — Na persze igy nagyon természetes, hogy annyi idő óta mindég elkerültük egymást. De csak hogy látlak! És ez igy ment, a régi jóbarátok összeölelkeztek s a terem egy-egy sarkából olyan hatalmas parolázások hallattszo'tak, mint hogyha valahon erősen csatároznának. S úgy tiz óra tájban bizonyos nyugtalanság vett erőt a közönségen, a legtöbb ember az óráját, meg a főispáni lakosztály ajtaját nézte. Na végre ! ezt fejezte ki egy hosszabb lélek- zet vétel. Főispánunk harsogó éljenek közt belépett. Csak úgy lesték, várták már megnyitó beszédét. Javaslatára, hogy a királyhoz deputácio vigye a vármegye feliratát, — dörgő éljenzéssel szavazott a közgyűlés. A vármegyei főjegyző által valóban lendületes, költői nyelven szerkesztett feliratot mindjárt fel is olvasták. — Rátkay Laciból azonban kitört a magyar poéta és eget, azaz hogy csak egy szót kórt — s miként a kérlelhetlen szakácsnő az ártatlan csirkének — kitekerte a nyakát a feliratba becsúszott latin szónak, s az „aspiráció“ élettelen tetemet mély tisztelettel letette a magyar géniusz oltárára, — vagy inkább asztalára, hadd lakjék jól vele, úgy is olyan szűkén tápláljuk ! S most aztán megkezdődött a voltaképeni közgyűlés A t. bizottsági tag urak két pártra szakadtak. Az egyik párt volt az „egyedül“, a másik pedig a „leginkább“ párt. Az „egyedül“ párt, hogy a törekvéseket körvonalazzuk, egyes-egyedül Szegzárdot találta a fő- gymnasium elhelyezésére — alkalmatosnak. Mert erről folyt a vita. A „leginkább“ párt pedig azt akarta, hogy a főgymnasium vagy Szegzárd alatt, vagy Szegzárd felett, de benne semmi esetre se legyen ! Ezt a „hajszálnyi“ nézeteltérést aztán tisztázni kellett. S megkezdődött a harc, nem ugyan az ujabbi hadi tudomány kívánalmai szerint: apró csatározással, hanem ama régi patriarkális módon, a mikor először a vezérek állottak ki a csatapiacra. A harc nyitányát különben egy hatalmas bom- bavetós képezte. A vármegyei főjegyző felolvasta alispánunk ismeretes javaslatát. No ez aztán pompás és gyönyörű lövés volt! Az érvek súlyos, hatalmas kartácsgolyói repkedtek szerteszét s összevissza rombolták az ellenfél legnagyobbszerüuek hitt védsáncait. A legtöbbnek bizony elég volt a hatalmas bombának a — szele is! szegény fiam ! Az apám rövidebben bánt velem ; annyit mondott csak, hogy ostoba vagyok. Minthogy ezzel a magyarázattal nem értem be, elmentem háziorvosunkhoz. Ez azután kikopogtatta a tüdőmet, konstatálta, hogy a gyomrom jó, pedig ha az jó, akkor nincs baj. Szomorúan tapasztaltam, hogy az orvosi tudomány még nem fejlődött odáig, hogy az én bajomat fölismerje. Szenvedtem és vártam. Végre egy szerencsés véletlen jött a segítségemre. Kinek ne jött volna még „egy szerencsés véletlen“ a segítségére ? A bátyám ugyauis szenvedélyesen szereti a liptóit, meg a regényeket. Egyszer hirtelen el kellett utaznia. Elutazása előtt az éjjeli szekrényen levő könyvre mutatott azon biztató reméuynyel, hogy agyon fog ütni, ha azt a könyvet kinyitom. Természetesen nagyon fúrta a bensőmet, hogy micsoda könyv lehet az, amiért egy embert agyonütnek. Mihelyt bátyám kitette a lábát, odarohantam a könyvhöz. Először nem mertem hozzányúlni, de azután mégis neki bátorodtam. Valami franczia regény volt. Lohadt a kíváncsiságom, de azért el kezdtem olvasni. A 13-ik lapon érdekes sorokra találtam : „Francois úgy érezte, mintha összeszorult volna a szive, mikor Margaritke közeledett feléje. Igen, ő szerette Margaritheot. ..“ Tovább nem olvastam. Ah, Frangois ur, Önnek is összeszorul a szive ? S egyre az csengett- bongott a fülembe, hogy „igen, ő szerette Margaritheot.“ Azután tovább fűztem gondolataimat. Ila azt a lányt véletlenül Fáncsiuak, Francois urat pedig Gábornak hívnák, úgy a rejtély meg volna oldva. Igen én szeretem Fáncsit... Megkérdeztem egy okos embert, ki később a Lipótmezőre került, hogy mit kell ilyenkor tenni. Ez azt mondta, hogyha ez a szerelem bennem re- j ked — mert nyilvánvaló, hogy az — úgy meg ! fogok őrülni. A történelem nem egy esetben em- } lékezik meg olyanokról, kik szerelmi bánatukban megőrültek. Szóval ki kell tárnom a szivemet Fáncsi előtt. Elhatároztam egy hétfői napon, hogy kedden megteszem. Keddről azután csütörtökre halasztottam, csütörtökről pedig szombatra. Isten látta (ta- í Ián még ma is látja) a lelkemet, hogy nem volt ' hozzá bátorságom. Barátaim azt mondták, hogy gyáva vagyok. Ez fájt legjobban. Megmutattam, J hogy nem vagyok gyáva. Az utcán két urat minI den ok nélkül arcul ütöttem a kávéházban pedig négy ismeretlen embernek léptem „pardon“ nélkül a tyúkszemére. Valamennyiből lovagias ügy lett. Iszonyú tiszteletet és félelmet keltettem fel magam iránt. A köszöntésben senkit sem tudtam megelőzni, | a borbéyom pedig kinél hajat szoktam vágatni, harsányan kiáltotta, mikor boltjába léptem: „Ferrrenc borotválni a nagyságos ifiurat!“ Előkelőbb körökben úgy beszéltek rólam, mint Leonidásról, vagy Kinizsiről vámos-agarászi kiadásban. Bizony — s ezt szavahihető fináncok is bizonyíthatják — nem is volt Vámos-Agarászon az időtájt olyan bátor ember több, mint az én csekélységein. De amikor a Fáncsi elé kerültem, olyan lettem, mint a bárány meg a nyúl kombinálva. A szerelem pedig egyre ■ dolgozott bennem.
