Tolnavármegye, 1892 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1892-05-29 / 22. szám

1892. május 29.

TOLNA VÁRME GYE.

posvári, pécsi, kalocsai, bajai) főgyninasi- umok látogatására kényszerítenek.

Nem uralhatja a kérdést meggyőződésem szerint az életviszonyok olcsóságának conditio sine qua non-ként oda állított érve sem; mert ha a kulturális intézeteknek akár országos, akár törvényhatósági, akár felekezeti elhelyezését figyelembe vesszük, azt tapasztaljuk, hogy az illetékes állami, törvényhatósági vagy felekezeti intézők törekvése csekély kivétellel mindenkor a közélet legnagyobb gócpontjait keresi fel fel, már pedig hogy a különböző érdekeket képviselő intéző tényezők törekvésének ezen egyértelműsége, az életviszonyok olcsósága, mint döntő súly ellen feltétlen bizonyítékul fogadható el, azt hiszem, ép oly kevéssé vonható kétségbe, — mint a hogy nem tagadható az, hogy az életviszonyok olcsósága általában ugyanazon arányban csökkenik, a mely arányban emelkednek valamely helynek értelmiségi, forgalmi, kereskedelmi, népességi és fogyasztási, szóval fejlődési viszonyai, vagyis azok a kellékek, melyek- a közéletnek szellemi és territoriális központjait megalkotni hivatva vannak.

Mindezeknél azt a magasabb szempontot tartom meggy őződésszerü és hivatalos kötelességemnek elfoglalni és a tekintetes törvényhatósági bizottság nagybecsű figyelmébe ajánlani, a mely egyszersmind a vármegye egyedid igazi közérdekét is képviseli, hogy a Létesítendő fögymnasium egységes jelleggel, — minden létező helyzettel rokon érdektől szabadon, a kor színvonalán álljon, és önmagában bírja azt az értékes vonzerőt, a mely a hivatásuk magaslatán álló intézmények működésének országszerte tapasztalható bizonysága szerint leküzdi a távolság hátrányát és az anyagi terhektől való idegenkedést is, és a melynek kulturális becse, előnyös volta, nem a rajta kivül levő másodrendű mellékes körülménijek, hanem az ifjúságot neveltető szülök meggyőződésén alapuló azon megnyugvásban bírja igazolását, hogy a szellemi kiképzésre fordított anyagi áldozatok az elért szellemi eredményben megfelelő értékes kiegyenlítést nyertek.

Az előadottak alapján véleményem az, hogy Tolnavármegye állami jellegű teljes fő- gymnasiuma a vármegye székhelyén, Szegzárdon létesittessék; mert a vármegye és székhelye közötti törvényes és erkölcsi kapocsnak feladatú között bizonyára elsőrendű, a székhely fejlődését, szellemi és anyagi felvirágzását mentői hathatósabban elősegíteni; mert Tolnavármegyében Szegzárd lévén az állam és törvényhatóság igazgatási központja, a vármegyei közéletnek benne összefutó ezernyi érdekszála, értelmiségének tekintélyes nagy száma, népességének számaránya méltán igényelhetik, hogy kulturális tekintetben mostoha elbánásban ne részesüljön; mert a négy község között kétségbe vonhatatla- nul a legfejlettebb és a jövőt tekintve is legtöbb fejlődési képességgel bir, s mert mindezeknek tekintetbe vételével magasabb közteiuntetek szempontjából nemcsak egyedül alkalmas egy teljes középiskola elhelyezésére, de az általa taimsitott áldozat- készség mérve is legnagyobb lévén, az állam legcsekélyebb megterheltetésével, tehát legkönnyebben is Szegzárdon létesíthető a teljes középiskola; és végül, — a mit talán első sorban kellett volna említenem — azért, mert a vármegyének évkönyveink tanúsága szerint a század elejétől kezdve, következetes és kizárólagos törekvése a szegzárd i fögymnasium felállítása volt; ily értelemben nyilatkozott alig négy éve a törvényhatósági bizottság 365, sz. közgyűlési határozatával, melyben a szegzárdi fögymnasium létesítésének czéljára 10.000 irtot szavazott meg, mely álláspontnak közérdekű voltát mi sem igazolhatja fényesebben, mint az, hogy ugyanazon időben vármegyebeli közel 80 község, mint politikai testület törvényszerű képviselő-testületi határozatokkal ‘összesen 3000 írton felüli adakozást szavazott mega szegzárdi fögymnasium létesítésének céljára.

Tiszteletteljes véleményemnek az előadottakban való kifejtése után megbízatásomhoz képest azon javaslattal járulok a tekintetes törvényhatósági bizottság elé, hogy határozatilag kimondani méltóztassék, hogy a nagyméltóságu m. kir. vallás- és közoktatásügyi ministerium folyó évi 2826. számú leiratában felsorolt Bonyhád, Gyönk, Szegzárd és Duna'Földvár községek közül a fen- forgó viszonyoknak minden oldalú mérlegelése után Szegzárdot, mint a vármegye székhelyét tekinti azon helynek, a hol egy állami színvonal szerint berendezendő teljes főgymnasium létesítése a tényleges szükségletnek egyedül felelne meg, az állam legkevesebb anyagi megterheltetése következtében pedig legkönnyebben volna eszközölhető: s azért a f ögymnasiumnak Szegzárdon való létesítését véleményezi, s ajánlja a nagyméltóságu vallás- és közoktatásügyi mtnisterium hazafias figyelmébe.

A tekintetes törvényhatósági bizottságnak, Szegzárdon 1892. május 21-én

kiváló tisztelettel

SIM0NTSITS BÉLA,

alispán.

Hírek.

— Személyi hir, Gróf Széchenyi Sándor főispán ma délután Szegzárdra érkezik, hogy hétfőn az állandó választmány gyűlésén, kedden pedig a rendkívüli közgyűlésen elnököljön.

— A törvénykezési palota felavatása. Minden nagyobb külső disz és pompa nélkül történik majd az igazságügyi palota felavatása, a mi legke- vésbbó sem ejt csorbát e fontos nap ünnepélyes jellegén. Az igazságügyi kormány az ünnepélyen képviselve nem lesz, minthogy a minisztert elfoglaltsága, Czorda államtitkárt pedig, ki lejövete- lét kilátásba helyezte, gyengélkedése akadályozza a lejövetelben. Az ünnepélyes felavatás kedden délután két órakor a nagy végtárgyalási teremben lesz. Diszgyülés lesz, a melyen Dezseőffy Géza kir. törvényszéki elnök fog elnökölni. Az ünnepélyen a kaposvári és nagykanizsai kir. törvényszéki elnökök is részt fognak venni. A tervezett bankett közbejött akadályok miatt elmarad.

— A képviselőház igazságügyi bizottsága a törvénykezési szünidő újabb szabályozásáról szóló törvényjavaslat előadójának Ragályi Lajost választotta meg.

— Kinevezés. Gróf Széchenyi Sándor vármegyénk főispánja, Lauschmann Ödön vármegyei írnokot iktatóvá, Hradek Ede napidíjast Írnokká, Véges Ferencet, Plank Gyulát és T h u r y Károlyt rendszeresített napidíjasokká nevezte ki.

— Eljegyzés. Kurc István györkönyi föld- birtokos eljegyezte néhai Kurc József leányát Marianne kisasszonyt.

— A koronázási évforduló emlékünnepén a

belvárosi róna. kath. templomban junius 8-án 9 órakor ünnepélyes nagy mise tartatik.

__________________5^_

Fán

csi elővette ekkor egész ékesszólását, lerajzolta a jeles művésznő előtt Magyarország veszteségét, nyomorát s megsemmisülését. A nemes francia nő megérté az aggodalom okát, s legmélyebben meghatva nyújtó kezét Fáncsinak, föllelkesedve mondván: — Magyarul fogok énekelni.

Ekkor éjjelt és nappalt egybevéve, tanulni kezdett, s rövid idő múlva énekelte magyarul Prófétát, énekelte Hunyadi Lászlóban az anyát, állítván a közönség elé egy olyan isteni j magyar matrónát, a kihez hasonlót még nem látott a világ.

»f*

*

És most mélyen tisztelt haJgatóim, bár félnem illő, hogy ez érdek nélküli fölolvasásommal szives türelmüket már is a legvégső határig fárasztottam, mégis, mintegy erkölcsileg kényszerítve érzem magamat, engedelmet kérni arra, hogy még egy rövidke történetet elmondhassak, mely a nemzeti színház tagjait az öreg ur iránt soha ki nem oltható hálára kötelezi.

Az 1852. év egyik tavaszi napján nagy igazgatósági körlevél jelent meg, melyben másnajfra a nemzeti színház minden tagja a társalgó teremben múlhatatlanul megjelenni rendeltetett. Bővebb figyelmeztetés tekintetéből utóiráskópen meg volt jelezve az is, hogy e gyűlést a Ns. Intendáns ur hívja össze valami fontos ügyben, s hogy azon ő személyesen is meg fog jelenni. — Mi lehet ez! kérdi kíváncsian minden ember, mit fog, mit akarhat mondani az öreg ur?! jó újság nem lehet! mert a mostani időben csak szomorú meglepetésre számíthatunk. Nem csoda tehát, hogy másnap kilenc órakor már tömve volt a társalgó terem. Kevés

idő múlva jött a hir, hogy az öreg ur megérkezett. Tiszteletteljes meghajlás és siri csend fogadta őt, de lehetetlen volt észre nem venni, hogy az öreg is szembetűnőig izgatott és szokatlanul halavány. Némán viszontá az üdvözletét és az elnöki helyen, megállva intett, hogy csoportosuljunk körülötte. Ezután erősen, reszketőhangou kezdé meg beszédét:

— Igen tisztelt asszonyaim és uraim ! En egy meglehetősen nagy dolgot kezdtem el, az önök tudta nélkül, holott az ügy egyedül önöket illeti. Ha helyben hagyják tettemet és megdicsérnek érte, igen nagyon boldoggá tesznek általa, ha pedig hibáztam, akkor bocsássanak meg, s mentse ki bűnömet a tiszta jóakarat. A dolog pedig röviden és egyszerűen abban áll, hogy én a nemzeti színházi működő személyzet számára egy nyugdíj- intézetet alapítottam, illetőleg annak megalapitásá> hoz a törvényes hatóság jogórvényes beleegyezését kinyertem. Az alapszabályokat tisztelt Fáncsi ügy- j vezető ur már el is készítette, melyeket én ezennel önöknek átadok. Nézzék át, vitassák meg, hogy azután megerősítés végett az illető helyre folter- jeszthessem.

A milyen nagy volt előbb a csend és aggódás, épen oly nagy mértében tört ki most az öröm, éljenzés és hála nyilvánulása.

Az öreg úr néma gyönyörűséggel nézte az örvendezőket, azután hallgatást intett kezével.

Beállt a csend. 0 pedig igy folytatá ;

— Édes véreim és honfitársaim ! ha nem csalódnám, örömöt okoztam önöknek tettemmel, okozzanak hát mos önök is nekem viszonzásul egy nagy örömet és ígérjék meg, hogy ezt a házat, j melyet ma még nemzeti színháznak nevezhetünk, a I

legnyomasztóbb körülmények között sem fogják elhagyni! Látják-e önök odalent azt a néhány, piros, fehér és zöld szinre föstött korlátfát; nos tehát, vegyék figyelembe, hogy csak azon korlátfákon belül lévő ház és parányi terület képezi ma már egész Magyarországot, s hogy ha már csakis azok az emberek magyarok, a kik ebben a házban beszélnek ; ám ők is csak addig, a míg ide benn beszélnek, de a mint kilépnek a kapun, az Isten tudja, hogy miféle nemzethez tartoznak. Hogy magyarok többé nem vagyunk, az bizonyos, mert nevünk a nemzetek sorából kitöröltetett; következik-ó még reánk boldog föltámadás, az a jövő titkai közé van beírva. De azért ne csüggedjünk, bizzunk a jó istenben, imádkozzunk hozzá, barátaim imádkozzunk !

Még akart valamit mondani a jó öreg! de nem lehetett neki, mert könyei elfojták szavait. — De sirtunk ám mi is valamennyien ; aztán körülfogtuk és az volt köztünk boldog, a ki hamarább csókolhatta kezeit. O pedig, mint a raj melleket szokás, kezével igyekezett bennünket eltávolítani magától, míg végre kalapját véve, nagy megindulással távozott.

íme, tisztelt hallgatóim, ez volt az a sokszor megupvetett, sokszor megadomázott táblabiró intendáns ! Már hiszen legyen felőle bárki bárminő véleménynyel; ón részemről nevének hallatára mindenkor kegyelettel fogok kalapot emelni, teljes szivemből kívánva, hogy adjon az Isten az emberiségnek, a művészetnek és drága hazánknak sok, nagyon sok hozzá hasonló táblabirót.

Szigeti József.